Magányban
Írta: szhemi Dátum: Május 09 2008 11:56:50
H
Velem sírtak a szürke felhõk,
a tavasz megfagyott hirtelen,
a Nap virágai hervadtan hulltak rám,
míg betakart a bánat fekete köntöse.
Teljes hír
Velem sírtak a szürke felhõk,
a tavasz megfagyott hirtelen,
a Nap virágai hervadtan hulltak rám,
míg betakart a bánat fekete köntöse.
Már nem kiáltok, némán száll imám
a végtelen felé, hogy senki se hallja.
Fátylas szemem homályos tükrében,
már árván fuldokol a megtört remény.
Egyedül vagyok. Most csak a magány
szegül társamul, mint hûséges korcs
hozzám simul, benne szívem ver egykedvûen,
mintha mindegy lenne, hogy élek.
Szürke világomból kivesznek a színek,
az egyhangú napok csak jönnek-mennek.
Kietlen puszta létem felett, csendben,
keselyük várják, hogy övék legyen testem.
Inkább a tûz égessen el, ne üljenek felettem
csorgónyálú, dögevõk fényes lakomát,
ne legyen a lelkem nyitott ablak,
min a szél kénye-kedvére ki- bejár.
Sziklába zárom szívemet, hogy ne törje át,
verje vissza a sajnálat álszent rohamát,
hagy pihenjek magamba, csendben,
míg az élet hulláma elül a végtelenben