Copyright: 2001. január 1.
Mint odafenn a csillagok
(Fehér Miklós költõtársamnak)
Igaz barátsággal osztozunk
fájdalmunkon és örömünkön,
bekötözzük fájó sebeinket
zúzmara ül fáradt szívünkön.
A hömpölygõ ködökön át féltve
hunyorogva néz le ránk a nap,
miközben halk jajkiáltásaink
a megvakult éterbe hullanak.
Amikor kezünkkel áldunk épp
avagy irgalommal simogatunk,
hogy melegítsen a hiú remény
mert mégsem egyedül vagyunk.
Miközben már odafenn a fákon
irigy varjak károgása hallik,
eljön egyszer majd a nap, mikor
minden zúzmara az égre hullik.
Hogy majd kigyúljanak a fények
mint fénylõ tiszta gyémántok,
hogy ragyogjanak majd örökké
mint odafenn a csillagok.
*