Mennyei szerelem
Írta: WDKriszti Dátum: Augusztus 05 2008 06:01:18
H
S a lány
Reményteli szívvel
Küzdött
Széllel és hideggel.
Teljes hír
Hívta.
Hívta,
De nem jött el,
S a lány
Reményteli szívvel
Küzdött
Széllel és hideggel.
Várta a fiút
A faház elõtt,
De a fiú el
Nem jött.
A lány szívébe
Reménytelenség
Költözött.
Patakzó könnyei
Arcára fagytak.
Most nincs helye
Itt szavaknak.
Késõbb a fiú
Arra jött,
S szívébe
Szomorúság költözött.
Mert miközben a
Fiú a lányt
Feledve
Mulatozott egész
Este,
A lány gyönge teste
Megfagyott.
Most a fiú könnye
Patakzott,
S azt üvölté:
"Átkozott!
Legyek átkozott,
Amiért e lány
Átfagyott,
Ki rám várt
Egész este.
S most kihûlt
Teste
Karjaimban hever.
Mintha aludna.
Oly szép,
Oly álmodozó
E szempár,
S e lány
Kit a menny vár.
Alszik!
Tudom biztosan!"
- mondta a fiú,
Ki most boldogtalan.
Túl hiú volt,
S most elméjét
Megbontá e holt
Lány látványa
Ki a hidegben
Rávárva,
Jobblétre szenderült.
S most az ég is
Kiderült.
Egy kicsiny fénysugár
Leszökött az égbõl,
S látta, hogy a
Harag, s szerelem
Könnyet csal elõ
A fiú szemébõl,
Ki eddig nem
Tudta
Mit érzett valójában,
S most egyedül lett
E nagy világban.
"Csitt te szél!
Ne susogj,
S ágakat
Ne zizegtess!
Mert fölébred
E kedves
Angyali szépségû
Lány.
Te patak, ki itt
Lábamnál csörgedez,
S folyóvá duzzad
Majdan.
Halld szavam!
S ti is madarak,
Kik régen dalaitokkal
Boldogítottatok,
Hallgassatok!
Hallgass el egész
Világ!"
- így kiált.
S mintha megértette
Volna,
A szél elállt.
A patak,
S minden madár
Elnémult,
S a fák között
Kísértett a múlt.
A fiú minden
Felhõpamacsban
A lányt látta,
Kinek két szembogára
Üresen tekint a mára,
S holnapra egyaránt.
Õ csak szeretet kívánt
Semmi mást.
A fiú felemeli
Fejét,
S körülnéz.
Tekintete zavaros,
Látása homályos.
Imbolyogva ugyan,
De föláll,
S karjaiban
A lány.
Elindul, de
Nem tudja
Merre.
Megy, amerre
Viszi lába,
Sûrû, sötét
Éjszakába.
Többször is
Megbotlik,
De lányra
Vigyáz,
Meg ne sértse
Se gally, se ág.
Megy, ki tudja
Mióta,
Egyszercsak
Leomol a hóra,
S érzi már itt a
Végsõ óra.
A lányt még mindig
Karjaiban tartja,
S ezt súgja fülébe,
Bár a lány
Nem hallja:
"Bolond voltam
Tudom.
Én tehetek róla.
Miért nem jöttem
Már az elsõ szóra?
Tudom, hogy szerettél,
Nem is kicsit,
Hanem nagyon.
Most szívemben
Mély fájdalom
Ül,
S remélem, ha
Mehalok,
Lelkem a lelkeddel
Repül.
Fenn szárnyalunk majd
A magas légben,
Szerelmünknek
Nem lesz párja
Se Földön, se égben.
Érzem, nem sok idõm
Van már.
Lelked biztos vár.
Elbúcsúzok tõled,
Te zord világ!
Jó éjszakát ti...!"
Ezek voltak
Utolsó szavai.
Egyszercsak
Megnyílik az ég,
S felizzik a lég.
Fénysugárból készült
Lajtorja az égen,
Az angyalok, s a
Lelkek,
Sorjáznak le szépen.
Körül állják a
Két fiatal testét,
Kik egész életükben
Egymást keresték.
S végre rátaláltak
Egymásra,
Egy téli hajnalon,
S ott fekszeknek most
Holtan a havon.
Az angyalok, s a
Lelkek
Felnéznek az égre,
S figyelnek
Az isteni igére:
"Jertek ti fiatalok
Lajtorján az égbe,
S elér hozzátok a
Mennyei béke.
Örökéletûek
Lesztek,
Egymással össze
Sohasem
Vesztek!"
Ennyit szólt az
Isten
S ki tudja, hogy
S, hogy nem,
De egyszercsak
Két fényes alak
A fák közül a
Lajtorjához
Szalad.
Felmennek azon
Az égbe,
Egyenesen
Isten elébe.
Ki megáldja õket,
S beteljesül az ígéret.
Mindkettõ a mennyországba
Léphet.
Boldogságban, megértésben,
Halhatatlan szerelemben
Élnek tovább,
Míg idõ az idõ.
Így képzelhetõ e
Mennyei jövõ.
1995. október 2.