Lépteidet hallom az éjben.
Szörnyű árnyak jönnek felém a sötétségben.
Félelem és tátongó üres tér, mi kínoz.
Az egyedüliség,
Mely bút és szenvedést hoz.
Minden nap, mint egy végtelen élet.
Nappal se látok mást,
Csak a sötétséget.
Farkasok vonyítása hallik az éjben.
Furcsa borzongás,
mely kínoz alva, s ébren.
Szólnék Neked, üvöltenék,
De nem tudok, nem merek.
Feléd nyújtanám kezem,
De nem lehet.
Ez csak egy álom?
Meglehet.
Hisz oly valóságos.
Ez nem képzelet.
Bármit is tennék, vagy mondanék
Szíved súlya alatt lenne martalék.
Nem szólok.Nem mondom, hogy Várj!
Szívemnek hazudok, s mondom, hogy Állj!
Hagyom, hogy elmenj mellettem,
S eltűnj a ködös éjben.
S megvárom, míg az idő kitisztul a sötétségben.
Ott várok majd némán, szótlanul,
Várom a napot, a reggelt,
A tündöklő, a csillagos eget,
És várlak Téged.
Rád várok majd, ha megunnak az árnyak,
S észrevétlenül odébbállnak.
Ki tudja meddig fogok várni?
Hogy az árnyak mikor fognak odébbállni?
Mikor fogok újra csillagokat látni?
Hol van, ki megmondja a napot, s az órát?
Nappalaim s éjszakáim számát?
De én csak várok és nézlek.
Egyre csak Téged nézlek.
Csukott szemmel egy padon dideregve nézlek.
Álmaimban ott vagy.Egyszer eljössz hozzám.
Érzem.
Ez erőt s reményt ad, és bíztat,
Hogy várjalak Téged.