Karja már elgyengült nem zár,
Egy utolsót sóhajt a nyár,
Zord, avar ízű reggelek,
Deres csipkékkel intenek.
Hűs avarban a szél kutat,
Talán meglel új vágyakat,
Még itt maradt egy szál virág,
Egy cseppnyi nyár, s a holdvilág.
Hajnal, ha jön a kert alatt,
Ólmos nehéz csend tapad,
Levelét hullajtott fákra,
Félve sejtett, elmúlásra.
A szürke csendben legbelül,
Színét veszített lelke ül,
Visszavágyik napsugárba,
Lehetne az ősznek párja.
De lehelete oly rideg,
Őt csak is, a tél érti meg,
Így hullik az ősz a nyárra,
Árván hagyott, lélektársra.