|
 Vendég: 8
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,202
|
|
Az elbeszélés megtörtént esetet tartalmaz
Ádám és Éva
A Dóczy Református Leánynevelő Intézetben éppen kicsengettek azzal a tekintélyes nagyságú, akár kolompnak is beillő csengővel, ami az egykoron leégett debreceni református Nagytemplom leesett és tönkre ment harangja anyagából öntettek. Ádám sokat látott, négy-ötéves szeme kerekre tágult a csodálkozástól, mert nem az internátusban és a városban, illetve a közeli környéken lakó nagylányok egyikét látta lefelé kaptatni a lépcsőn, miközben őkelme a pedellusi és mindenes lakás félig nyitott ajtajából leselkedett kifelé, hanem egy akkora forma csöppséget, mint ő maga. Ő magához képest az volt az el nem hanyagolható különbség, hogy az angyali tünemény páros varkocsába hatalmas szalagmasnik voltak belefonva, amelyek úgy repkedtek a kislány körül, mintha fehér szárnyai lettek volna.
- Angyal! Biztosan angyal! – állapította meg Ádám minden kétséget kizáró biztonsággal. Ezen a látásmódon semmi csodálkozni való sem volt. Ádám ugyanis beleszületett a leánynevelde világába.
Ádám úrfinak meglehetős tapasztalatai voltak már ekkor is a női nemről, akik megtanították,- úgymond,- repülni. Tekintve, hogy ő nem tudhatta kezelni, és nem is használhatta a liftet, így a nagylányok repítették lefelé az ölükben az épület felsőbb emeleteiről. Az volt ugyanis a szégyenletes, de valós helyzet, hogy Ádám felfelé még csak-csak felkapaszkodott a lépcsőfokokon, de lefelé már elfogyott a kurázsi. A fenékkel hátra lemászási, lecsúszási technika pedig méltóságán alulinak bizonyult.
Még kerekebbre tágult Ádám szeme, amikor a látomás, a szülei kíséretében, éppen az ő ajtajuk felé vette az irányt.
- B.-ékat, a gondnokékat keressük. – szólt a kislány apukája Ádámhoz, aki hallotta ugyan a hozzá intézett szavakat, de semmi kincsért le nem vette volna a szemét az üdvösségét jelentő angyalkáról. A kislány megérezhette a személye iránti őszinte érdeklődést, mert odalépett a küszöbön sóbálvánnyá vált kisfúhoz, és bemutatkozott, ahogy ez egy jól nevelt kislányhoz illik:
- N. Évike vagyok Bunyaszekszárdról. Tudod, Bunyaszekszárd Erdélyben van?!
Ádám persze egyáltalán nem tudta, sőt, a helység nevét sem értette. A hangokra kijött a gondnok úr személyében Ádám apukája.
- Nos, akkor jó helyen járnak, apám Bunyaszekszárdon szolgált református lelkészként, mielőtt a Dóczy Intézet paptanára lett volna, a püspök úr hívására. – mondta büszkén a pedellus-gondnok-mindenes, majd folytatta: - Már vártuk magukat. Kerüljenek beljebb. – kisfiát félre vonva a küszöbről, invitálólag szélesre tárta a bejárati ajtót.
- Kérem, frissítsék fel magukat a hosszú út után, pihenjenek meg egy kicsit. Hamarosan itt az ebédidő, tiszteljenek meg minket az asztalunknál. – mondta B. úr teljes természetességgel. - A szállás is rendben lesz egy éjszakára.
Az egyszerű, de ízletes ebéd láthatólag jól csúszott a napokig száraz koszton utazó erdélyi családnak. Mind az ebéd elfogyásztása előtt, mind utána elhangzott az asztali áldás, amúgy református módra, amit az angyalka is hibátlanul végig mondott a felnőttekkel. Ádám csodálkozása egyre nagyobb volt, és valami megmagyarázhatalan, eddig nem tapasztalt vonzalmat érzett a kislány iránt. Később, felnőtt fejjel már nagyon is tudta, mit érzett akkor.
*
A felnőttek meghitt beszélgetésbe kezdtek, átadták a bunyaszekszárdi gyülekezet üdvözletét, melynek tagjai még emlékeztek az első világégés előtti B. -nevű, református papjukra, és a gyerekeket felküldték a folyosóra, illetve az intézet udvarára játszani. Ádám nagymamája az unokája lelkére kötötte, ne hogy baja essék Évikének. Ádám fogadkozott, úgy lesz minden, ahogy a nagyi kéri, csak azon csodálkozott egy kicsit, az ő mindig vdám nagyanyjának mitől fátylas az amúgy mindig mosolygós szeme. Ezt azonban hamarosan elfelejtette.
Elkezdődött a gondtalan játszadozás, ami fogócskával indult. Ádám minden áron el akarta kapni a kislány óriási fehér szalagmasnival díszített varkocsát. A kislány azonban mindig ügyesen kisiklott az üldöző kezei közül úgy, hogy hirtelen kanyarokat vett a Nagyudvar évszázados hársai között. Jól elfáradtak. Megálltak. Ekkor Ádám, - a bizonyosság kedvéért, - megtapogatta Éva hátát, de nem találta a szárnyait.
- Te fiú vagy? – kérdezte Éva. Mire Ádám csak bólogatással válaszolt, kicsit sértve, hogy ez a kislány nem látja, göndör fűrtjeiben egyáltalán nincs masni. Arról nem tehetett, hogy lányosan szép arca, szeme volt. Más bizonyítékkal az adott körülmények között még sem állhatott elő.
A kislány közben egyfolytában csacsogott a falujukról, az ottani óvodás élményeiről.
Megrázó felfedezést tett a két gyerek: találtak ugyanis egy halott verebet. Rögtön neki kezdtek a temetési szertartásnak a református regula szerint. Kis mélyedést ástak botocskákkal, gondosan belehelyezték abba a lógó fejű verébtetemet. Földet halmoztak rá, majd egy vastagabb, száraz gallyból fejfát törtek, és szúrtak a kicsiny halomba. Éva hangosan imádkozott. Ádám utánozta. A két gyerek még virágokat is rakott a halott veréb sírjára.
- Tudod, mi reformátusok vagyunk. - mondta Éva - Már láttam, hallottam hogyan beszél a pap-bácsi, amikor temet.
- Mink is reformátusok vagyunk, - felelte Ádám, csak mink vagy a Veres- templomba, vagy a Kisteplomba, néha pedig a Nagytemplomba szoktunk járni nem a temetőbe. De voltam már színházban is, ahol azt énekelték: „A jányok, a jányok, a jányok angyalok”.
A veréb elrontotta a hangulatot. Megérezte ezt Ádám, és valami kedves és vidám emlékével hozakodott elő, amit a Fővárosi Állatkertben a majomháznál tapasztalt. Utánozni kezdte a makogva ugrabugráló majmokat. Ez halvány mosolyt csalt a kislány elszomorodott arcára. Hirtelen a kislány kijelentette, neki pisilni kellene, de itt nincs WC. Mire Ádám:
- Én ott szoktam a kerítés melleti, két bodzabokor között pisilni. Pisilhetsz te is ott.
Éva odaszaladt, ahova fiú mutatott. Szoknya fel, bugyi le. De akkorra Ádámot is odavitte a kíváncsiság. Szakavatott tekintettel vette szemügyre, hogyan és mivel végzi a kislány kisdolgát. Lenézőleg állapította meg, olyannal nem is lehet állva pisilni, amilyen a kislányoknak van. Véleményének azonban nem adott hangot.
A kislány dolga végeztével rendezte a ruháit, majd a következőkkel fordult Ádámhoz:
- Holnap reggel mi is tovább megyünk Debrecenből Budapestre. Én még soha nem voltam Budapesten.
- És hova mentek Pesten? – kérdezte Ádám.
- Mi.., mi a gettóba megyünk.
- Jaj de jó lesz nektek!!! – felelte Ádám.
*
Mindez 1944-ben történt. Ádám csak 1946-ban tudta meg az apjától, aki sok magyarhoz hasonlóan, ugyancsak ebben az évben elcsángált egy Sztalino nevű helységbe kempingezni, ahol diétázott is, lévén, hogy 39 kilósan tért haza, mi is az a gettó. Ekkorra már Éva tényleg angyallá változott.
Ádám felnőtt férfiként még sokat repült nőkkel, de azt a szent, tiszta révületet, ami az Intézet lépcsőin lefelé lebegve, meleg női keblek között osztályrésze volt, soha nem élte át többé.
Senki se keresse a térképen Bunyaszekszárdot, mert azt a Kárpátok géniusza ledózeroltatta.
|
|
|
- July 06 2009 08:37:53
Kedves Papon!
Nagyon megható visszaemlékezés ez az írásod, két valamikori kisgyermek találkozásáról, a háborús időkből.
Üdv.: Torma Zsuzsanna
 |
- July 06 2009 12:43:18
Kedves Zsuzsa!
Nagyon köszönöm, hogy a prózák között az én írásaimat is olyan "szorgalmasan", ráadásul, dícsérőleg olvasgatod. Köszönöm.
Üdv:
Papon |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. April 27. Saturday,
Zita, Mariann napja van.
Holnap Valéria napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
