Lunának
Írta: Hullocsillag Dátum: Január 03 2012 08:30:56
Gy
Múló éjszakáknak árva zajtalanságában – oly egyedül.
Most együtt alszanak s álmodnak a hatalmas világtengerek.
De - óh, Luna! -, ha lelked anyagába bánat és magány vegyül,
Tudd: ébren akár, avagy legmélyebb álmaimban, de szeretlek.
Teljes hír
Az örökkévaló csillagok gyémántszín tiarába álltak;
Az Éj Hercegnőjének kék tűzben lobogó sörénye fölött,
S hol égi, békés csönd lebegett – feketerigók muzsikáltak:
Árnyékok s szívdobbanás köteléke egymással csomót kötött.
Az ében űr körötte dicső, fekete zászlóként lobogott,
S a halovány Hold volt palástja; sejtelmes elefántcsont szövet.
A néha-néha megrezdülő némaságban halkan dobogott:
Az éjfél kék színű szíve. Hol az égbolt ölelte a földet,
S hol a hegyek a puha felhőket döfték acél-lándzsaként át,
Királyi márványfalak hideg árnya alatt ébren álmodott,
Ezredév által meggyötört; törött s csorba írisze mögé zárt
Vihar lélekmagányban – de túl est-órákon s bún: uralkodott,
Nappal s éjjel örök-gördülő kereke sötét birodalmán.
Alikornis arcát büszkén tartotta fel; szilárdan, mint szikla,
Ámde vasmadárként bolygónyi teher nehezedett a vállán,
S a szél a láthatatlan könnyeket az arcára fagyasztotta.
Múló éjszakáknak árva zajtalanságában – oly egyedül.
Most együtt alszanak s álmodnak a hatalmas világtengerek.
De - óh, Luna! -, ha lelked anyagába bánat és magány vegyül,
Tudd: ébren akár, avagy legmélyebb álmaimban, de szeretlek.
(Megj.: Ajándékvers egy kedves barátomnak - aki igényt tartott rá, hogy a szájába adjam a szavakat. Nos, ez így sikerült.)