Receptek - Borsófőzelék
Írta: RobagD Dátum: Január 13 2013 08:02:58
V

„Ó, Ciceró, aki szent neveden viseled ma is azt az
étket, amit magam is próbálok ebédre kifőzni!
Légy kegyes, és ha megengedi kedved, légy a segítőm!”
Teljes hír

„Ó, Ciceró, aki szent neveden viseled ma is azt az
étket, amit magam is próbálok ebédre kifőzni!
Légy kegyes, és ha megengedi kedved, légy a segítőm!”
Ily módon kérleltem, s rögtön jött is a válasz:
„Ó, mily idők, s milyen erkölcsök dúlhatnak e földön,
hogyha egy átlagos ember borsót főzni se képes?!
Bezzeg a régi időkben, a rómaiaknak e munka
körmöt rágó izgalmakra okot nem adott, mert
volt olyan állam, amelyben az egyszerü emberek is jól
ismerték a szakács mesterség nagy hagyományát!
Nem segitek! Ne zavarj meg! És hagyd nyugton a lelkem!”
Erre személyem megrökönyödvén válaszul így szólt:
„Nézd el kérlek gyenge tudásom, Tusculumi, s ne
bánts, amiért az eszem jóval kevesebb a tiédnél!
Azt gondoltam bölcsességed megsegit engem,
ám sajnos látom tévedtem, mert szelidebbnek
véltelek annál, mint amilyen vagy, nagy filozófus!”
Erre morogva a nagyszerü rétor válaszul így szólt:
„Rendben van, te szakács, noh, lásd kivel is van a dolgod.
Kezd el a főzést, s én segitek majd támogatódként!
Ám mielőtt belevágnál, gyűjtsd be a fél kilo borsót,
fél kilo lisztet és mellé a tejet tehenedtől…!”
Szórta a bölcsességet, s bár jól tudta szivem, hogy
kincseket ér az, amit mond, csakhogy az ajkam – akár az
elszabadult ló, melyet az istállóba bezárt a
gazda korábban, mégis amaz kiütötte az ajtót,
s vágtat a réten a csörgedező patakot kikutatva –
így vágott bele problémázva a mesteri szóba:
„Drága Uram, nem akarlak a mondandódba’ zavarni,
ám, ha lehet megtenni ilyet, s engedsz beleszólni,
kérdeznék valamit, mert errefelé a tehén nem
túl gyakran fellelhetö állat, ezért tejet attól
nem könnyű beszerezni; esetleg a boltba’ találok.
Jó-e az, és ha nem, akkor kérlek, mondd, mi’ csináljak?”
Erre segítőm bosszankodván válaszul így szólt:
„Nem csak főzni se tudsz, de tehénre se futja a pénzből?!
Hát, ha csak onnan tudsz beszerezni tejet, tegyed azt, de
el ne csodálkozz, hogyha az ízénél az ecetnek
íze is édeskésebb; mert nem a marha csecséből
fejte a boltos!” Szólt és folytatná a beszédet,
ámde a szám – be gorombán! – ismét félbeszakítja:
„És lisztből sem kéne olyan sok, mert csak is enni,
nem gyurmázni szeretnék, mint ahogyan ovodában,
sem szobrot kifaragni a kőtömbből, ami majdan
ebből lesz betonozva, te, visszamaradt nagy okosság!
Erre imígyen rótt meg a feldühitett filozófus:
„Mégis meddig használod ki a béketürésünk?!
Mennyire hosszan fogja a gúnyt még űzni belőlünk
őrületed, s a merészség fékét vesztve mi végre
fogja dobálni magát? Téged sem az ízletes étek,
és sem az égi segítség tőlem, semmi, amit meg-
tettem idáig az érdekeid szolgálva, te kontár,
nem hat meg?!” Még mondott volna talán egyebet, de
kezdtem már meglátni a mérge okát, s reagálni
kívántam, hogy a kapcsolatunkat mentsem a sértés
mély mocsarától, melyből Münchhausen báró úr
sem tudhatna kimászni. Ezért Ciceróhoz eképpen
szóltam: „Drága Uram, ne beszélj velem így, ez a forma
bántja fülem. Mert nem vagyok én a te ellenséged,
nem célom, hogy az önbecsülésed sárba tiporjam,
csakhogy az indokolatlan sértegetéseidet sem
bírom tűrni tovább! Engem te csak átlagos ember-
nek nevezel, s a szakács titulust a nyakamba akasztod,
nem bánom, de a kontárral már messzire mentél!
Tőlem a tiszteletet megkaptad, nagyszerü rétor,
meghajlottam előtted, s érdemeid kiemeltem,
és hallgattam botladozásodról, polihisztor!
Ámde te jobb, ha tudod, te se voltál mindig erénynek
átlátszó fényesre csiszolt gyémántszerü szobra!
Sajnálom, ha gorombán szóltam előbb, de a borsót
fél kilo lisztnél is kevesebbel szoktuk e földön
főzni, azért, mert jobb ez az étel jó csöpögősen,
és mi kerüljük a kőkori étkeket, ám a te terved,
sajnos, messzire vinne az áhított ideától.”
Meghallgatta szavam, s kezdett enyhülni a lelke,
és a haragja – akár az oroszlán, melyet a zsákmány
messze került több hónapig, és most hirtelen itt van
orra előtt felajánlja magát a királynak a balga,
és a sörényes vígan elűzi az éhét véle –
így múlt el segitőmnek, s már szelidebben eképp szólt:
„Szóval nem kívánsz megbántani, drága barátom?
Ámde miért kötekedsz, és mért akadályozol engem?
Hogy legyek így a segítőd? Mit tudok én ehez adni?”
Erre személyem, néki felelvén válaszul így szólt:
„Drága Uram, csak az én vétkem, hogy a támogatásod
úgy kértem, hogy a részleteit nem tártam előtted
fel, de hiányom pótlom, szándékom magyarázva.
Ismerem én a szakács mesterség nagy hagyományát,
főztem már ilyen ételt, jól tudom azt, ami ízét
adja, de mégis hozzád fordultam bizakodva,
hátha te tudsz olyat is, mit az én fülem eddig egyébként
nem hallott, s ha ez így lesz, bátran mondd ki, amit tudsz!”
Erre segítőm ennek örülvén válaszul így szólt:
„Tetszik az ötlet, támogatom, vágjunk bele gyorsan!”
Erre kezembe ragadtam a tálat, amelyben az étket
főzni fogom, s belekezdtem a munkadalomba eképpen:
„Itt van a fél kilo borsó, s itt ez a lábas, amelybe
öntöm a borsót és lelocsolnám már az olajjal,
hogyha akadna, de sajnos nincs. Mi legyen nagy Uram most?”
Erre segítőm úgy megörült, amiként a gazella:
szökken a lába, magasra ugorva bejárja a rétet,
élvezi azt, hogy a tágterü puszta az otthona immár,
így leli kedvét víg Ciceró, amikor meghallja a kérdést:
„Látod, azért csak akadt olyan is, mit amúgy a füled nem
hallott még ezidáig, ezért most rajta, hegyezd hát!
Nem csak olaj, de a disznózsír is jó, ha belőle
négy dekagrammot raksz be a tálba helyette, barátom!”
Megdöbbenve a bölcs igazától szóltam eképpen:
„Tényleg! Gondolhattam volna magamtol is erre!
Hála neked, ki segíted a munkám mesteri szóval
jó voltodból nem szakad itt meg a munka, helyette
folytatodik méghozzá így: most már, hogy a disznó
zsírját rámértem, belekezdek a zöldszemü borsó
párlásába, mivelhogy a lábas a tűzre került már.
Lassan fő ez a borsó, drága Uram, mi legyen most?”
Erre a bölcseszü mester vígan válaszul így szólt:
„Tedd tetejére a tál fedelét, ó drága barátom,
vagy ha esetleg szebben szólnék: vedd fel a lábas
gőzeltorlaszoló takaróját, s rakd az edényre!
Ettöl a pára belülre szorul, s bepuhítja a borsót!”
Erre személyem szófogadóan válaszul így szólt:
„Kössz a tanácsot, a zöldszemü borsó lágyra puhult, így
hinthetem azzal a liszttel, amelyet a spejzbe’ találtam.
Egy dekagramm elegendő. Majd vizet öntök a tálba.
Most jön a tej, hogy a színe, s az íze a tejre hasonlíts…”
Szóltam, s folytatnám a beszédet, csakhogy a mester
érdeklődve kiáltott közbe: „Megállj! Honnan van a tej, te?!
Azt mondtad, hogy nincs tehened, s most mégis a zsebből
rántod elő a tejed, s úgy, mint akinél a tehénből
több is akad. Nos, hogy van ez? Erre felelj nekem, ember!”
Erre személyem néki felelvén válaszul így szólt:
„Mester! A tej nem romlik e földön, merthogy a hűtő
frissen tartja, ezért én bármikor úgy keritek, hogy
nincs tehenem. Mert tegnapelőtt már vettem a boltban,
nem keveset, hogy a jóízű palacsintasütéshez
szintén bőven elég legyen aznap, s annyi maradjon,
hogy sok zöldszemü borsót tudjak főzni belőle.
Sajnálom, ha te úgy érzed, hogy átvert téged
mondandóm az imént, de tekints el most haragodtól!”
Erre szelíden szólt mosolyogva a nagyszerü rétor:
„Rendben van, haragom tovaszállt, folytasd a beszédet!”
Erre személyem így szólt folytatván a beszédet:
„Most, hogy a víz meg a tej csöpögössé tette az ételt,
nincs más hátra: a sót meg a cukrot kell beleszórni.
Kóstolom, és nekem úgy tűnik, hogy az íze elég jó!
Kész van az étek, Uram, vagy még valamit javasolnál?”
Válaszul erre eképpen szólt nagyeszével a rétor:
„Jó leszen így is, bár ha esetleg vagdalt petrezselyemmel
megszórnád, akkor finomabbá válna. De most már
mennem kell, hisz Dís földjén már várnak ebédre.
Ég veled! És ha lehet, hívj máskor is és segitek majd!”
Hallva a búcsúszót szomorúan, mégis örülve
adtam hálát néki, mivel segitette a munkám:
„Drága Uram, sajnálom, hogy sietősen hagysz el,
mégis a szívem örül, s hálás, amiért segitettél.
Kár hogy a főételt a segítséged hanyagolva
kell kitalálnom gyorsan, most miután a köret kész.”
Sóhajomat meghallva ilyen szárnyas szavakat szólt:
„Ejnye, ne bánkódj, inkább gondolj erre ezentúl:
nem vagyok én teveled se haragban és se fasírtban!”