Mikor kinézel az ablakodon
Írta: szhemi Dátum: Július 31 2008 04:57:29
H
Szemedbõl könnyek peregnek,
a fájdalom csillogó gyöngyei,
s némán tovatûnõ percek nevetnek,
mert ketten vagytok az elmúlás gyermekei.
Teljes hír
Mikor kinézel ablakodon, és nem látsz semmit,
csak a szürke tûzfal köszön be hozzád,
kopott kisszobád homályában megérint
a magány és sírásra görbül a szád.
Szemedbõl könnyek peregnek,
a fájdalom csillogó gyöngyei,
s némán tovatûnõ percek nevetnek,
mert ketten vagytok az elmúlás gyermekei.
Hiába kiáltasz néma szavakat,
a vörös alkony, mikor szemedre száll
és nem érted már a simogató szavakat,
az ép értelem agyadból továbbáll.
Csak visítasz, hörögsz örült lázban,
a fájdalom mar grimaszt arcodra,
járkálsz fel-alá az üres szobában,
mint vad, szûk ketrecébe zárva.
A földön fekszel és eljátszod,
hogy meghaltál, már nem létezel,
a nincs tovább ajtaját magadra zárod,
mert akit vártál az ma sem jött el.
Nem jön holnap sem, hiába várod,
mert várni fogod nappal, várni éjjel,
minden percben nevét kiáltod,
rádtörnek az emlékek, gyilkos szenvedéllyel.
Elfutni nincs eröd, maradni fáj nagyon,
a széttépett képek szanaszét hevernek,
s már hiába nézel ki az ablakon,
a szürke tûzfalon az érzések összetörnek.