Fényből sötétség, s jóból lehet rossz,
Nem kell hogy mindig örömet okozz,
Aranyból szemét, s tisztaságból kosz,
Jó lesz, csak lelkiismeretet hozz,
Nekem az mindegy, mi fán is terem,
Ha létem teljesen erénytelen,
Számos hibámat mind elismerem,
Nem vagyok eleve reménytelen,
Sötétségből fény, s rosszból lehet jó,
S, ha csak egyszer is örömet okoz,
Néhol kincset ér, mi szemétre való,
Ha nem domb mér hegyet buckáihoz,
Mi fán is terem, nekem az mindegy,
Míg ágyam fáradtsággal megvetem,
Lét és végtelen út mind egyre megy,
Valahol lelkem csak-csak kilehelem,
Hát szorítsd ökölbe türelmedet,
Ne szívd mellre, szemed akármit lát,
Én sem élem a te életedet,
Te se vonszold keresztem súlyát!