Amikor a szerelmet temetjük
Írta: Adry Boszy Dátum: Május 06 2008 08:35:27
Z
Sírjon hát minden!
Könnyezzenek a karcsú fák és fehér márvány,
Teljes hír
Amikor a szerelmet temetjük
Fekete fellegek gyûlnek az égre, morajuk már messzire száll,
A hideg kövek között hûs fuvallat hátán a feledés homály jár.
Szól a harang, úgy sír, hogy a megszáradt csont is beleremeg,
Fekete esernyõkkel, mint a zord tenger hömpölyög az embertömeg.
Temetés van, a gyászolók éneke megtöri a szürke, fájó csendet,
Ma teszik hideg sírba az utolsó örömöt, ma temetik a szerelmet.
Száz meg száz ember, mind üresen, könnyes szemmel sétálnak,
Szívükben a remény és boldogság színei kormos hamuként szétmállnak.
Sír az ég is, zokogása milliónyi esõcseppben hullik a koporsóra,
Miközben a menet elér a kihantolt földhöz s utolsót üt az óra.
Sikítsatok emberek! Utolsó boldogságotok immár örökre halott!
Üvöltsetek, mert nincs már szép a világban, titeket minden elhagyott!
Nincsenek édes suttogások, melyeket cinkos titokként õriz az éjszaka,
Nincs már az izgatott remegés, mikor megérint a kedves szava.
Elvesznek a lopott, nyár ízû csókok, melyek vörösen izzottak ajkakon,
Elvesznek a cirógatások, melyekkel õ ébresztett bíbor hajnalon.
Helyettük csak álmok lesznek, álmok, melyek el nem jönnek soha,
Csak ábránd lesz az élet, s reményvesztett pillanatként illan tova.
Csak kétség, és bizonytalanság lesz, a régi világ színtelen mása,
Úgy fogunk élni benne, mint marionett bábuk haszontalan árnya.
Sírjon hát minden! Könnyezzenek a karcsú fák és fehér márvány,
Zokogás rázza a keresztet, úgy álljon egymagában, a toronyban, árván.
Remegjenek meg az évszázados, szent sírok, hangjuk egész az égig érjen,
Sírjatok hát emberek! A szerelem halott, s vele ti is meghaltatok régen.