Napkorong
Versek fõoldal · Prózák fõoldal · Gyakori kérdések · Szerzõk és verseik · Szerzõk és prózáikFebruár 22 2020 07:42:04
Navigáció
Versek fõoldal
Prózák fõoldal


Gyakori kérdések
Szerzõk és verseik
Szerzõk és prózáik
Kapcsolat
Alapszabály
Szerzõdés
Online felhasználók
Vendég: 3
Nincs Online tag

Regisztráltak: 2,197
Nem aktiváltak: 0
Tagjainkról-tagjainktól
- Weboldalak
- Saját fotóalbumok
- Pályázatokon elért eredmények
- Saját kötetek
- Megjelenések antológiákban
- Tagjainkról mindenféle
Fórumtémák
Legújabb témák
Asszociáció.
Szerelem
Anagramma
Két rímelõ játéka
Minden ami jó... :)
Legnépszerűbb témák
Asszociáció. [10199]
Szótaglánc. [8524]
Földrajzi-né -l... [7724]
MÜFORDÍTÁS [4923]
Szerelem [3565]
Napkorong pályázat nyertesei.
Drogmentes életért
Hurrá nyaralunk!
Küldetésem van
1848-as szabadságharc
Pályázatok
Nem fizetõs pályázatok
Pályázatfigyelõ
Pályázatok
Online rádió
Lépésrádió online
Lépésrádió - Egy lépéssel közelebb hozzád
PageRank mérõ
Google PageRank
tota: Katonadolog
Novella

Z

A minap összefutottam a metró bejárata előtt jó nevű ügyvéd ismerősömmel, akivel együtt katonáskodtunk harminc éve. Élénken újságolta, hogy az üteg első szakasza nagy ünneplést tartott a helybeli műintézményben az évforduló alkalmából. Én ugyan a második szakaszban húztam az igát, de nagyon sajnálom, hogy nem tudtam ott lenni. Azért azonban, hogy a második szakasz se maradjon ki a megemlékezésből, a nevében elmondok egy történetet.
A fiamnak meséltem ezeket a katonatörténeteket. Ha autóval hosszú útra indultunk, unaloműzőnek vezetés közben is regélnem kellett. Afféle botcsinálta Andersenként igyekeztem a dolgokat kiszínezni, hiszen egy békében katonáskodó fiatalembernek szerencsére nem túl eseménydúsak a napjai, ezért kicsit svejkesítettem, egy kicsit akciódúsítottam mesélés közben úgy, ahogy most lejjebb következik:
„Hát…- köszörültem meg a torkomat egyik alkalommal – én még a szocializmus hadseregében tudtam le hazafias kötelezettségemet. (Hogy mi a szocializmus, arra majd térjünk vissza, ha nagyobb leszel.) Még be sem töltöttem a tizennyolcat, amikor felvettek az egyetemre, és máris be kellett vonulnom egy poros, világvégi, anyaszomorító laktanyába.
Táposoknak hívtak bennünket. Ebben az elnevezésben persze egy adag irigység lapult, mivel a szülők szinte minden héten nagy élelmiszercsomagokkal érkeztek látogatóba, így ezeknek a napoknak a nagy részét az evés töltötte ki.
A bevonulás után még szörnyen civilek voltunk. Azért, hogy katonásítsanak bennünket, első lépésben levágták a hajunkat, és hozzánk vágtak egy öltözet ruhát. A ruháról tudni kell, hogy nem méretre, hanem pofára osztották. Ha szimpatikus voltál a raktárosnak, akkor hajlandónak mutatkozott egy megfelelő méretet találni. A táposokat viszont utálta, ezért az első napokban úgy néztünk ki, mint az éjjeli menedékben tanyázó, kinőtt ruhájú hajléktalanok. Később némi változást be megjelenésünkben, mert az alakuló téren kinéztünk egy megfelelő méretet, és uccu, gatyából gatyába ugrottunk, melynek eredményeként előbb-utóbb mindenki megközelítőleg rávaló ruhában kezdett járni.
Megfelelő méret hiányában tehát fokozott zaklatásnak tekintettem, amikor első nap az ebédlő felé ballagásom során egy parkettás váll-lapú, idősödő férfi megállított.
- Katona! - rivallt rám. Én szétnéztem, hátha nem is nekem szól, merthogy a katona nem ritka madár errefelé. – Maga, maga, honvéd elvtárs! Gombolkozzon be és álljon vigyázzba!- fegyelmezett meg azonnal.
A begombolkozás a fenti okokból a fulladáshoz hasonló állapotot hozott létre nálam. Amennyire pedig a vigyázzállásról kialakult fogalmaim engedték, összerendeztem tagjaimat, bár nem értettem, hogy az öltözködésnek mi köze van ahhoz, hogy jó harcos leszek-e vagy sem.
- Miféle fegyelmezetlen elvtárs maga? - tette föl a kérdést a parkettás és közben hunyorgott. A hunyorgás fölkeltette a figyelmemet és gonosz kis terv körvonalazódott bennem. – Na, mi lesz, nem tud válaszolni? – s újból becsukta a szemét. Adtam neki még egy sanszot és megvártam a következő szemlecsukást, majd gyorsan elvegyültem a közelben elhaladó alakzatban, ahol legalább ötven magamfajta baka baktatott.
A szegény parkettás meglepetten tapasztalta, hogy ahol előzőleg egy feddésre előkészített alany állt, most semmi nincs. Körbenézett és mivel a baka-népség baromira egyforma, nem tudott mást tenni, mint rákvörös fejét csóválva, dühösen a levegőbe csapott és rövid lábain elviharzott.
Másnap reggel az új század előtt a parancsnok szemlét tartott. Hát, mit ne mondjak, az én hunyorgó parkettás mukimról kiderült, hogy ebben a kutyaólban bizony ő a legnagyobb kutya.
Tudni való, hogy a szemle része a szekrény turkászása. A katonai szekrényben egy formarajznak megfelelően kellett ruhákat berakni. Ha nem feleltek meg a sillabusznak, akkor újra kellett hajtogatni a katonai ülőkén, amit stokinak becéztünk, amíg csak a csuklód bírta. Az olyan tárgyak rejtegetése pedig, mint civil alsó, civil zokni, üdítőital, főbenjáró bűnnek számított.
Amikor a parkettás hozzám ért, azonnal éreztem, hogy valami gyanú dereng nála. A szeme ugyanúgy elkezdett rángatózni, mint előző nap, amikor felindultságában egy szabót megszégyenítő igényességgel kívánta ruhámat rendbe hozatni. Biztos voltam benne, hogy a ruha-tizedelést én sem úszom meg.
Kéjes örömmel lépett elém. Én persze igyekeztem rá felnézni, ami ugye nehéz volt, mivel egy fejjel látómezőm alatt véget ért deli termete. A szekrényemet azonban sajnos sámli nélkül felérte.
Egyetlen elegáns és gunyoros mozdulattal kirántotta több órás munkám termékét, egy példaszerűen behajtogatott ruhaoszlopot. Mögötte feltárultak kincseim. Egy-két kétes tisztaságú civil gatya, amely a következő látogatásra várt, amikor anyám majd elviszi őket. Krimik, melyek megédesítik az ügyelet unalmas óráit, valamint egy üres kólásüveg. Ez utóbbit szemelte ki hóhérom.
Talán háborús emlék lehetett, vagy csak egy könyvben olvasta, de úgy gondolta, hogy ha kirántja a kólás üvegeket, akkor azok a kőpadlón ripityára törve, dupla munkát biztosítanak nekem az este hátralévő részére, mire Hamupipőke módjára összeszedem a cserepeket. Már láttam arcán a kielégülést, amikor vaskos, szőrös kezével, a tőle szokatlan finomsággal az üvegek mögé nyúlt és durván kirántotta őket.
És akkor… A kólásüveg megmakacsolta magát. A közel másfél méteres halálugrás után a kőpadlón nem óhajtott széttörni, hanem vidám szöcskeként pattogott a szekrényem előtt. A parancsok arcát felhők takarták el, mely mögül még a villámok fénye is cikázott. Ha harc hát, hadd legyen harc. Félredobva az elegancia szabályait, spiccre véve a figurát, belerúgott. Szerintem az üvegfúvó beleadhatta a lelkét is, mert az üveg vidáman és sértetlenül szlalomozott a körletben össze-vissza. Talán legszívesebben engedetlenségért a futkosóra vágta volna, de még időben észbe kapott és a röhögés elől, tekintélyének maradványaival gyorsan egy másik körletbe vonult.
Sajnos az lelécelés és az üvegtáncoltatás az szpk (értsd: századparancsnok), és köztem bimbózó rossz viszonyt kiválóan megalapozta. Így hát az alapkiképzés során lehetőségem nyílt, mint annak a bizonyos vadásznak többször, hosszú, méla lesben ülni egy hideg őrhelyen, majd pedig vidám moslékolás közben tökéletesíthettem krumplipucoló tudományomat.
Igen ám, de engem sem olyan fából faragtak, hogy egy kis törlesztésre ne találjak módot!
Egy napon, amikor egy kétségtelenül fontos telepet őriztünk az isten háta mögött százöt lépésnyire, viszont mindössze háromra a Dunától, őrt állítottunk falazás céljából, mi pedig átadtuk magunkat a nyári fürdőzés örömeinek.
A vízipóló legizgalmasabb részénél jártunk, amikor lihegve jött a veszedelmes üzenet, hogy porfelhő látható a parancsnok érkezése felőli irányból. Akár a meztelen csigák, akiket nyúllal kereszteztek, úgy futottunk a ruhánkért kerülő utakon az őrtornyokba, ahová a szolgálat szólított. Mondanom sem kell, hogy idő hiányában félmeztelenül rekedtem a toronyba, és nagyon érdesnek éreztem meztelenül maradt alsótestem alatt a fapadot.
A parkettás meglátván az általam őrzött tornyot, úgy gondolta, hogy próbára tesz. A szabályzat akkoriban valami olyasmit írt elő, hogy az őrséget felvezető katona nélkül érkező személy nem közelítheti meg. A parancsnok viszont egyedül közeledett őrhelyem felé.
- Állj ki vagy! – kiáltottam, pedig pont az volt a baj, hogy nagyon jól tudtam, ki az.
- Ne tréfáljon már honvéd elvtárs, hiszen én vagyok, Kandisz őrnagy, a parancsnok. Nem ismer meg?
Tovább közeledett, miközben én a lebukástól rettegtem, hiszen alul meglehetősen hiányos öltözetben álltam ott, s bár csak a mellszobrom látszott toronyban, de a deszkák hézagain hamarosan átsejlik illetlen alsótestem.
- Állj vagy lövök!
Ezután már a figyelmeztető lövés következik, s ezt jól tudta fő ellenségem is.
- Ne marháskodjon már honvéd elvtárs, hát én vagyok, én!
Gatya nélkül az elszántságom megkétszereződött. A zár kattanása, amivel csőre töltöttem viseltes géppisztolyomat, minden katonára varázsütésként hat. A parkettás is megállt. Láthatóan még a szava is elakadt, mert ennek már a fele sem tréfa, hiszen abban a csőben bizony már egy takaros lövedék van.
Úgy sem mer lőni ez a tápos, gondolhatta, mert aztán tovább lépkedett felém. Persze, hogy nem mertem, mert olyan pocsék kiképzést kaptam, hogy amilyen szerencsém van, a riasztó lövés keretében menten agyonlövöm.
- Kandisz őrnagy, harchoz! – üvöltöttem.
Alakításom nagyon meggyőző lehetett, bár megvallom zabszemben már nem volt hiány derékon aluli részemben. A parancsnok pedig, mint a katonaló a trombitaszóra, teljesen alakszerűen és gyönyörűen harchoz vágta magát (civileknek mondom: lehasalt), és mivel a tócsák ezen a vidéken a nyári eső után még bőven teremtek, persze egyenesen a víz közepébe. Csak úgy fröccsent!
A helyzet mondhatni patt lett. Én letolt gatyával a toronyban állok. A parancsnok pedig nyakig a sárban.
Prézli, a rajparancsnok és felvezető, isten áldja meg a nagy darab marháját, megmentette a helyzetet, mert rohanva érkezett és sűrű nyelvcsapások közepette felsegítette Kandisz őrnagyot, majd nekem pihenjt vezényelt és elviharzott a mérgelődő tiszttel együtt mosakodni.
Kihasználva a vasfüggöny ily módon történő felhúzását, felhúztam én is a nadrágomat.
A tizenegy hónap úgy elröpült, akár a tányér a dühös asszonyka kezéből.
Sok krumplit megpucoltam, sok paprikát leszedtem, sok disznó alól kialmoztam mire komplett hadfi lett belőlem.
Tudni kell azt, hogy a katona százötven nappal leszerelés előtt vásárol egy darab műanyag mérőszalagot, azaz centit. Ezt összetekerve beáztatja benzinbe vagy valami ehhez hasonló folyadékba, majd amikor merev lesz és rugózni is képes, egy kis láncon vagy madzagon tartja, hogy minden kopasz előtt megrázogathassa, mondván, hogy neked még annyi napod barátom, mint a macinak az erdőben.
A szertartás részét képezte továbbá, hogy a hátralévő napok számát egy rendes baka mindenhova odaírja, festi, mázolja, legyen az a nagyanyám térde kalácsa vagy az alakuló téren álló, a parancsnokot az esőtől védő betonlétesítmény, melyet a helyi folklór buszmegállónak nevezett.
Amikor az első alkalommal ez a szám megjelent, a karbantartók még hidegvérrel lefestették. Később viszont őrséget állítottak a buszmegálló elé, és mint nagy vezérünk sírját, úgy őrizték. Valahogy azonban mégis minden nap ott virított az aktuális számozás, tudniillik az őrség is katonából állt. Később a számok írását a disznókra is kiterjesztettük. Szegény állatok, mint focisták a meccsen, különböző számokkal rohangáltak az oldalukon.
Végre eljöttek az utolsó napok. Grafomániánk ekkor hágott a csúcsra.
A legszebb kanmalacot Kandisz őrnagynak szenteltük. A röfi szépen fejlődött és a leszerelés előtti napon úgy véltük, hogy elérkezett debütálásának ideje. A már jól ismert mész helyett, melyből mint látható, kifogyhatatlanok voltunk, alapozó festékkel, hogy az eső le ne mossa, a derék sertés oldalára ráírtuk, hogy KANDISZ-NO, amely szójáték valami olyat sugallt, hogy abcúg Kandisz őrnagy!
A sertés eleinte békésen sétálgatott fel és alá az alakuló téren, míg a buszmegállót őrző katona rémülten be nem loholt az ügyeletes tiszti szobára és jelentést nem tett az akkor ébredező Kandisz őrnagynak.
- Őrnagy úrnak jelentem, egy disznó szabadlábon van.
- Hát fogják el, katona – válaszolta.
- De ezt őrnagy úrnak nevezik.
Az őrnagy az ablakhoz lépett és a teljes címzést elolvasva ellilult, majd riasztotta az őrséget, hogy fogják be az állatot. A bűnösök természetesen soha nem kerültek elő. Az egyetlen áldozat szegény sertés lett a másnapi ebédlőasztalon.
Mi pedig leszereltünk.”
A fiam látta, hogy kifogyok a szóból, és még szerette volna tovább görgetni a mesét, de én már elfáradtam.
- Na és papi, mi a tanulság?
Tudtam, hogy tanulság nélkül nem lehet a mai napot megúszni, ezért elmondtam a történet végét is: „Sok évvel később, amikor Kandisz őrnagy nem őrnagy, hanem nyugalmazott ezredes volt már, összefutottam vele a városban. Ráköszöntem és ő megismert, majd barátságosan egy sörözőbe invitált a régi idők emlékére.
Az emlékeim megszépültek, és bár kölcsönösen adtunk egykor egymás pofájára, de igazán sosem haragudtam az öregre. Beszélt a családjáról, a nyugdíjáról, a régi dolgokról, s egyszer megkérdeztem:
- Tetszik tudni, ki festette föl először a buszmegállóra számokat és a malacra a KANDISZ-NO-t?
Az öreg hamiskásan mosolygott, szeme szokás szerint rángatódzott.
- Hát persze, hogy tudom. De a katonaság nemcsak szükséges rossz, hanem iskola is fiam. Az én dolgom az volt akkor, hogy nem a halálra, hanem az életre készítsem fel magukat.
Ha már ilyen bensőséges hangot ütött meg, gondoltam, előhozakodom a farbával.
- Mindig szerettem volna megkérdezni, hogy mitől rángatódzik a szeme? A sok buta katonacsíny készítette ki?
- Á, dehogy! Én is voltam valaha fiatal... Ez más. Egy vietnami békefenntartói küldetésben vettem részt. Volt egy barátom, aki mellettem robbant fel. A légnyomás persze engem sem kímélt… Csak háború ne legyen… Minden más - katonadolog.”
Hozzászólások
hubart - december 17 2009 11:08:10
Kedves Tota! Remekül szórakoztam az írásodon! Istenien megfogalmazott, jó humorú alkotás! Gratulálok! hubartsmiley
Torma Zsuzsanna - december 17 2009 12:04:31
Kedves Tamás!

Nagyon jó ez a történet, akár "színezted", akár nem!
Én több részét is láttam már a Rendőrakadémiának, a sok csínytevés hasonlított az abban látottakhoz! Még ha Ti nem is rendőrnek voltatok kiképezve.

Üdv.: Torma Zsuzsanna
smileysmileysmiley
Hozzászólás küldése
Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
Értékelés
Csak regisztrált tagok értékelhetnek

Jelentkezz be vagy regisztrálj

Felülmúlhatatlan! Felülmúlhatatlan! 50% [1 szavazat]
Nagyon jó Nagyon jó 50% [1 szavazat]
Jó 0% [Nincs értékelve]
Átlagos Átlagos 0% [Nincs értékelve]
Gyenge Gyenge 0% [Nincs értékelve]
Pontos idő
Mai névnapos
Ma 2020. február 22. szombat,
Gerzson napja van.
Holnap Alfréd napja lesz.
Bejelentkezés
Felhasználónév

Jelszó



Még nem regisztráltál?
Kattints ide!

Elfelejtetted jelszavad?
Kérj újat itt.
Üzenőfal
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni

Helen Bereg
21/02/2020 19:18
Szép estét Mindenkinek! smiley

Gyongy
21/02/2020 12:52
Kellemes délutánt Napkorong smiley

KiberFeri
20/02/2020 08:46
Kellemes napot kívánok, kedves korongosok...

Manon
20/02/2020 08:19
Kellemes csütörtöki napot Napkorong!

hzsike
19/02/2020 18:35
Szépséges estét mindenkinek! smiley

Helen Bereg
19/02/2020 17:16
Szép estét Mindenkinek! smiley

KiberFeri
19/02/2020 08:28
Kellemes jó és Reményteljes reggelt kívánok minden kedves lakótársnak és olvasónknak!

Helen Bereg
18/02/2020 20:05
Szép estét Mindenkinek! smiley

Gyongy
18/02/2020 13:46
Kellemes, szép délutánt Napkorong smiley

KiberFeri
18/02/2020 11:34
Nagyon kívánom, hogy kellemetes napotok legyen!

nagygabi
17/02/2020 23:04
Nagyon szépen köszönöm kedves Ica! Nagyon szuperul kitaláltad. Bevallom,nekem sosem sikerült még saját fényképet feltennem ide.Puszi Neked!:-D

Helen Bereg
17/02/2020 19:48
Szép estét, jó éjszakát Korongosok! smiley

nagygabi
17/02/2020 16:34
Szép estefelét mindenkinek -e helyen! :-)

hzsike
17/02/2020 13:50
Szépséges napot mindenkinek! smiley

Gyongy
17/02/2020 12:38
Szép napot Napkorong smiley

Archívum
Minden jog fenntartva napkorong.hu 2007-2009.
Powered by PHP-Fusion © 2003-2006 - Aztec Theme by: PHP-Fusion Themes