Napkorong
Versek fõoldal · Prózák fõoldal · Gyakori kérdések · Szerzõk és verseik · Szerzõk és prózáikFebruár 23 2020 17:53:35
Navigáció
Versek fõoldal
Prózák fõoldal


Gyakori kérdések
Szerzõk és verseik
Szerzõk és prózáik
Kapcsolat
Alapszabály
Szerzõdés
Online felhasználók
Vendég: 5
Nincs Online tag

Regisztráltak: 2,197
Nem aktiváltak: 0
Tagjainkról-tagjainktól
- Weboldalak
- Saját fotóalbumok
- Pályázatokon elért eredmények
- Saját kötetek
- Megjelenések antológiákban
- Tagjainkról mindenféle
Fórumtémák
Legújabb témák
Asszociáció.
Szerelem
Anagramma
Két rímelõ játéka
Minden ami jó... :)
Legnépszerűbb témák
Asszociáció. [10199]
Szótaglánc. [8524]
Földrajzi-né -l... [7724]
MÜFORDÍTÁS [4923]
Szerelem [3565]
Napkorong pályázat nyertesei.
Drogmentes életért
Hurrá nyaralunk!
Küldetésem van
1848-as szabadságharc
Pályázatok
Nem fizetõs pályázatok
Pályázatfigyelõ
Pályázatok
Online rádió
Lépésrádió online
Lépésrádió - Egy lépéssel közelebb hozzád
PageRank mérõ
Google PageRank
Antoinette: Egy halott
Még szellemként is segítettem...






Lassan hajnalodott ki, túl lassan. Mentem az utcán. Valahogy nehézkesen ment a járás, nem éreztem a lábaimat. Mégis repültem, vitt a levegő. Pehely voltam az egyik pillanatban, a másikban pedig egy nehéz farönk. Nem értettem.
A beton szétesve. Érdekes…Egymáson feküdtek a darabjai. Vörös foltok voltak minden árva részén. Fújt a szél, visongott. Bár nem éreztem a testemen ezt az áramlatot. Vitte a sok kis levelet, egyet-kettőt az arcomba is fújt, ezt szemmel láttam, de nem simított meg a levél karcoló felülete. Látható formát öltött a szél. Kis örvények formájában keringett a levegőben. Sok ház volt az utca mellett. Nem igazán tudnám őket háznak nevezni, inkább amolyan roncskunyhók. Sok ember mozgolódik bennük, piros foltokkal a testükön. A házak teteje nincs meg. A házat tartó gerendák néhol el vannak törve. Kiáll belőlük a sok kis szálka. Az ablakok kitörve. Üvegdarabkák mindenfelé, szilánkok a földön. Benne a résekben a betondarabok között. Háztartási eszközök szétroncsolva feküdtek egyes házak mellett. A házak falai sem voltak épek. A vakolat lepotyogott róluk, a fehérre festett falak most ott álltak csak úgy, foltosan.
Az emberek szedegették a darabkákat. Mindent. Flakonokat, üvegeket, kést, villát, ruhákat, és még annyi minden mást, hogy az ember el sem tudná képzelni. Én is megörültem, mert láttam egy még aránylag jó állapotban levő nadrágot. Lehajoltam, de nem érzetem a fájós derekamat, ami mintha előtte szokott volna fájni. A nadrágot nem tudtam felvenni, kicsúszott a kezeim közül. Mindegy. Ott hagytam. De nem tetszett, hogy nem tudom pontosan, fájni szokott-e a derekam, vagy nem? Egyáltalán, ki vagyok én? S mit keresek itt? A sok nyomorult nép között? Amikor a fejemben megfogant az a szó, hogy nyomorult, megláttam egy ház mellett átlátszó embereket. Megborzongtam e látványra. Olyan iszonyú volt. Az emberek szakadtak voltak. Kiabáltak, össze-vissza.
- Nem látta valaki a bátyámat? Nem tudja valaki, hogy hol vagyunk?- Az egyik meglátott engem. Felcsillan halvány szemében a fény, s olyan volt, mintha azt látná rajtam, én értem őt. Mintha a többiek nem értenék…
- Elnézést…Nem tudja, hogy hol vagyunk? És hogy miért nem válaszolnak azok! Ott!- megfogta a vállaimat, s amikor látta, meg vagyok rémülve, akkor rázni kezdett. Én erre ideges lettem, s durván leszakítottam őt magamról.
- Hé! Mit képzel!?- s elrohantam. Rohanásom közben megláttam egy testet egy kidőlt fa alatt. Ő volt az! Akivel még az előbb beszéltem. Mi van itt?
Feleszméltem. Hogy lehet az, hogy eddig csak az utat, a házakat, és az átlátszó embereket láttam? Hisz nézzék csak! Ott van az a sok füst! Hallani az ordibálást! Nem nyugodt ez a vidék, csak egy kicsit. Azok, azok fehér, halvány testek, aki a fa alatt, meg a házak tetői alatt vannak, nyugodtan érzik már az egész világot.
Ott volt a füst! Láttam, mekkora! Sötét, mintha a pokolból jönne felfelé, pedig csak egy égő ház. Érdekes…Egyszer csak zajokat hallok, s látok egy embercsoportot a domb mögött közeledni. Jaj, hogy én mennyire örültem ennek! Végre valakik, akik nem idevalósiak! Nem mentek gyorsan. De lassan sem. Inkább csak gyorsacskán. Ahogy közelebb jöttek a szikár úton, láttam, hogy körülbelül négy vagy öt emberről van szó.
Az egyik öreg volt, amint láttam. Egy szakadt nadrágos ember. Bajusza is volt, sötét szemei. A szempillái majdnem eltakarták az egész arcot. Mögötte jött egy fiatal lány, a kezében egy csöppséggel. Az arcuk kormos volt, piszkos. Mellettük gyalogol egy daliás férfi. Legalább is ezelőtt daliás lehetett. Most egy kicsit olyan, mint az előzőek, piszkos, és szakadt. Valami szivarfélét szopogathatott. Az is ugyanolyan kormos volt, mint ő maga. Utána kullogott egy kisgyermek. Bozontos szőke hajjal, kíváncsian követte a többieket. Szintén kormos, mint a többi. Bizonyára a tűzvészből szabadultak. Érdekes. Én miért nem vagyok kormos? Egyre közelebb jöttek, már én is egyre gyorsabban repültem feléjük, már a nyelvem hegyén volt, amit kérdezni akartam. Udvarias leszek, gondoltam. Egyre közelebb jöttek, arcukon a szenvedés vonalai árnyazódtak. Fájdalmasan tekintgettek le a halottakra. Felemeltem a kezemet, s a számat szólásra nyitottam.
- Elnézést! Meg tudnák mondani, mi történt itt?
De nem vettek észre. Érdekes…Egyszerűen átnéztek rajtam. Mintha nem is látnának. Aztán egyre közelebb jöttek, az egyik kiáltott:
- Nézzétek! Már ott a város vége! Mindjárt kint leszünk!
És elkezdtek futni, átfutottak rajtam, és nem éreztem. Mindegy. Nem érdekes. Indultam tovább. Érdekes. Minden olyan szépnek tűnt. Még a halottak is. Aztán autók jöttek. Nagy teherautók voltak, fehérek, egy piros kereszttel az oldalukon. Leálltak mellettem. A szirénájuk elhallgatott, és kiszállt belőle sok köpenyes ember. Hordágyakat vittek magukkal, és szaladtak a házakba. Én mentem az egyik ilyen csoport után. Érdekelt, hogy mit akarnak. Bementek az egyik házba, aminek már nem volt teteje. Ez a tető egy méterrel a ház mögött volt. Az istálló a ház mellett szét volt esve. Néhány állat szaladgált körülötte. Az egyik szoba ajtaja mellett egy nagy szekrény volt. Egy kicsit össze volt törve. Gerendák álltak ki belőle, és a talajon feküdt. Érdekes volt minden, amit láttam. Valahogy vidám voltam. Nem tudom miért. A házban feküdt egy ember. A földön volt. Eszméletlenül. A szekrény a lábára esett. A két fehér köpenyes mellé állt, s rárakta őt a hordágyra. Aztán kimentek. Hallottam nyöszörgéseket, s követtem a hangot. Fájdalmas volt ez a hang, nagyon fájdalmas. Mint minden, amit akkor láttam. A konyhába igyekeztem, a hang után. A kitört ablak alatt feküdt egy kisfiú. A szilánkok a kezébe voltak fúródva, közben pedig az asztal ráesett a lábaira. Csak a hasától kezdve láttam őt. De nem jött senki, én pedig nem tudtam kihúzni. Pedig érte nyúltam: a kezem nyúlt érte. Az ő kezéhez. Hajoltam, s nyújtottam a kezemet. Közben a kezemen keresztül láttam az asztalt. Megijedtem, s visszahúztam. Halvány voltam, átlátszó. Nem tudtam semmihez hozzáérni. De ki akartam menteni a kisgyereket, s ez volt a fő. Hogy is gondolhattam volna abban a pillanatban saját magamra, amikor ott feküdt egy ártatlan gyerek. Még egyszer lehajoltam, a kezemet még egyszer kinyújtottam érte. Olyan volt, mintha nem is venne észre. Nem fogná fel, hogy ott áll mellette egy segítőkész ember. Aztán úgy gondoltam, lehet, hogy fáj mindene, ezért nem tud megmozdulni. Hát érte nyúltam. Meg akartam fogni a derekát az egyik kezemmel, a másikkal pedig a sérülésmentes kezét. Mintha belényúltam volna. Nem is hozzá. Mi történt? Akkor még nem értettem…. Kiszaladtam a köpenyesekhez, segítséget kérni. De ők sem láttak. Hiába integettem, próbáltam az egyiket húzni, csak átnyúltam rajta. Meg akartam fogni egy hordágyat, nem tudtam megemelni. Kiáltoztam, de senki sem hallott. A köpenyesek elmentek egy másik házhoz.
Lehet, hogy valaki mégis meghallotta a kiabálásom, mert hirtelen felém fordult, és körülnézett.
Nem látott senkit. Akkor én kaptam egy kis reménysugarat a szívembe. Hát ha már én nem tudok létezni, akkor legalább az a szegény kicsi! Had éljen! Tovább kiáltoztam . Az előbb csak ezt kiabáltam kétségbeesetten:
- Halló! Valaki! Nem hallotok! Hát itt vagyok mögöttetek!
És ha erre az egyik megfordult, akkor valamit csak hallott belőle. Ha pedig hall valamit, akkor legyen is értelme annak, amit hallhat.
- Hé! Egy kisgyerek fekszik a konyhában! Ott! Abban a házban ahol előbb voltatok! Ne hagyjátok el! Megsérült! Kérlek!- ezt ordibáltam, mire az egyik, aki előbb is megfordult, hirtelen felkelt az ülő helyzetéből. Körülnézett. Fejen ütötte magát. Aztán visszaült. Én megint kétségbeestem. Hát nem hiszik el? Remény! Kell még egy kis remény! Élnie kell annak a fiúnak!
Tűzött a Nap. Már egyáltalán nem fújt a szél. Én pedig kétségbe voltam esve. Azt sem tudtam, hogy ki vagyok. Csak azt tudtam, hogy van bent egy kisfiú, akinek lehet, hogy az élete múlik rajta, valaki segít –e neki vagy nem. Minden, a táj, a házak, szét voltak esve. Mindenki élete tönkrement egy csapással. Mi lehetett ez? Háború? Tűzvész? Tornádó? Mindegy az mostmár. Most, hogy így itt álltam, eszembe jutottak gondolatok. Fogalmam sem volt, hogy ki mondhatta valaha nekem. Akármien csapás is ér, nem baj az. Mert csak lerombol egy világot. S ha valami elromlik, azt megjavítjuk. Egy vihar mindig rettenetes. Viszi a fákat, villámai szénné égetnek mindent, ami magasan van. Süvítése kilyukasztja a dobhártyákat, belenyilall a szívbe, azt teljesen szétfacsarja, elüldözi az élőlényeket lakásukból, a madarakat fészkeikből, utána lerombolja azt. De mi történik a vihar után? A vihar után jobb a levegő, frissebbek a fák, a fák levelei. Esőillat árasztja be a házakat. Az üveg párája elmúlik. Vagy épp az ablak bepárásodik. Mennyei… De itt mi van? Én nem ezt látom!
Nyugodjak meg? Miért?
Felálltam a padról. Pedig milyen nyugodtan néztem ott eddig a madarakat! De ez a gondolat megfertőzte a lelkem bugyrait. A pokol kapujában éreztem magam. Pedig tudtam, hogy nem vagyok odavaló. És ez fájt. Nagyon fájt.
Lecsüggesztettem a fejem, és visszaültem a padra. Akkor a fülembe süvített egy éles hang:
- Elnézést! Csak nem bánatos?- felnéztem, és egy ugyanolyan áttetsző alakot láttam magam előtt, mint amilyen saját magam is voltam. Ez egy nő volt. Piros ruhát viselt, amelyről hiányoztak a gombok, a lábánál pedig piros szövetdarabok lógtak le a ruháról. Erős szemfestékje volt. A haja össze- vissza állt, eredetileg göndör lehetett. Olyan furcsa, bárgyú vigyor ült az arcán, hogy azt hittem kínomban elnevetem magam. A szeme sugárzott. Tudtam ebből a sugárból, hogy ez a nő többet tud, mint amit én tudok.
- Ki maga?- kérdeztem félve, s szemeimet rámeresztettem. Ekkor ő intett, hogy üljek odébb a padon, mert le akar mellém telepedni. Én odébbcsúsztam, és akkor ő zsupsz. Leült mellém. Láttam a szemén, hogy most asztán beszélni fog mint a zuhatag. Ezért már előre megijedtem. A szája már nyílt, s én akkor:
- Állj! Csak szép lassan mindent!- fújt egyet a nő, s lassan kezdte mondani, hogy közbe is kérdezhettem volna.
- A nevem Márta. A szomszédod vagyok. Bizonyosan nem emlékszel rám. S arra sem emlékszel, hogy ki vagy. De semmi baj. Ugye, te a szomszédom voltál. Merthogy meghaltál.- nagyot néztem. Nem hittem el. - Tornádó pusztította el a várost. Sokan meghaltak, és még sokan menekülnek, vagy csak mennek a menedékhelyre. Nagyon sokak otthonukat vesztették. Van egy hely kifejezetten az ő számukra. Persze vannak olyanok, akik nem mennek el az életveszélyes házukból sem. Nem akarnak.
- Ezeket te honnan tudod? Te is meghaltál?- kérdeztem gúnyosan.
- Igen, én is. Én is ilyen voltam, mint te. De én már régebb óta feleszméltem. Beszéltem egy másik ilyen szellemmel. Tájékoztatott engem. Pont , mint én téged. Ugye, milyen jó? Ne is fáj semmi! És mégis meghaltál! És az a jó, hogy nem is emlékszel a szenvedésekre, amik a halálod előtt történtek veled. Amúgy nagyon jóban voltunk a vihar előtt. S sok ilyet kibírtunk már, és pont itt haltunk meg! Oly csodálatos! Ugye?- olyan vidám volt, hogy nem akartam az idilljét elrontani. Nagyon murisnak találtam. Még hogy meghaltunk? Engem nem így neveltek! A halál nem ilyen! De ő csak tovább mondta.- Láttam kiabálsz valakinek. Mit is mondtál, mit akarsz ezekkel?- hirtelen eszméltem, hogy hozzám is szólt, tőlem is kérdezett valamit. Hebegtem, habogtam.
- Hát…. Szóval arról van szó, hogy egy kisfiú bent maradt a házba, ahonnét már kihoztak egy embert, egy sérültet. De többet nem vittek ki onnét. Nem mentek oda soha többé be. Vagyis még bemehetnek, de nem hallgatnak rám. Senki sem hallgat meg! Hogy lehet ez?
- Mondtam, szívem, hogy meghaltál. Na, kiabáljunk együtt, de hangosan, és egy szöveget, akkor meg fogják hallani. Legalábbis az, aki a legnagyobb kapcsolatot tartja a túlvilági dolgokkal.
Ekkor felálltunk. Megfogta a kezem és elkezdett engem húzni a köpenyesek felé, és közben magyarázott.
- Na, szóval ezek itt mentősök. Az a másik autó pedig a tűzoltók. Mindenki itt van, aki számít. Legalábbis aki most számít Nincs nagy pánik, csak a megszokott. Már ha ezt meg lehet szokni. Főleg azzal a sok hurcolkodással együtt. De hát ebben az országrészben ez normális. Már ha ezt normálisnak lehet nevezni. Megszokni, ugye nem lehet?
Odaértünk a mentősökhöz. Éppen egy hordágyat cipeltek ki a mentőautóból. Nehéz lehetett. A fehér köpenyük véres volt. Néhol vizes. Az arcukról csorgott az izzadtság. Tűző Nap alatt ez nem is nagy csoda. Ezt is megszokhatták. A nő, vagy mostmár mondhatom nevén is, Márta, nagyon izgága volt. Igyekezett ő lenni a középpontban. Ő is volt, legalábbis köztünk. Kettőnk közt. De hát ez jelentett akkor valamit. Jelenthetett ez akkor valamit nekem? Mire gondolhattam, talán csak arra, hogy ez a nő nem teljesen normális. Bizonyosan életemben is ezt gondoltam, csak nem mertem kimondani. Nem mertem neki megmondani. Most foglalkoztathatott ez engem? Nem érdekes, már semmi sem érdekes, csak az a fiú… Ott fekszik egy gyerek tehetetlen abban az átkozott házban! Egyszerre kezdtünk el kiabálni. Ugyanazt, amit én is az előbb. De inkább csak hallgattam. Ráhagytam Mártára az egészet. A hangja úgy is erősebb az enyémnél. Jobban hallja azt az élő ember. Tudhattam én akkor, hogy ki az élő, és ki nem?
Szóval, kiabált, én csak hallgattam. Az egyik ember megfordult. Akkor is megfordult az, amikor én szóltam hozzá. De most nem állt le Márta a kiabálással. Egyre csak hangoztatta, hogy ott van egy gyerek abban a házban. S mintha hallotta volna az az ember. Elfordult, az arca kivirult, egy hordágy után kapott, s szólt egy másik, pihenő mentősnek:
- András! Gyere gyorsan! Meg kell mentenünk egy kisfiút!- a másik mellément, együtt kiemelték a hordágyat.
Mi pedig csak néztünk. Azaz csak én. Bámultam, mint borjú az új kapura. Márta pedig keresztbetett karral állt. Elégedetten nézett az ügyködő mentősökre. Azok gyors léptekben indultak el a ház felé. Követtük őket. Pár perc múlva a gyermeket már a mentőben tudhattuk. Ez a mentő nem sokára elindul. Tudtam, hogy elindul. És el is indult. Megszabadultunk hát egy veszélytől. Egy veszély már elhárult. De ki tudja, hogy hány test van még a romok között. Hány ártatlan ember? Hány élő, és hány halott? Percenkén visznek át rajtunk hordágyakban sebesülteket, mellettünk letakart embereket. Halottakat. Mi ez itt?
Márta visszavitt a padra. Lefelé nézett, miután leültünk. Hallgattunk. Aztán megszólalt. Érzett annyi lélekjelenlétet. Mert kezdett halványulni.
- Figyelj rám!- eldörzsölt egy könnycseppet- keresd meg a fiamat! Mondd meg neki, hogy szerettem. Kérlek. Csak súgd a fülébe. Ő nem halt meg. Akkor üresebb lennék. Belül üresebb. – lehorgasztotta a fejét- biztos elvitték a menedékre. Biztos tudja már, hogy meghaltam. Kérlek, keresd meg- még egy könnycsepp. De felnézett legalább. Rám nézett. A szemembe- de te is majd el fogsz tűnni. Elmész innét. Addig majd végezd el, amire még hivatott vagy. Te is keresd meg a családod. Neked még nincs késő. Neked még van időd. Én későn jöttem rá, hogy meghaltam. Van még időd…Vigyázz….
Nagyon fáradt volt, elkezdett szállni. Mindig csak ismételgette: Vigyázz! Vigyázz! Vigyázz! Vigyá…..
Kész. Nem történt más . Nem…Még nem. De akkor hirtelen megrögzült bennem, hogy lehet abban valami, amit mondott az a szomszéd. Tehát tényleg halott lennék?
Elindultam arra, amerre még azok a kormos emberek mentek. Talán ott találok vigasztalásra. Talán ott megtalálom Márta fiát. De honnét tudnám, hogy ki az? Meg fogom találni?
Megint sok ház. Mindig csak az utat, vagy a szétrombolt házakat tudtam bámulni. Képes vagyok rá, ismételgettem. Felfelé mentem. Mintha a Napot akarnám megközelíteni .Narancssárga volt a Nap. Hosszú sárga foszlányok jöttek ki belőle. Majdnem érintették a házakat.
Leértem a dombról, és láttam sok házat. Ugyanolyanok voltak. Mind lerombolva. A második ház teteje a harmadik ház falában fúródva, a gerendák eltörve. Mintha ez a ház lett volna a legjobban megrongálódva. A falai sárgák lehettek valamikor, a tornádó előtt. Az ablakok be voltak törve.
A ház előtt egy mentőautó állt. Be volt csukva a hátsó ajtaja. Az udvaron egy véres arcú férfi hadakozott az egyik mentőssel. Közelebb mentem. A férfinek barna haja volt, a teteje véres. A ruhája szakadt, de véres. A kezei nem voltak azok, a cipői eltűntek. A fő az, hogy nem volt kormos. Olyan ismerős volt nekem. Ez a szag. És ugyanezek a szemek…Ezek a szemek. Kék szemek….Ugyanezek a kék szemek most zokogtak. Közben pedig beszélt, veszekedett.
- De nem lehet az, hogy meghalt! Valaki mentse meg! Valaki műtse meg! Szükségem van rá! – közben a mentős válléra tette a kezét. A mentős levette a férfi kezét, és kedvesen megveregette a hátát, majd leültette a mentőautó első ülésére.
- Kérem, nyugodjon meg! Ez most ilyen helyzet. Tornádó. Sok ember meghalt. Akkor minden férj, akinek meghalt a felesége, most itt reklamálhatna. Nem adtunk garanciát arra, hogy mindenki élni fog. Az ön felesége épp nem…Na, bumm…- aztán sóhajtott , és indulni készült.
- Hogy mondhat ilyet? Minden emberélet számít! Maga nem mondhat ilyet!
- Ó! Hát én mondtam olyat, hogy nem számít? Ugye, nem? Én csak azt próbáltam elmagyarázni, hogy nem mindenkit sikerülhet megmenteni. Az ön felesége épp menthetetlen volt. Vegyen tőle búcsút…bent fekszik abban az autóban. - mondta, miközben már ment, de azért még megfordult, és egy fekete autóra mutatott.
A férfi az autóra nézett, és abbahagyta a sírást. Letörölte az utolsó könnycseppet, s elindult a mentőautó felé, majd be is ment kisebb habozás után. Kinyitotta annak ajtaját, és belépett. Mosolygott. Követtem, mert húzott a lelkem utána. A hordágyon egy kisfiú feküdt. Barna haj, barna szem. Vér nem volt rajta. Legalábbis a fején, és az arcán. Le volt takarva a többi testrésze, így nem láttam sem a lábát, sem pedig a kezeit. Lehet, hogy azok voltak véresek. A férfi melléült. A kisfiú megfogta az apja kezét. Az egyik mentős éppen a szekrényben matatott valami kötszer után.
- Elnézést, kedves apuka! Kimenjek?- nem gonoszan kérdezte, inkább kedvesen, megértően. Közben a szája szélén mosolygott. A szeme csillogott. Úgy, hogy a férfi még csak nem is gondolhatta, hogy gúnyosan kérdezi.
- Kérem, beszélni szeretnék vele, kimenne?
- Persze. Öt perc múlva visszajövök.
- Köszönöm.
Az ápoló kiment. Még pár másodpercig utánanézett az ápolónak a férfi. Aztán lihegő fiához fordult. A fiú öt, vagy hat éves lehetett.
- Kincsem, Lacikám! Átéltél már ilyen vihart, én tudom. De ez volt eddig a legerősebb. Rajtad is vannak már nyomai. Az elkövetkezendő életünkben is lesznek változások, hiányok…- megakadt a hangja. Zokogni kezdett.
- Mi a baj, apa?- kérdezte halkan, értetlenül a fiú, Lacika.
- Semmi, fiam…
- Ugyan, apa! Ismerlek már jól! Te is ismersz engem.. .Anya is ismer minket! Tényleg. - és körülnézett.- Hol van anya? Össze akarom illeszteni a szív alakú törött medált. Tudod, aminek egyik része nálam van, a másik pedig nála. Össze szoktuk illeszteni minden veszély után. Hol van?
- Nincs többé. - zokogva megfogta a fiú kezét. Már az is könnyezett. Csukló hangon kérdezte:
- Meghalt?
- Meg.
A fiú lenyúlt a takarója alá. Keresett valamit a zsebében. Aztán kihúzott egy nyakláncot. Akkor éreztem valamit. Valami sajgást a mellkasom tájékán. Odanyúltam. Láttam, hogy egy ugyanolyan nyaklánc van az én nyakamban is. De ez már nem érdekes. Tehet ez a férfi a férjem volt, tehát ez a fiú az én fiam. Fájnia kellett volna, de nem fájt. Mert éreztem, hogy ez nekem már nem számít Lacika megmutatta az apjának. Oda akarta neki adni. De a férjem nem fogadta el. Nyugodt szívvel szólt hozzá.
- Lacika, hidd el nekem, erre még szükséged lesz. De ha szeretnéd, idehozom neked anyádét.
- Nem kell. Maradjon nála, örökké nála…- könnyezett, aztán megint zokogott.
- Nem baj, fiam, csak sírd ki magad.
Ez már fájt. Ez már fájt…Hogy nekem meghagyta, és én pedig itt mertem őt hagyni. Egyedül ezen a világon! Pedig megígértem neki, hogy nem hagyom el! Emlékszem, hogy megígértem! Most már arra is emlékszem, hogy buta voltam. Mert nem akartam elköltözni. Pedig a férjem mondta, hogy el kell költözni erről a veszélyes vidékről. Pedig szeretem őket! Odamentem hozzájuk. A kisfiú másik oldalára. Közel helyeztem a fejemet a kisfiúéhoz. A kezemet pedig ráraktam a férjemére. A kisfiú piros szemei, amelyek már a könnyektől voltak azok, hirtelen felélénkültek.
- Itt van! Érzed, apa?- az apa koncentrált, én pedig erősebben fogtam a kezét.
- Érzem! – és mosolyogva néztek össze. Teljes nyugalommal hagytam őket ott. Otthagytam őket egyedül, kedves melegségben.
Kimentem, és leültem megint a padra. Egy kicsit gondolkodtam. Fogalmam sem volt róla, hogy ennyire tud fájni a halál, mármint lelkileg, nem testileg. Ott csak az a baj, hogy nem érzek semmit, de ez végül is nem baj. Kezdtem eltűnni. Nem jutott most eszembe Márta fia… Pedig annak is itt kellett volna lenni az eszemben. Hova rakom hát akkor el a fiam, és a férjem emlékét? A szívembe… Kijött a férfi, és megint zokogott. De közben ment a fekete autó felé. Az autó előtt állt egy férfi. Megállította.
- Hé! Maga hova megy? Ez a kocsi a halottaké…- testével a férjem elé állt.
- Tudom jól, kedves úriember. A feleségem is itt van. Szeretnék tőle búcsút venni.
- Jaj, elnézést.- elált az ajtóból. Én is a férjem után mentem. Talán kíváncsi is voltam.
Több ágy is volt. Mind letakarva.. A halottas férfi megmutatta, hogy melyik az a személy, aki nő. Merthogy az az egy halott nő itt. És akkor egyértelmő, hogy a feleség ugye nő.
-Ezt a nőt abban a házban szedtük össze. Rádőlt az egyik szekrény. Összenyomta.. Nyomorúságos halál...- szólt a halottas, és kiment. A férjem hallgatta. Aztán elkezdett magában beszélni.
-Ott kellett volna lennem. De én nem voltam. Hogy történhetett?- elhallgatott, majd azt mondta, hogy most már kimegy. Visszamegy a fiúhoz. Neki szüksége van most az apjára. Hogy vigyázzak magamra, mert fázhatok a túlvilágon. Majd emlékezzek rá... Elkezdtem sírni, őszintén zokogni. Nem lehet ezt így végig csinálni! Nem fájhat ennyire a halál! De fájt….
- Miyen halovány vagy, szegénykém…
Odahajolt hozzám, és megcsókolta kihűlt homlokomat. Éreztem. A holt, hideg testem borzongott. Láttam, és ő is látta. Én még ott álltam, és néztem magamat. Addig, amíg be nem jött a fekete férfi, és dudorászva le nem takart. Örökre.
Eszembe jutott, hogy még meg kell keresnem Márta kisfiát. Meg fogom keresni! Legalább ezt megteszem, mielőtt elfogynék!
Tovább indultam, nehéz szívvel. Mentem, csak mentem, amíg egyre halványabb lettem. Nem fájt, csak láttam. No, de se baj! Még van egy célom, megkeresem a kisfiút!
Láttam már messziről egy sátrat. Aztán, amikor leértem arról a dombról, ahol éppen mentem, láttam, hogy nem csak az az egy sátor áll ott. Ameddig csak a szem ellát, sátrak! Négy rúd, amikre feldobtak valami rusnya színű anyagot. A sátraknak csak három oldala van: az első, amelyik az ,, utca ,, felé néz, az a nyitott. Emberek laknak benne. Szegény emberek, akiket elvitt a vihar. Akiket, vagy akiknek a házát, családját vitte el a vihar. Valami főzeléket főznek az egyik sátorban. Kondérból merik ki, s azt eszi az összes, hosszú sor kígyózik végig a sátorok tömkelegén. A szag biztos terjeng, az a finom főzelékszag, de én nem éreztem. A kondér alatt levő fák tüzének volt füstje, annak is biztos volt szaga, de én nem éreztem. Nem érdekes. Csak mentem szépen tovább. Az egyik sátorban egy ugyanolyan átlátszó személy, mint én, állt egy asszony felett. Az asszony a csecsemőjét ringatta, énekelt neki. Egy kicsit kormos az az asszony, de látszik, hogy fiatal, és szép. A szoknyája szakadt, a pokróc, amin ül, piszkos. A babát szakadt ruhadarabban ringatta, s az ének valami más nyelven lehetett, én nem értettem. Az átlátszó férfi kiabált hozzá, szólongatta.
- Mariska! Miért nem szólsz hozzám? Mondd meg: megbántottalak –e valamivel? Nem az én hibám volt ez a vihar! Kérlek…- egy kicsit körülnézett, meglátott engem, amint kedvesen néztem a kisbabát.
- Az az én kislányom ám! Jaj! Ha nagy lesz bizony szép menyasszony lesz belőle! Hát maga, kend , kicsoda?- felnéztem rá, észre sem veszi, hogy meghalt. Talán jobb is így. Kedvesen megfogtam a vállát, s csak annyit válaszoltam:
- Nem baj, nem baj…- és elmentem. A szegény meg nézett utánam, nem értette. Aztán meg is feledkezett róla, és visszament a feleségéhez.
Sok kisfiút láttam egy sátorban. Játszottak. De csak az az egy fiú volt oly ismerős. Ismerős…Tudtam, hogy ő az. Szőke haja volt. Szerény, és kedves. Azért tudtam, mert ott ápolt egy idegen fiút. A szeme könnyes, de nem mert gyenge lenni. A többiek felnéznek rá. Ő nem lehet gyenge. Tudtam, hogy szüksége volna az anyjára. Mártára. Lassan odamentem hozzá. Akkor ő éppen elment a kisfiú mellől, mert nagyon sok könny volt már a szemében. Elment a sarokba, rábízta azt a sérültet egy másik gyerekre. A sarokban zokogott, nem tudta már türtőztetni magát. Akkor odamentem hozzá, közeledtem, majd leültem mellé. Mintha érezte volna, hogy valaki leült mellé, megmozdult. Jóban lehettünk a vihar előtt. Lehet, hogy az én halálom miatt is szomorú. A füléhez hajoltam, odaraktam a számat, és belesúgtam:
- Szeret téged! Ne félj!- mosolygott. Feltűnt, hogy miközben hajoltam a füléhez, meg sem mozdult. Mintha érezte volna, hogy mondani akarok neki valamit. Aztán azt kérdezte:
- Te is szeretsz?- én megijedtem, aztán megint odahajoltam, és azt mondtam:
- Én is szeretlek!- a kisfiú mosolyogva felkelt. Visszament segíteni. Egy könny sem volt szemében. Még egyszer visszanézett a sarokba. Egy könnycseppet még elejtett, aztán visszafordult, s kötözte a sebet. Mintha tudta volna, hogy az anyja nézi fentről...
Én pedig felkeltem, s továbbindultam. De... már nem éreztem magam. Gyenge voltam. Már alig látszottam. Még tettem pár lépést, de alig, alig, s aztán összeestem az út közepén…
Láttalak, Istenem! Ott vártál rám!
Érdekes…
Hozzászólások
Torma Zsuzsanna - december 15 2009 11:18:16
Kedves Antoinette!

Nekem nagyon tetszett a történeted, amelyben leírod, hogy szellemként hogyan segítettél.
Megvallom, hogy szeretek ilyen történeteket olvasni és filmeket is nézni. Egy ideig néztem a "Szellemekkel suttogó" c. filmsorozatot, ahol viszont egy élő ember tudott kommunikálni az elhunytak szellemével, akinek mindig sikerült a szellemek kívánságát végül is teljesíteni, de csak azért, hogy nyugodtan menjenek át a túlvilágra. Gondolom, hogy nem egy klinikai halál állapotát megélten, onnan visszatérve ihlettek meg ezek a gondolatok.
Csak elképzelted, hogy mint elhunyt ember szelleme hogyan viselkednél abban az esetben, amikor távoznál az élők sorából.
Úgy látszik, a szellem, ha nagyon koncentrál, akkor tud segíteni a Földön maradóknak, a visszamaradt családtagoknak és ismerőseknek. De ezt én csak úgy tudom elképzelni, hogy a szellem csaki jót akar, és nem rosszat.
S azok, akik nem tudnák átmenni a túloldalra, míg dolgukat el nem végzik, azok csak jók lehetnek, és életükben is jó emberek voltak! Talán nem hangzik túl naívnak és gyermekesnek.

Üdv.: Torma Zsuzsanna
smileysmileysmileysmiley
Antoinette - december 16 2009 16:18:23
Igen, én is úgy gondolom. Mert ha egy rossz ember meghal, annak nem lehet tovább maradása, viszont egy jó talán megérdemli, hogy még üzenhessen. Ezt meg tudnák mondani azok, akiknek valamelyik szerettük már elment, és érezték, hogy egy ideig még velük volt.
Netta
Hozzászólás küldése
Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
Pontos idő
Mai névnapos
Ma 2020. február 23. vasárnap,
Alfréd napja van.
Holnap Mátyás napja lesz.
Bejelentkezés
Felhasználónév

Jelszó



Még nem regisztráltál?
Kattints ide!

Elfelejtetted jelszavad?
Kérj újat itt.
Üzenőfal
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni

Gyongy
23/02/2020 14:21
Kellemes délutánt Napkorong smiley

orok szerelem55
23/02/2020 11:04
Kellemes, szép vasárnapot kívánok Mindenkinek! smiley

Manon
23/02/2020 10:54
Kellemes pihenést mindenkinek!

Helen Bereg
22/02/2020 19:12
Szép estét Mindenkinek! smiley

Gyongy
22/02/2020 15:24
Kellemes, szép délutánt Napkorong smiley

hzsike
22/02/2020 11:06
Szépséges napot mindenkinek! smiley

Helen Bereg
22/02/2020 10:43
Csodás, tavaszias hétvégét Koronglakók! smiley

orok szerelem55
22/02/2020 10:30
Szép napot és kellemes hétvégét kívánok Mindenkinek! smiley

KiberFeri
22/02/2020 10:30
Kedves korong-lakóink és látogatóink, mindenkinek kellemes hétvégét kívánok!

Helen Bereg
21/02/2020 19:18
Szép estét Mindenkinek! smiley

Gyongy
21/02/2020 12:52
Kellemes délutánt Napkorong smiley

KiberFeri
20/02/2020 08:46
Kellemes napot kívánok, kedves korongosok...

Manon
20/02/2020 08:19
Kellemes csütörtöki napot Napkorong!

hzsike
19/02/2020 18:35
Szépséges estét mindenkinek! smiley

Helen Bereg
19/02/2020 17:16
Szép estét Mindenkinek! smiley

Archívum
Minden jog fenntartva napkorong.hu 2007-2009.
Powered by PHP-Fusion © 2003-2006 - Aztec Theme by: PHP-Fusion Themes