|
 Vendég: 105
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,210
|
|
Ezek a zsákok csak látszólag vannak a padláson, valójában a hátunkon cipeljük örökre...súlyos, de édes teherként...
.jpg)
Ezek a zsákok csak látszólag vannak a padláson...valójában a hátunkon cipeljük Örökre...
...súlyos, de édes teherként...
A lányom Budapesten tanult, 5, hiányokban -szeretetben megszenvedett év után , az idén érettségizett és nagy-nagy örömömre ide közel, Debrecenbe vették fel az egyetemre...;lelkem nyugalma ez irányban visszatért...
Új élethelyzet ez, és a sokszor oly kihalt kisszoba ma ismét élettel teli...;a tér színe most ragyogóbb, ismerõs fények cikáznak a falon, szeretek benyitni ide, a mosoly felült a mennyezetre, már szebben süt be a Nap az ablakon...;és a megszokott illatok is visszatértek...;most már tartósan.
Egyik hétvégén elterveztük, hogy kiválogatjuk azokat a ruhákat és könyveket, plüss állatkákat, érmeket, leveleket, fecniket, rajzokat, amik öt év alatt ott lapultak a lakatlan kis szobában...
Nem is gondoltam, hogy ez milyen érzéseket fog felkavarni bennem...A rám oly jellemzõ,- nehezen megszabadulni dolgoktól érzése...- most is próbára tett. Sajnos, vagy nem sajnos...de én mindig, mindenhez "görcsösen" ragaszkodom, bár dolgozom ezen, hogy ne így legyen, de idõnként vagy inkább mondhatnám, gyakran csekély sikerrel...Most is ez történt velem...
Bár a pakolászás során rengeteget nevettünk, felidéztünk kedves-mókás élet-képeket, de én igyekeztem elrejteni meghatottságom. Valahogy, kicsit szégyelltem gyengeségemet, a szemembe toluló könnyeket... befelé nyeltem, majd elfordulva úgy tettem, mintha semmi de semmi nem fájna...
Minden egyes ruhadarab emlékeket idézett meg bennem, letûnt érzéseket, aggodalmakat és reményeket, örömöket, boldog pillanatokat. Szinte mindent újraéltem... Furcsa érzés ezeket most beletenni egy zsákba, elsüllyeszteni az idõ kútjába, és úgy tenni, mintha soha-soha nem lett volna az életünk része, nem lenne hozzá közünk. Tudom, világosan tudom, hogy nem a tárgyak, nem egy kis szoknya, nem egy ünneplõ selyemblúz, nem egy rongyosra ölelgetett plüssfigura adja az emlékezés valódi értékét...Tudom, és érzem, hogy a bennem...bennünk felgyülemlett érzések és emlékek fénye a lényeg! Mégis, most nehéz a szívem...
Vallom, hogy megválni dolgoktól még nem egy végállomás, mert amit magunkban õrzünk eseményekrõl, sikerekrõl és kudarcokról, emberekrõl, egy megsárgult levélpapírról, egy találkozásról, egy tekintetrõl...egy hangról, egy kedves osztályfõnökrõl, nevetésekrõl és könnyekrõl, valójában örökre velünk van...ott a lelkünkben, annak legmélyén...csak valahogy nem mindig sikerül ezt ilyen reálisan, csak az eszünkre bízva elhitetni magunkkal...
Sok mindent tudok, például azt is, hogy mindig elõre kell nézni, optimistán és reménnyel telve, és nem szabad, hogy a múlt, annak elsiratása ráüljön, rátelepedjen a szívünkre...tudom...és mégsem tudok így érezni...Örök hadban állok magammal, mert amit az eszem diktál, azt a szívem folyton ,azonnal felülbírál...és ez egy kemény harc, egy örök-harc önmagammal...az idõ ellen...ugyanakkor az idõért...
Ma már más fontos, mint rég... Azok a könyvek, ...mik lekerültek a polcról, és tudást hordoztak , már nem fontosak. És nem fontosak a poszterek , a porcelán tûzpiros kis szív sem, a kettétört, de féltve õrzött , üzenetet hordozó fehér szívecske sem, és a kosárba gyûjtött állatfigurák tompult szeme fénye sem...a színes dobozba rejtett elsõ szerelmes levelek sem....ez már mind...mind a múlt...Már új könyvek pöffeszkednek a polcon, új képek fénylenek a délutáni napsütésben...új színek és érzések ragyogják be a kisszoba terét...
Szeretném érezni, hogy jól van ez így...hiszen tudom és hiszem, hogy azok az emlékké kövült tárgyak, amik régen egy korszak építõkövei voltak,valahol beépültek lányom lelkébe, és azok az érzések biztos alapot képeznek egy új korszakhoz...egy buktatókkal, de reményekkel teli idõszakhoz...
Lányom új korszaka számomra is elhozza a változás szelét. Valahogy úgy érzem, nekem is újjá kell születnem, vagy legalábbis megújulnom. Szeretnék ehhez felnõni, megértést, szeretetet és erõt sugárzó lenni...
Meg kell fiatalodnom , és bástyáimat meg kell erõsítenem , érte, -a lányomért, hogy támasza lehessek mindenben.
Azokat a padláson , zsákban pihenõ emlékeket pedig hagyom, ...hagyom, hogy a por finom szemcsékkel belepje és megvédje...lelkem-lelkünk építõkövei most már végleg, végleg félretéve...
Hiszen Új Utakon járunk, új élményeket és érzéseket keresünk, új embereket engedünk életünkbe...reménnyel telve...és közben gyûjtjük a következõ zsákokba való , életünk félve beletett emlékdarabkáit...
|
|
|
- szeptember 20 2008 22:02:57
Szia Szí!
Bár ritkán illetjük egymás névvel, mégis állandóan beszélünk, megszólítva egymást, kedves becézések tucatjai hagyják el a szánk, úgy beszélsz hozzám, mint ezer éves drága rokonhoz.
Ha hozzám így viszonyulsz, miben fürdõzhet leányod, aki hazajött, akiért (is) változni, erõsödöni, fiatalodni vágyol, hogy jó bástya légy...?!!! Milyen nagy feladat, milyen nagy elhatározás, mekkora szeret árad soraidból. Bolondleány írja, hogy szeretné, ha menne, ha simán menne! Én tudom, hogy nem megy majd simán, hogy lesznek átmeneti idõszakok, de ez majd erõsebbé tesz, elszántabbá,és nem utolsó sorban... fiatalabbá  |
- szeptember 22 2008 08:39:04
Nagyon tetszett írásod, kedves Szoszircsi!
Azok közé sorolnám, amelyeket nyomtatásban is szívesen olvasnék egyszer!
Üdv.: Torma Zsuzsanna
 |
- szeptember 22 2008 18:12:57
Köszönöm,hogy ide irányítottál, nem tudtam,hogy prózát is írsz
Az érzékenységed,- ha nem haragszol,- a túlérzékenységed itt is kiderült, az írásodból, nagyon tetszett. A lányod nagyon sokat jelenthet neked, érezni...Jó lehet ennyire szeretve lenni!!!
voy. |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. november 21. csütörtök,
Olivér napja van.
Holnap Cecília napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
