Menekülés a fájdalomtól
Írta: WDKriszti Dátum: Augusztus 03 2008 05:23:53
T
Te tudod, mit érzek szél!
Tudod, hogy szívem néha fél.
Teljes hír
Te tudod, mit érzek szél!
Tudod, hogy szívem néha fél.
Te is érzed Nap,
Hogy szívem néha majd megszakad!
Felszárítjátok könnyeimet,
Ha tehetitek.
De, ha oly hatalmas bánat emészt engem,
Hogy könnyeim áradata
El még sem apadna,
Együtt érzõ esõ mossa.
Elsodorja patakként, s folyóvá duzzasztja azt.
Hisz nincs már mi nyújtson vigaszt.
Arcomat parázsként égetõ könnyeim
Eljutnak a hatalmas óceánba,
Hogy fájdalmam körbejárjon a világban.
Szeretném, ha szél fújna el, mint ujjaim közül a port,
Hogy ne érjem meg azt a kort,
Mikor minden elveszik,
S a magány
Ezüstös fátyolként hull le rám.
Elvesztem hazám,
Mindenkit ki szeret,
S mindent, mit eszem nem feled.
Sötétség borul a világra,
Lepel a szememre,
Fájdalom bilincse kerül a szívemre.
S magány égeti tüzes vassal azt,
De ajkam nem szólhatja a panaszt.
Erõs fonál fûzi össze vérpiros ajkaim,
S nem tudok áttörni fájdalmam pajzsain.
Erõsek azok, mint heves tûzben edzett acél.
Szenvedésem szikrája rajta táncra kél.
Fájdalomtól félõrülten,
Szenvedéstõl meggyötörten
Támolygok meg - megrogyva.
Lépve egy olyan útra,
Min visszafordulni nem lehet.
Nem kísér, sem ki szánna, sem az, ki szeret.
S, ha utam végére érek én
Megváltásként az enyém
Mit ott találok.
Nem, nem barátok!
Egy feneketlen sötét szakadék tátong.
Karjaim kitárom, mint ki repülni készül,
S leugrom végül.
Zuhanás közben atomjaimra bomlok szét,
S, mint a port az ujjaim közül elfúj a szél.
Proton, s elektron, évõdõ szerelmes táncra kél.
Megszûnik az idõ, s tér,
S egy fájdalmakkal teli élet véget ér.
2008.július 27.