Elias és a Fény.
Írta: Wino Dátum: Január 15 2026 08:53:57
Fehér tenger ringat, selymes vágyakozás,
Ahol a lélek még nem tudja, mi a szakítás.
Biztonságos öböl, hol a csend átölel,
S a jövő súlya még semmit sem követel.
De a nyugalom mélyén egy kapu vár reám,
S a ködbe vész a fény a város oldalán...
Már nem számolom a percet, csak a ködöt,
mely selyem-fojtásként fekszik a város fölött.
A gázlámpa fénye bűnös, sárga folt az éjen,
állok magányosan, a néma falak tövében.
Viktoriánus gyászruhámra ráfagyott az idő,
míg mások álmodnak, nekem a csend a hívő.
Nem vagyok hős, se szörny, csak kései árnyék,
ki elfeledett nevek után a sötétben járnék.
Vénámban nem vér lüktet, csak a hold ezüstje,
tekintetem rátapad a gyárak kormos füstjére.
Vágyom a napot, mit évszázada nem láttam már,
de tudom, a hajnal nekem csak pusztulást kínál.
Látod e kaput? Rozsdás vasa sorsom tükre,
zárva a tegnapba, kárhozva az öröklétre.
Lépteimnek nincs zaja a nedves macskakövön,
idegen az élők közt, s idegen a sírrögön.
Csak a köd ért meg, e puha, szürke magány,
mely átölel, mint anya a gyermekét az éj derekán.
De te nem vársz kegyre, sem hűvös, tiszta szóra,
rárontasz az éjre, az örök virrasztóra.
Kabátja szélét ökölbe zárt kézzel fogod,
s magaddal rántod oda, hol sorsod megoldod.
Nem ő ragad el, te viszed őt ki a fénybe,
vagy ketten zuhantok az örvénylő sötétbe.
Zuhantok a ködben, mi tajtékzó hullám,
át a viharon, mi gótikus és néma talán.
A vámpír arcán a gőg rémületté válik,
mert érzi: a hited a csontjáig hatol, odáig,
hol a bűnbánat s a kín feszül a mélyben,
s minden bűnötök egyesül az esővizes éjben.
Ketten a part mentén, hol az idő is megállt,
az ember fényt keres, a vámpír meg halált.
De most mégis együtt, a fekete esőben,
lépdeltek szótlanul a közös jövendőben.
Előre menjek? – kérdi a szív, mely még ver,
s a válasz a csendben, a sötét tengerrel kél fel:
Menj, mert a lábad alatt még vágy ég és élet,
menj, s én őrzöm a hátad, míg el nem érnek a fények.
Nem vagy már fogoly, s én sem vagyok börtönőr,
kiszakadtunk végre a magányos körből.
Vezess át a parton, hol a bűnbánat véget ér,
s hol a napfény és eső végre egymáshoz ér.
Mondd, mi a neved? – kérded a parton megállva,
S a tenger morajlása belevesz az éjszakába.
Leveti kalapját, s a fény felé fordulva vall:
Elias vagyok – suttogja egy fáradt sóhajjal.
Ez a név volt a híd, mi a múltból idáig ért,
S e névvel fizetett az elmondott imákért.
Már nem sötét árny, csak egy megfáradt vándor,
Ki szabadulni vágyik a bűnös magányból.
A fény eléri őt, s az arca már nem sápadt,
Elias elindul, hol nem talál több bánatot.
Te lépsz a napba, ő marad a szelíd homályban,
De neve ott visszhangzik minden újabb dalban.
A part magányos, az eső is elállt régen,
S te egyedül állsz a ragyogó, tiszta égen.
Már nem rántod magaddal, elengeded a kezét,
Mert szívedbe zártad az árnyék üzenetét:
Hogy Elias neve, s a ködös, közös éjszaka,
Mindig hazavár, ha túl nehéz a lét szava.
Ihlette: White Sea, STORM, Depeche Mode zene hallgatása, és egy játék amiben részt vettem.
Wino MI
Teljes hír