Rédey Tivadar: Téli vers / Wintergedicht
Írta: Toni Dátum: November 01 2023 15:31:54
Gy.
Téli erdőn, e nagy árvaházban,
Testvéri sorban, osztott fájdalommal
Siratják a fák a halott nyarat, —
Erdőn miért nem élhetek, szegény fa,
Teljes hír
Téli vers
A legutolsó, gyér levélcsomót,
Mit ősz viharja ághegyen felejtett
Rőt zászlófoszlányt árboc magasán:
A fáról most a köd síkos lehe
Sorvasztja sápadt, csatakos halálba.
A nyirkos ág lebókol ablakomhoz.
S én hallgatom a hangtalan panaszt —
Hogy:
Téli erdőn, e nagy árvaházban,
Testvéri sorban, osztott fájdalommal
Siratják a fák a halott nyarat, —
Erdőn miért nem élhetek, szegény fa,
S még kertbe sem,
Ahol a fának foltos őszi lázát
Aggódó gonddal hű szemek vigyázzák
Csendesen ?!
Ollót ragadva lombom lemetélte
Az ősz viharja, s most a köd veri
Testem csupaszát... E testvértelen
Enyészet bánatát ki osztja meg
Velem ?!
Köd=könnyel így jajong az ág.
S én értem, mert már éltem e magányt;
Ínyemmel még az egyedülvalóság
Ízére visszatévedek ma is:
Oly árva voltam — nincs öt éve még! —
Oly árva voltam, mint ez asztalom
Fölött magát emésztő lámpafény —
S e múlt nevében így szólok ki most,
Így felelek az ablakomra síró
Faágnak résztvevőn:
Megosztom én!
(1922.)
Rédey Tivadar:1885 – 1953
Wintergedicht
Der letzten spärlichen Blätterbüschel,
was noch der Herbst auf der Astspitze vergass.
Ein Fahnenfetzen auf Mast Höhe lag:
Der jetzt von Nebels rutschige Atem,
ihn in einen kämpferischen Tod zerrt.
Der feuchte Ast verneigt vor meinem Fenster.
Und ich höre mir die stille Klage an
dass:
Im Winterwald, in dem großen Waisenhaus,
in einer Linie mit geteiltem Leid
weinten die Bäume um den toten Sommer, –
warum darf ich nicht im Wald leben, der Baum,
‘d nicht mal im Garten,
wo der Baum im Herbstfieber sprenkelig wird,
die treuen Augen. Kümmern um ihn,
und Warten.
Schnappte sich eine Schere und schnitt mein Laub ab,
den, der Herbststurm, ‘d auch jetzt der Nebel schlägt
meinen nackten Körper und im knallharten,
verblasten Trauer wer teilt mir die
Karten?!
Nebel = tränend jammert der Zweig.
Und ich verstehe, weil es bereits erlebt hab’;
mit Gaumen fühle noch die Einsamkeit
und ich spüre immer noch sein Geschmack:
Ich war so eine Waise – vor fünf Jahren! —
War genauso verwaist wie über meinen
Tisch, das selbst aufreibende Lampenlicht.
Und im Namen der Vergangenheit sag’ jetzt
vor meinem Fenster traurig weinenden
Baumzweig-teilnehmend:
„Ich teil’ es mit dir!“
1922
Fordította: Mucsi Antal-Tóni