Apámra emlékezem (prózavers)
Írta: Magdileona Dátum: Május 15 2008 08:14:25
Z
szebbé kellett volna tennem valahogy utolsó évedet,
elmondani azt, amit nem mondunk, mert azt hisszük, van idõnk,
Teljes hír
Emlékszem,
mikor fáradtan hazajöttél, öledbe ültem esténként,
s rajzolni tanítottál... határozott, erõs vonalaid nyomán
pillanatok alatt, egyre-másra keltek életre
tárgyak, állatok, virágok, házak, emberek -
de kár, hogy nem õriztem meg...
És emlékszem,
tán harmadikos voltam, egyszer egy novemberi nap
késõn este, félénken közöltem: az iskolába másnap
kecskerágót kell vinni technikaórára... s te felkeltél még sötétben,
hogy pirkadatra kibiciklizhess a Nagyerdõre:
a te lányod ne kapjon egyest...
Emlékszem,
még nem voltam tíz, muszáj volt fogorvoshoz mennem,
s nem volt, ki elkísérjen, s te biciklin vittél el...
engem kismûtéthez elbódítottak - pár perces álmomban
nem az orvost, téged láttalak, amint aggódva
hajolsz fölém...
És emlékszem,
mikor egy téli szünetben ismeretlen helyre
kellett mennem hegedûórára, s te nem mentél munkába,
hogy engem elkísérhess, mert különben
nem mentem volna...
Emlékszem,
mikor öcsémmel a te atlétaversenyeken nyert érmeiddel
- melyekkel nem törõdtél - játszottunk a homokban,
fogalmunk sem lévén, hogy ez érték... most nézegethetném...
Apám, mért nem vigyáztál rájuk, hát lásd,
nyomuk sincs már!
És emlékszem,
mikor öcsémmel a kútba hajigáltunk félmázsa tûzifát,
mert jólesett nézni, ahogy a mélybe hullnak...
Mire hazajöttetek, mi már az ágy alatt lapultunk,
tudtuk, rosszak voltunk, de hogy mit kaptunk,
arra nem emlékszem...
Emlékszem,
mikor lehordtál a sárga földig, mikor tizenöt évesen
hazajöttem szemfestékesen... vérig sértõdtem... aztán anyám
beszélt veled, ezt már nem hallottam - ám innentõl kezdve
sosem szóltál...
És emlékszem,
mikor nem értem haza nyolcra, dühösen kiabáltál rám,
majd csendben beszélt veled újra az anyám, és ezután
engedtél a gyeplõn, beletörõdõn tûrted, fogadtad el sok
kamaszos kilengésem...
Emlékszem,
mikor tizenévesen kérdéseidre flegmán, vállrángatva,
támadón válaszoltam, az minden volt, csak nem szép,
s te ezt is eltûrted... reménykedtél benne,
biztos kinövöm...
És emlékszem,
hogy évekig nem lehetett macskám, kutyám, emiatt szenvedtem,
majd tizennégy évesen egyszercsak az utcán leltem
egy fekete cicát, haragudtál, aztán engedted...
s késõbb húszévesen, mikor barátomtól kaptam egy kutyát,
még inkább feladtad elveidet, s csendben nézted el
lányod kedvéért a kölyöktacskóval járó
összes kellemetlenséget...
Emlékszem,
mikor megbetegedtél. Túl korán... 60 sem voltál...
te, aki sosem volt beteg... pár év és elvitt, te erõs, téged...
Megérted még elsõ unokád, ennek örültem, viszont miatta
nem voltam hozzád türelmesebb, nem lett szebb
életed utolsó szakasza... Kicsit sok volt nekem
egyszerre ennyi változás...
Ó, apám, bocsáss meg, kérlek,
én nem szívesen emlékszem rá, míg élek,
hogy nem voltam hozzád sokkal kedvesebb és türelmesebb,
szebbé kellett volna tennem valahogy utolsó évedet,
elmondani azt, amit nem mondunk, mert azt hisszük, van idõnk,
pedig sosem tudhatjuk, melyik az utolsó nap és perc,
amikor még elmondhattam volna:
apukám, szeretlek...