Reményik Sándor (Végvári): Erdély lelke Budapesten / Siebenbürge
Írta: Toni Dátum: Október 31 2023 17:34:25
H
Magammal hoztam nagy idegenségem,
Nyomoruságom hétfátyolos titkát,
Külön erényem és különös vétkem.
Teljes hír
Erdély lelke Budapesten
Magammal hoztam nagy idegenségem,
Nyomoruságom hétfátyolos titkát,
Külön erényem és különös vétkem.
Meglengetem e bús, idegen lángot,
Morajló Város, fényed özönében,
És ha megérted: légy ezerszer áldott.
De nem. Én értetlenül bujdosom
A zajló Duna széles, acél hátán,
A kupolákon és a tornyokon.
Mintha mindükhöz személy szerint szólnék:
Meghökkennek a parti paloták,
Mintha a lelkiismeretük volnék.
Átlibbenek az Országház terén,
Kőcsipkéinek díszes erdejét
Reménytelen nézéssel nézem én.
Szent Margit szűz szigetén pihenek,
Ez a sziget, ez rokonom nekem,
Rokonom, mint a budai hegyek.
Kivált így, ilyenkor, a hó alatt. . .
Ébresztgetem az emlékek raját,
Élesztgetek holt hangulatokat.
Aztán tovább, fel, hidak pillérére
Szállok és nézem lent a sokadalmat,
Nézek, nézek, magasból a mélybe.
Én örökmécsnek születtem talán,
És földönfutó tűz válott belőlem,
Lettem lidércfény pusztulás nyomán.
Én itt is úgy vagyok csak, elmenőben:
Kísértet-láng e város tonyain,
S a helyem otthon van — a temetőben.
Budapest, 1922 november 29.
Reményik Sándor (Végvári): 1890 – 1941
Siebenbürgens Seele in Budapest
Ich hab’ meine grosse Fremdheit mitgebracht,
meines Elends verschleierte Geheimnis,
meine besondere Tugend und meiner Tracht.
Pendle diese traurige, fremde Gegend
in einer Flut des Lichts im rumpelnden Stadt,
‘d, wenn es versteht: Sei tausendfach gesegnet.
Doch nicht. Ich verstecke mich verständlich los,
auf dem Treibeis, an den Rücken der Donau,
und auf den Kuppeln und Türmen ziellos.
Als würde zu jeder persönlich sprechen:
bin erstaunt von den Küstenpalästen,
es ist so, als wäre ich ihr Gewissen.
Und überquere den Parlament-Platz,
den reich verzierten Steinpflasterboden,
hoffnungslosen Blick, den kostbaren Schatz.
Auf der jungfräulichen Insel St. Margarete
dieser Insel ist mein alter Verwandter,
mein Verwandter, wie die Budaer Berge.
Zumal so zu dieser Zeit unter dem Schnee,
wecke die Schar von Erinnerungen auf
‘d wecke toten Stimmungen wie einer Fee.
Dann weiter rauf auf den Brückenpfeilern
sitze da und schaue auf die Menge herab,
schaue nur, schaue von Wasser auf den Stern.
Vielleicht als ewige Funsel geboren,
‘d wurde zu heimatlose Lauffeuer,
in der Zerstörung zu Irrlicht geworden.
Ich bin jetzt hier nur auf der Durchreise:
als Geisterflamme auf den Türmen der Stadt,
sonst nur zu Hause, rund um Friedhof kreise.
Budapest, 1922 november 29.
Végvári
Fordította: Mucsi Antal-Tóni