Gyulai Pál: Margit szigetén / An Margareteninsel
Írta: Toni Dátum: Február 21 2023 13:18:44
Gy.
Szökőkút cseppje és árnyas liget,
Calypso kertje e tündérsziget.
Nem láthatom, de hallom benn a zajt,
Mit kinn az élet ablakomra hajt.
Teljes hír
Margit szigetén
Az alkonyfényen rezdül a fa lombja,
És nyájasan behajlik ablakomba;
Derüs árnyéka arcomon lebeg,
Suttogva kérd: hogy vagy, szegény beteg?
Jobban vagyok, enyhült a fájdalom,
S el-elszunnyadva ébren álmodom.
Mily szép lehet most ott künn a világ:
Kék ég, zöld fű, ezer nyíló virág,
Szökőkút cseppje és árnyas liget,
Calypso kertje e tündérsziget.
Nem láthatom, de hallom benn a zajt,
Mit kinn az élet ablakomra hajt.
Hallom beszédit, amint föl s lejárnak,
Ujabb, meg újabb vidám társaságnak;
Nő, férfi, mind örül, tréfál, nevet -
A jókedv meg nem illet engemet
S ki tudja: vaj' lesz-e még helyem ott,
Ma csak beteg, holnap talán halott...
Hallom zendülni csalogány dalát,
Szivem egy édes emlék hatja át!
Ébrednek újra eltünt boldog évek,
Egymásba folyva, mint ködfátyolképek,
Ébred kihalt vágy, vesztett szerelem,
Illatmaradvány hervadt levelen...
Hallom zaját játszó kis gyermekeknek,
A fűben ott futkosnak, enyelegnek.
Oh gyermekim, mikor még élt anyátok,
Mikor még ti is kicsinyek valátok
S így játsztatok!... Az alkony elborul.
Sötétedik; szemembe könny tolul,
De szél fuvall s a lombok zúdulása,
Csapongó hullám méla mormolása,
Gőzös robajja, közbe távol ének
S tört hangjai el-elhaló zenének:
Elrengetik az éber álmu főt,
Mint dajkaszó a síró csecsemőt.
Gyulai Pál. 1826 - 1909
An Margareteninsel
Das Laub des Baums zittert in der Dämmerung
und bieg sich sanft über meine Fensterrundung;
frohe Schatten schwebt auf meinem Gesicht,
flüsternd fragt: Wie geht es dir, armer Patient?
Mir geht es besser, die Schmerzen sind weg
‘d beim Eindösen träume ich wach am Steg.
Wie schön die Welt dort draussen jetzt sein kann:
Blauer Himmel, Blumen, ‘d grüner Grashalm.
Die Springbrunnentropfen, alle so hell,
Calypsos Garten ist diese Feeninsel.
Ich kann nichts sehen, doch ich kann es hören,
wie das Leben dort draussen mich betören.
Ich höre ihre Worte, wie sie reden,
wie sie fröhlich hin und her gehen;
Frau-Mann, alle fröhlich scherzen ‘d lachen,
die Nächte sind da nur zum Durchwachen.
‘d, wer weiss: Wird es noch einen Platz für mich?
Heute nur noch krank, morgen vielleicht tot bin.
Ich höre die Nachtigall fröhlich singen,
mein Herz ist erfüllt von Erinnerungen!
verlorene Jahre erwachen wieder,
ineinanderfliessend wie Nebelbilder,
erweckt, tote Lust, verlorene Liebe,
Duftrückstände, durchlöcherte Siebe.
Ich höre das Geräusch von spielenden Kindern,
sie laufen im Gras, ohne mich zu hindern.
Ach, mein Kind, als deine Mutter noch lebte,
als du noch klein warst, dir gar nichts fehlte.
So habt ihr gespielt! Es dämmert ja draussen.
Es wird dunkel; Tränen sind in meinen Augen,
doch der Wind weht und die Blätter rauschen,
die plätschernden Wellen sich aufbauschen.
Dampfende Getöse, mit Ferngesang
gebrochenen Klänge, leise Musikklang:
aufschütteln meinen wachsam dösenden Kopf,
wie eine schreiende Amme das weinende Zopf.
Fordította: Mucsi Antal-Tóni