A zongora
Írta: reitinger jolan Dátum: Július 19 2008 10:52:10
C
Rendítõ zenéje szól a fülbe,
Ébenfa sötétje mélyre omol,
Mint fátyolt érintõ kezekbe,
Fehér-fekete, víg-búst dalol.
Teljes hír
A színpadon áll, ott középen,
Hangja magas fokán,
Az örökdal sötét mezében,
Dallam ívében zeng sután.
Rendítõ zenéje szól a fülbe,
Ébenfa sötétje mélyre omol,
Mint fátyolt érintõ kezekbe,
Fehér-fekete, víg-búst dalol.
S ahogy lendül, egyre éled,
Csontjai mozdulnak hirtelen,
A fekete lassan fehérbe mélyed,
Hangsora lágy, zenéje zeng.
E borzongató lágy mámorban,
A kéz, ahogy billentyûn végig szalad,
Szárnyakon lebbenõ álom-vágyban,
A fülbõl szívbe s lélekbe szakad.
És most látszik fekete testén,
Fényként omlik az éj sötét falán,
Nyitott teteje zenéje mentén,
Fényként ízzítja a haloványt.
Örök lágyság, mit zenéje felgyújt,
S oldja benned a sóvár talányt,
Lángja hatalmas tüzet gyújt,
Igy szünteti, oldja az örök magányt.