Lehorgonyzott hajó a semmi tengerén.
A kék, néma csendben hullám hiába lebben:
nincs út se balra, se jobbra, se felfelé,
csak a mélység hívogat, hol pusztulás rettent.
Indulni merre kell? Nincs part, egy újabb cél,
s mit szem lát: horizont, csak önmagába fullad.
Berozsdállt már mind a kormány, árboc, acél.
Hiába napsütés, akár eső is hullhat:
vén hajó, nem mozdul. Önmagába sorvad,
akár magányos fa, mikor a réten korhad,
ha az elmúlás lesújt, s eljön a gyilkos Ősz.
Céltalan rothadás, ilyen sors az emberé.
Öregszünk. Az álom vágyat többé nem sző.
És sírunk, rettegünk, mert fájdalmunk nem kevés.
2009. június 20.
Tihany
Szabó Orsolya