Szerelmes vers a Hadak Útján
Írta: Oratus Dátum: November 06 2012 05:03:03
H
Kócos szél suhant át a fák koronáján,
és a távolba tűnt. Talán álmok nyomán
érkezett, s az álmok tengerén át elszállt
a végtelenbe; most onnan kacsint le ránk.
Teljes hír
Kócos szél suhant át a fák koronáján,
és a távolba tűnt. Talán álmok nyomán
érkezett, s az álmok tengerén át elszállt
a végtelenbe; most onnan kacsint le ránk.
S az égen kótyagos gyertyalángok gyúlnak,
a Hadak Útjára fényszekeret tolnak.
És víz fut alatta kacskaringós völgybe,
ahol még a fűz is ezt suttogja: "Lökd le
az égről a felfújt csillagot!" Most mi lesz?
Helyetted dönteni nem tudok, hiszen
más vagy, és én is más vagyok, de mégis
a Hadak Útjára követnélek én is.
És ott, a Holdon, ha cirmos éj is köszönt,
ne félj, melletted leszek, akár az ördög
kísértés idején. Csak ne félj, ne remegj,
a Holdnál az Úr van a mi fejünk felett!
És a Földön pirkad, egy álomkép illan,
mint apró füstgomoly a végső papírra.
Széllebbentett fátyol, eldőlt tintásüveg
félretolva, az asztalon imát rebeg,
ahogyan a Jézussal kacérkodó
apáca lelkéből felszínre törő szó.
És én vagyok e szó, s te vagy apácája
annak az érzésnek, mi szívem táplálja.
Most is itt ólálkodsz gépezetbe bújva,
hiszen ez a rendszer az újkor virtusa.
Kukucs! Kukucs! - Nem látsz? Még most is itt vagyok
előtted, mint a bűn, mi szívedig hatolt
a szerelem furcsa játékában, mivel
ritka kincs - szellő ének -, ami így zizeg:
Szeretlek téged!