Napkorong
Versek fõoldal · Prózák fõoldal · Gyakori kérdések · Szerzõk és verseik · Szerzõk és prózáikáprilis 23 2021 16:14:24
Navigáció
Versek fõoldal
Prózák fõoldal


Gyakori kérdések
Szerzõk és verseik
Szerzõk és prózáik
Kapcsolat
Alapszabály
Szerzõdés
Online felhasználók
Vendég: 8
Nincs Online tag

Regisztráltak: 2,202
Nem aktiváltak: 0
Tagjainkról-tagjainktól
- Weboldalak
- Saját fotóalbumok
- Pályázatokon elért eredmények
- Saját kötetek
- Megjelenések antológiákban
- Tagjainkról mindenféle
Fórumtémák
Legújabb témák
Asszociáció.
Anagramma
Szerelem
Két rímelõ játéka
Minden ami jó... :)
Legnépszerűbb témák
Asszociáció. [10202]
Szótaglánc. [8524]
Földrajzi-né -l... [7724]
MÜFORDÍTÁS [4923]
Szerelem [3573]
Napkorong pályázat nyertesei.
Drogmentes életért
Hurrá nyaralunk!
Küldetésem van
1848-as szabadságharc
Pályázatok
Nem fizetõs pályázatok
Pályázatfigyelõ
Pályázatok
Online rádió
Lépésrádió online
Lépésrádió - Egy lépéssel közelebb hozzád
PageRank mérõ
Google PageRank
ani974: Karácsonyi találkozás
Sz

Egy találkozás története furcsa körülmények között.



Karácsonyi találkozás
Stephenie elképedve nézte a magas, sötét hajú, borostás férfit, amint elemelt egy napszemüveget a sorok közé kirakott tükrös állványról.
Figyelte már egy ideje. Többször is egymásba botlottak, mióta belépett a bevásárló központba. Valami oknál fogva ellenállhatatlanul vonzotta a tekintetét a farmeres, bőrdzsekis, karcsú alak. Egyébként sem volt nehéz felfedeznie a tömegben. Több centiméterrel magasodott az emberek feje fölé.
De arra nem számított, amit éppen most látott: a férfi villámgyors mozdulatokkal süllyesztette belső zsebébe a divatos, és minden bizonnyal méregdrága napszemüveget.
Egy kis időbe beletelt, mire magához tért a megdöbbenésből. Pár pillanatig azon tanakodott magában, hogy valóban jól látta-e azt, amit látott. Tétován nézett körbe. Az áruház karácsonyi díszben pompázott. Mindenfelé csillogó, aranyos, ezüstös díszek. Mosolyogva, vagy éppen mogorván válogató, jövő-menő emberek hada. Úgy tűnt, rajta kívül senki nem vette észre a lopást. Se közel, se távol egyetlen biztonsági őr, még csak egy árva eladó sem.
Most mit tegyek? – futott át az agyán. – Kezdjek el kiáltozni, hogy tolvaj? Az elég idétlen lenne. Vagy menjek oda hozzá, és csak halkan figyelmeztessem, hogy én észrevettem mit tett? Az sem lenne túl jó ötlet. Mit képzelek? Hogy majd elszégyelli magát, és sűrű bocsánatkérések közepette visszarakja a polcra?
Visszanézett a férfira, és földbe gyökerezett a lába. Az idegen csillogó, zöld szemével pontosan őt nézte. Nem mellé bámult, vagy a háta mögé, valahová, hanem egyenesen Stephenie tekintetébe mélyesztette a pillantását. Látszott, hogy tökéletesen tisztában van vele: a lány követte minden mozdulatát.
Bénultan állt, a férfi pedig felvonta a szemöldökét, mintha csak kérdezné, hogy most mi fog történni? Majd mikor a lány továbbra sem adta jelét annak, hogy szándékában áll a közelbe csődíteni az áruház minden egyes alkalmazottját, elmosolyodott, és még kacsintott is. Hátat fordított, azután gyors léptekkel eltűnt a tömegben.
Stephenie zsibbadtan ácsorgott tovább. A helyet nézte, ahol az imént még a férfit látta. Úgy érezte, mintha éppen hipnotizálták volna. Mármint fogalma sem volt, hogy valójában milyen az, ha hipnotizálják, de egészen biztosan ugyanilyen érzés lehetett. Pár másodpercig még előtte volt a tolvaj tekintete, majd erővel próbálta kitisztítani a fejét.
Mindegy – vonta meg a vállát. – Úgy sem tudja kivinni a boltból. Valahol biztosan van rajta lopás gátló, ami a kijáratnál jelez majd.
Beletette a bevásárló kocsiba a könyvet, amit azelőtt nézegetett, hogy észrevette volna, miben mesterkedik a férfi, és amit a keresztlányának, Grace-nek szánt. Már előre örült annak, milyen boldog lesz a kicsi lány az ajándéktól.
Átment a következő sorba, hogy a nővérének is válasszon valamit. A színpompás sálak között válogatva a gondolatai ismét elkalandoztak.
Hogy tud egy ilyen helyes pasi szélhámos lenni? – tűnődött. Butaság persze, hiszen a jellem nem függ a kinézettől, mégis megdöbbentette, amit látott. Igaz, a sorozatgyilkosokról sem mondaná meg senki sem azonnal, hogy mivel foglalkoznak titokban. Egyiküknek sincs a homlokára tetoválva, hogy „gonosztevő vagyok”.
Érdekes – csodálkozott el. – A ruhája és a kinézete alapján egyáltalán nem olyannak tűnt, mint aki rá van szorulva arra, hogy lopjon. Egyáltalán nem volt sem szakadt, sem ápolatlan. Sőt. Még borotválatlan arca ellenére sem keltette a legkisebb mértékben sem az elhanyagoltság látszatát, vagy azt az illúziót, hogy filléres gondjai lennének. Igaz, nem is ételt lopott éppen. Talán fogadásból, vagy buliból tette. Mégis kinek van szüksége télen napszemüvegre?
Megrázta a fejét, hogy kiűzze belőle ezeket a felesleges gondolatokat.
Mit érdekel ez egyáltalán? Nem az én gondom.
Erőnek-erejével igyekezett elfojtani feltámadó lelkiismerete hangját. Tudta, hogy nem helyes, hogy nem keresett egy biztonsági őrt.
Gépiesen tette az első sálat a kocsiba, ami a kezébe akadt. Meg sem nézte igazán, már indult is tovább az illatszerek felé, hogy a sógorának is válasszon valami apróságot. Fogalma sem volt, hogy egy sógornőnek illik-e arcszeszt ajándékozni karácsonyra, de semmi okosabb ajándékötlet nem jutott az eszébe.
A hangszórókból áradó halk karácsonyi zene, a csillogó környezet, az áramló tömeg elzsongították. Mintegy félálomban válogatott a számos illatszer között, és amikor felnézett, hogy tovább induljon, egy pillanatra megszédült. Majdnem leborította a dobozokat, ahogy ijedten megkapaszkodott a polcba. Már csak ez hiányzott – futott át a fején a rémület. Kétségbeesetten próbált küzdeni a feltörekvő hányinger, és a vele együtt párhuzamosan növekvő kétségbeesés ellen.
Azért sem leszek rosszul – határozta el szilárdan. – Csak erőt kell vennem magamon. Igyekezett mélyeket lélegezni, lassan, kapkodás nélkül, és körülnézett, mivel is terelhetné el a figyelmét a pánikról. Ezek az átkozott rohamok nem fognak ki rajtam – próbálta szuggerálni magának. – Én vagyok az erősebb.
Büszke volt az akaraterejére, amiért már nem kellett gyógyszert szednie, és az egyre ritkábban rátörő pánikrohamokat már saját maga is meg tudta szüntetni, igaz ehhez hosszas orvosi kezelésre és sok év gyakorlásra volt szüksége. De már eljutott odáig, hogy egyedül, kíséret nélkül is el mert indulni bárhová a városban. Most azonban igencsak erőt kellett vennie magán, hogy szaporán dobogó szívét természetesebb ritmusra kényszerítse.
Nincs semmi baj – győzködte az agyát tovább, és megtörölte verejtékes homlokát. – Már múlik is. És valóban. Egyre inkább érezte, hogy visszanyeri az irányítást a teste felett. Lassan megnyugodott, és elhatározta, hogy azért is tovább folytatja a vásárlást, és a nézelődést. Egy ilyen semmiség nem fogja tönkretenni a napját.
Jól tudta persze, hogy a pánikroham egyáltalán nem nevezhető semmiségnek. A szülei halála után bizony nagyon kemény helyzetekkel kellett megküzdenie. Hetekig még a lakásból sem mert egyedül kilépni, annyira félt. Mára azonban ez már csupán a múlt. Az egyre ritkuló, és enyhülő tűnetekkel pedig már segítség nélkül is megbirkózott.
Hamarosan újabb esemény terelte el a figyelmét, és az iménti rosszullét egy pillanat alatt szertefoszlott.
A sorok között, az emberek feje fölé magasodva ismét meglátta a férfit, akit pár perce szem elől tévesztett. Most a műszaki cikkek előtt ácsorgott. Valamit feszülten figyelt. Stephenie kíváncsi lett, miben is töri a fejét éppen. Közelebb merészkedett.
A férfi egy üveges vitrin előtt bámészkodott. A kis szekrénykébe apró kütyük, MP3-as lejátszók, méreg drága számoló gépek, hét nyelven beszélő mobiltelefonok, szóval a legmodernebb technikával felszerelt ici-pici eszközök voltak zárva.
Na, most meg mit akar csinálni? – töprengett a lány. – Csak nem akarja feltörni, itt az emberek orra előtt? Na, ne. Azt azért mégsem meri megtenni.
De bizony, hogy meg merte. Elképedve nézte, ahogy a férfi futólag körbenézett, és mikor meggyőződött róla, hogy per pillanat senki sincs a közelében, és a távolabb állók is éppen hátat fordítottak, egy apró fényes valamit húzott elő a hátsó zsebéből, amivel egy másodperc alatt kinyitotta a zárat. Az üvegajtó mindössze fél percig volt nyitva, de ennyi idő is elég volt neki, hogy számos, minden bizonnyal vagyonokat érő csecse-becsét a kabátja alá süllyesszen.
Azon pedig már meg sem lepődött, hogy hidegvérrel vissza is zárta a szekrénykét, majd közelebb sétált az eladóhoz, aki mindössze néhány méterre tőle egy fiatal párnak ecsetelte a kiválasztott DVD lejátszó előnyeit, és fapofával kezdte nézegetni a polcra sorakoztatott lemezeket.
Félelmetes, mennyire szemtelen – rázta a fejét a lány. A megrökönyödéstől szóhoz sem jutott. Még mindig tátott szájjal ácsorgott, mikor a férfi ismét egyenesen ránézett. Nem látszott rajta, hogy meglepődne azon, hogy megint rajtakapták. És az sem, hogy különösebben megrémült volna. Gúnyosan mosolyogva mutatta a kezében tartott CD borítóját Stephenie felé, majd sietség nélkül azt is a zsebébe dugta. Még arra is futotta az energiájából, hogy odaintsen a lánynak, majd egy pillanat alatt eltűnt.
Most már igazán összezavarodott. Ez a férfi a bolondját járatja velem – tudatosult benne lassan, de biztosan. − És mindenki mással is itt, az áruházban. Közelebb sétált a vitrinhez, de a bezárt holmik között semmiféle hiányt nem tudott felfedezni. Mintha egyet sem vett volna el közülük. A fickó annyira ügyes – futott át a fején −, hogy még a bent maradt tárgyakat is átrendezte, nehogy azonnal felfedezzék a lopást. Elképesztő.
− De nehogy már elismerést érezzek egy tolvaj iránt – morogta csak úgy magának.
− Segíthetek valamiben? – termett mellette azonnal az egyik eladó.
− Köszönöm, nem − rázta meg a fejét reflexszerűen. Még mindig meredten bámult maga elé. – Azaz, mégis… − pillantott azután fel, hogy szóljon az alkalmazottnak a lopásról, de addigra a fiatal férfi már tovább is állt. Híre, hamva nem volt a környéken.
A lány körbenézett, hátha meglát valaki mást, akinek elmondhatja mit látott, de egyedül volt. Ácsorgott még egy darabig, majd tovább indult.
Nem az én dolgom – rántotta meg a vállát. Tökételesen tisztában volt vele, hogy helytelenül cselekszik, még sem tudta rávenni magát, hogy keressen egy biztonsági őrt, és beárulja a férfit. Valami oknál fogva meghatározhatatlan vonzalmat érzett iránta, ami éppen elég volt ahhoz, hogy visszatartsa a megvádolásától.
Egészen biztosan le fog bukni a közreműködésem nélkül is – áltatta magát. – Kell, hogy legyen egy ilyen részlegen valahol egy videó kamera, ami már régen rögzítette a ténykedését. Na és ott vannak a lopás gátló kapuk is, amiket sehogy sem fog tudni kikerülni.
Érdekes módon, ettől kimondottan rosszul érezte magát. A gondolat, hogy a férfi előbb-utóbb elnyeri jogos büntetését, egyáltalán nem töltötte el elégtétellel. Sőt.
Tovább tolta a bevásárló kocsit. Két tagbaszakadt biztonsági őr jött éppen vele szemben. Nem úgy néztek ki, mint akik keresnének valakit, inkább csak úgy céltalanul őgyelegtek, a lánynak mégis összeszorult a gyomra.
Megdöbbenve vette tudomásul, hogy a legcsekélyebb mértékben sem szeretné, ha a titokzatos férfit akarnák elkapni. Figyelte még egy ideig az őröket, hogy vajon merre indulnak tovább, vagy felfedezik-e végre, hogy valaki szorgalmasan fosztogatja a bolt árukészletét, majd mikor eltűntek a szeme elől, ő is tovább indult.
Elképesztően finom illat, friss péksüteményé csapta meg az orrát. Az áruház egyik legfőbb vonzereje a helyben sütött kiflik, zsemlék, sütemények szépszámú választéka volt. A lánynak összefutott a nyál a szájában ettől a csodás illattól, és a felismerés, hogy a nap folyamán még semmit nem evett, kiűzött a fejéből rövid időre minden más gondolatot. Vásárolt néhány finomságot, és a közelben álló asztalok felé irányította bevásárló kocsiját.
Amint azonban beleharapott a kezében tartott süteménybe, és lassan csillapodni kezdett az éhsége, az elméje ismét az imént látottak felé vette az irányt.
− Hallotta már azt a mondást, hogy „vétkesek közt cinkos, aki néma”? – szólalt meg mellette egy kellemes, mély hang, mintha csak saját kötelességtudata hangját hallotta volna.
Meglepődve fordult meg, és egyenesen a zöld szempárba bámult. A péksütemény, amibe éppen bele akart harapni, megállt a kezében, és elképedve nézte az idegent, aki mindössze néhány centire állt tőle, és olyan szívdöglesztően mosolygott rá, hogy a lánynak a másodperc egyetlen tört részére megroggyant a térde.
− Azt hiszem, meg kellene köszönnöm, hogy nem árult el – folytatta a férfi. – Ian vagyok. És úgy látom, a maga neve Stephenie – mutatott még mindig mosolyogva a kézitáskáján fityegő névtáblára. − Nos, maradandó sokkot okoztam, vagy van remény a gyógyulásra? – viccelt tovább, miután a lány olyan bénultan állt, hogy képtelen volt bármiféle válaszra.
Stepheni először is kényszerítette magát, hogy becsukja a száját, majd letette a süteményt, amibe éppen készült beleharapni. Elfordult egy pillanatra, hogy összeszedje magát, de semmi értelmes dolog nem jutott az eszébe, amit válaszolhatott volna.
Ian átment az asztal másik oldalára, hogy ismét a lány szemébe nézhessen. Még soha nem látott ilyen csodaszép, kék szempárt – futott át a fején. És ilyen különleges színű hajzuhatagot sem. Nem is tudta volna meghatározni, hogy inkább barnának, vagy szőkének titulálja-e.
− Mennem kell – igyekezett Stephenie minél hamarabb összecsomagolni a reggelije maradékát. Azon mesterkedett, hogy minél hamarabb kikerüljön ebből a kínos helyzetből.
− Maradjon, kérem! Csak egy pillanatra – kérlelte Ian. – Szeretném tudni, hogy miért nem árult el.
Milyen finoman és választékosan beszél – villant a lány fejébe. – Udvarias és jóképű. Igazi álom pasi. Kár, hogy becstelen.
− Nem tudom – válaszolt a kérdésre ingerülten. De ő maga sem tudta, hogy a férfira mérges-e, aki ilyen lehetetlen helyzetbe hozta, vagy önmagára, amiért ilyen bután viselkedett ebben a helyzetben.
− Szép sál – mutatott Ian a bevásárló kocsira. – Biztosan jól fog állni.
Stephenie szeme önkéntelenül az említett ruhadarabra tévedt, és elképedve nézte a lehető legrondább szín-összeállítású nyakbavalót, amit valaha csak látott. A nővére ezt az életben fel nem venné. Görcsösen próbált visszaemlékezni, mi is járhatott a fejében, mikor ezt a csúnyaságot a mesekönyv mellé rakta. De cseppet sem örült a felfedezésnek, mikor tudatosult benne, hogy természetesen a vele szemben álló férfi késztette arra, hogy oda se figyeljen, mit csinál.
Szapora léptekkel indult el, hogy kicserélje az ajándékot, amíg még nem késő. Legnagyobb meglepetésére a férfi szorosan a nyomában volt.
− Mit akar még tőlem? – kérdezte mérgesen, rá sem nézve. – Talán falazzak, amíg telepakolja a zsebeit édességgel?
− Nem is rossz ötlet – válaszolta az, és a hangján hallani lehetett, hogy mosolyog.
Stephenie vetett rá egy megsemmisítő pillantást, majd szó nélkül ment tovább. A cipősarka elszántan kopogott a padlón. Ám Ian könnyedén lépést tartott vele, és egy pillanatra sem tágított. Egészen a ruha osztályig követte.
A lány igyekezett tudomást sem venni róla, ez azonban nem ment könnyen. Nagyon is tudatában volt a férfi közelségének. Hiszen több centivel fölé tornyosult, nehezen lehetett volna nem észrevenni. Ez már akkor sem sikerült, mikor távolabbról, a tömegből kimagasló alakot figyelte. Nem, hogy most, mikor közvetlenül mellette állt. A belőle áradó melegség, az arcszesze illata, mind, mind olyan dolog volt, amit Stephenie nem tudott figyelmen kívül hagyni. Mérhetetlen erővel vonzotta a lány minden érzékét.
Talán, ha más körülmények között találkozunk… – futott át az agyán, de azonnal megrázta a fejét, hogy kiűzze belőle a gondolatot.
− Elmondja? – unszolta tovább Ian.
− Mit? – nézett fel önkéntelenül.
− Hát, hogy miért nem hívott egy biztonsági őrt?
− Fogalmam sincs – vonta meg a vállát a lány. – Talán nem akartam a procedúrát, ami azzal járt volna. Vagy egyszerűen csak nem voltam biztos abban, amit láttam.
A férfi felnevetett. Nem harsányan, csak egészen halkan, Stephenie mégis megborzongott lágy hangjától. Megbabonázva nézte csinos arcát. Félelmetes volt a mágneses erő, amit gyakorolt rá.
− És mit szól ahhoz a magyarázathoz, hogy mindössze csak nem akart nekem rosszat?
− Vajon miért is? – nézett rá bosszúsan, és csak reménykedni tudott benne, hogy nem vörösödött fülig.
− Mert vonzónak talál.
Nem kérdés volt, nem feltételezés, egyszerű kijelentés. Mintha pontosan tudta volna, mi zajlik a lányban.
− Őrültség – válaszolta mégis, pedig most már tökéletesen biztos volt benne, hogy az arca pipacsvörös, ezzel pedig azonnal el is árulta magát. A férfinak teljesen igaza volt.
− Lehet – felelte Ian halkan. – De így van. És ha ettől jobban érzi magát, akkor bevallom, hogy a vonzalom kölcsönös.
Stephenie egyáltalán nem érezte magát jobban a vallomástól. A zavara egyre inkább fokozódott. Nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy a másik csak szórakozik vele, és mindössze annyi a célja, hogy valami úton-módon megakadályozza azt, hogy a lány elárulja.
− Feleslegesen udvarol – válaszolta gúnyosan. – Nem áll szándékomban elárulni, mit tett, de azt hiszem, sokkal jobb lenne, ha szépen, észrevétlenül visszapakolna mindent a helyére. A kijáraton úgysem juthat át vele.
Ian ajka széles mosolyra húzódott. A szája két szögletében egy-egy apró gödröcske jelent meg. Stephenie képtelen volt róluk levenni a szemét.
Úgy viselkedem, mint egy éretlen kamaszlány – szólalt meg a vészcsengő az agyában. Erővel fordította el a tekintetét a férfiról, és megpróbált csak a sálakra összpontosítani. Ám sehogy sem ment. És amikor meghallotta, hogy társa gúnyosan kuncogni kezd, érezte, hogy bosszúsága egyre csak nő. Tüntetően hátat fordított neki, mintha csak ott sem lenne.
− Emiatt kár aggódnia. Már megtörtént.
Nem tudott parancsolni a reakcióinak. Meglepetten fordult vissza.
− Hogy mi? Visszarakott mindent?
− Pontosabban visszaadtam az őröknek. Majd az eladók a helyükre pakolják – vonta meg a vállát nemtörődömül, mintha csak ez lenne a természetes eljárás.
− És csak úgy elengedték? – képedt el a lány most már végkép.
− Miért ne tették volna – kacagott Ian. Le sem tagadhatta volna, milyen jól szórakozik. – Nem csináltam semmi törvénybe ütközőt.
Talán beteg – villant fel a lehetőség Stephenie előtt. – Hallottam már olyan emberekről, akik mániákusan elemelnek mindent, ami a kezük ügyébe akad, és egyáltalán nem érzik helytelennek azt, amit tettek. Talán az áruház vezetősége megsajnálta a férfit. Talán nem is tehet róla, hogy ez történik vele. Én sem akartam a pánikrohamokat, csak úgy elkezdődtek.
Rezzenéstelenül derült arcát elnézve egyre biztosabb lett benne, hogy tényleg hibádzik nála valami.
− Értem – nyögte ki nagy nehezen, minden meggyőződés nélkül. Visszafordult a sálak felé, és újult erővel kezdett válogatni közöttük.
Az állvány felett éppen a műszaki részlegre látott. Az egyik hatalmas plazmatévén villódzó kép azonnal elvonta a figyelmét. Őrülten száguldó autók látványa töltötte be az egész képernyőt. Az eladó éppen akkor lépett oda a készülékhez. Egy vásárlónak magyarázott, közben feltekerte a hangerőt, hogy demonstrálja is az elmondottakat.
Fülsiketítő volt az autók hangja még ilyen távolságból is. Majd hatalmas fékcsikorgás, és idegesítően dübörgő aláfestő zene közepette az egyik autó imbolyogni kezdett, végül többször átpördülve a feje tetején landolt.
Stephenie képtelen volt megállítani a feltörő rosszullétet. A látvány megakadályozta benne. És bár a tévét bámulta, szemei előtt az öt évvel ezelőtti baleset képei peregtek. Már amit látott belőlük a hátsó ülésről. Újra felsejlett előtte az egybemosódó táj, ahogy az autó pörgött. Hallotta a fékcsikorgást, a szülei rémült kiáltását, és a saját, feltartóztathatatlanul előtörő sikolyát. És ismét érezte a megállíthatatlan pánikrohamot, ami azóta a szörnyűség óta kínozta. A nap óta, amit ő túlélt, de a szülei nem.
Homályosan − mintha csak egy rémálomban lenne −, kezdte látni a dolgokat maga körül, és valahonnan nagyon messziről hallotta Ian rémült hangját, ahogy azt tudakolta, jól van-e?
Nem volt jól.
− Ki kell mennem a levegőre – nyöszörögte, de fogalma sem volt, merre induljon. Mint ahogy arról sem, hogyan fog megbirkózni a mozgólépcsővel, amely az áruház legfelső emeletére juttatta.
− Gyere velem! – szólította a férfi, ellentmondást nem tűrően, és hogy nyomatékot adjon a parancsnak, megfogta a lány könyökét, és magával húzta.
Stephenie túl gyenge volt ahhoz, hogy tiltakozzon. Rogyadozó térdekkel botladozott támasza után, nem is törődve vele, hogy éppen ellenkező irányba vonszolja, mint amerre a kijárat van.
Most, hogy már nem látta az összeütköző autókat, és érezte a férfi biztonságot adó meleg érintését a karján, a rosszulléte is kezdett enyhülni. A szíve még mindig őrült vágtát produkált, de a szédülése, és a hányingere már sokat csillapodott. Éppen csak egy kicsit kóválygott már, mikor rájött, hogy Ian a lépcsőház ajtaja felé igyekszik vele. Elképedve bámulta, hogy egy, a nyakában láncon függő kulcscsomót húz elő a kabátja alól, és a kulcsok egyikével tétovázás nélkül kinyitja az ajtót. Még mindig nem tért teljesen magához, mikor a férfi a lépcsőn felfelé kezdte taszigálni.
Mélyen beszívta a friss levegőt, mikor kiléptek a tetőre. A roham, amilyen gyorsan jött, úgy véget is ért, hála Ian gyors beavatkozásának.
− Köszönöm – sóhajtott hálásan a lány, és összekulcsolta az ujjait, hogy erőt vegyen múlni nem akaró remegésén. Felnézett, és a tekintete találkozott a férfi elgondolkodó pillantásával. A szégyentől ismét elpirult, de legalább ettől kezdett visszatérni a szín falfehér arcába. – Ne haragudj! – tette hozzá az iménti köszönömhöz. Magától értetődő volt számára a tegezés.
− Ugyan miért? Gondolom, nem direkt csináltad – a hangjában nyoma sem volt a korábbi vidámságnak, és kötekedésnek. – Mióta vannak pánikrohamaid?
− Honnan tudod, hogy mi volt ez? – csodálkozott.
− A fő sulin volt egy barátnőm. Neki is meggyűlt vele a baja – magyarázta a férfi és végre ismét mosolygott.
− Fő suli? Milyen főiskolára jártál? – kérdezte teljesen elképedve a lány. Igyekezett nem tudomást venni róla, Ian milyen jól mulat a meglepettségén.
− Először is rendészetire. Másodszor pedig köszönöm szépen. Igazán hízelgő a totális meghökkenésed a lehetőség hallatán, hogy főiskolára jártam.
− Ne haragudj! – motyogta ismét a lány. Szégyellte magát, amiért ilyen lekezelően viselkedett.
− Túl gyakran kérsz bocsánatot – emlékeztette a férfi. – Szóval mióta vannak rohamaid? Van ennek valami köze ahhoz az ostoba filmhez odalenn – intett fejével az ajtó felé. Túl jó megfigyelő volt.
Stephenie szó nélkül bólintott, majd a lehető legegyszerűbben és legkevesebb drámával elmondta az öt éve történteket. A balesetet, a szülei halálát, az ő csodával határos megmenekülését, és az azóta az élete részévé vált betegségét.
− Nem kell szedned valami gyógyszert, vagy ilyesmi?
Most már ő is mosolygott. Tipikus férfi hozzáállás: be kell venni egy-két tablettát, és máris rendben van minden.
− Most már nem – válaszolta azután. – Szerencsére nincs már rá szükségem.
− Nos, az imént nem úgy tűnt.
Stephenie bosszúsan állapította meg, hogy Iannek igaza van.
− Nem tudom mi ütött belém – ismerte el kelletlenül. – Ilyen erős rosszullétre hónapok óta nem volt példa.
Egyre jobban fázott. Az átéltek, a feltörő emlékek, és a karácsonyi hideg megtette a hatását. Alig tudott úrrá lenni a vacogásán.
− Visszamenjünk? – kérdezte a férfi, ahogy észrevette a remegését. A lány csak a fejével intett nemet, mert félt, hogy ha kicsit kevésbé szorítja a fogait, azok hangosan összekoccannak.
− Hiszen megfagysz – morogta a férfi, és magához húzta a lányt, karjával melegítve.
− Mit csinálsz? – dideregte Stephenie, de egyáltalán nem akaródzott neki távolabb lépni. Ahhoz túlságosan is élvezte Ian közelségét, és a testéből áradó meleget.
− Csak nem akarom, hogy halálra fagyj – magyarázta, és az állát a lány fején nyugtatta.
Cseppet sem volt furcsa ez a meghittség, és Stephenie egyáltalán nem érezte magát zavarban. Valahol az agya leghátsó zugában felderengett, hogy egy vadidegen karjaiba simul éppen, de igyekezett még mélyebbre űzni a figyelmeztetést. Majd foglalkozik vele később, ezt pedig betudja az iménti rosszullét utóhatásának. Ha tetszik, tekintheti elsősegélynek.
Majdnem hangosan felnevetett a képtelen gondolattól.
− Mi olyan mulatságos? – kérdezte Ian a halk kuncogás hallatán, ám a lánynak esze ágában sem volt elmondani, min nevetett. Inkább mégis hátrált egy lépést. Még mindig a vállán nyugodtak a férfi karjai, jóleső melegséggel töltve el, de már nem voltak olyan szorosan közel egymáshoz.
Ian kérdőn vonta fel a szemöldökét a mozdulatot észrevéve. Stephenie csak egyetlen pillanatig állta a tekintetét, azután lesütötte a szemeit.
− Hiszen még nem is ismerlek. Azt sem tudom, van-e feleséged, vagy barátnőd – magyarázkodott.
− Senkim sincs – vigyorgott a férfi. – És neked? – A mosolya sem tudta elrejteni a feszültséget, amivel a választ várta. A lány csak megrázta a fejét, mire a mosoly sokkal szélesebbé és gondtalanabbá vált.
− Helyes – válaszolta, és ismét magához húzta a karcsú női testet. – Ez megkönnyíti a helyzetet.
− Ezt hogy érted? – motyogta a lány a férfi mellkasába fúrva a fejét.
− Nem lesz lelkiismeret furdalásom, amiért elveszlek valakitől – felelte gondolkodás nélkül. Stephenie elmosolyodott, pedig egyáltalán nem volt biztos benne, hogy Ian viccnek szánta-e a mondottakat.
Álldogáltak így összefonódva néhány percig. Egyszer csak a tetőre vezető ajtó hangos csattanással kivágódott. Stephenie rémülten nézett a zaj irányába. Két óriási termetű, fekete ruhába öltözött biztonsági őr bámult rájuk meredten az ajtónyílásból.
− Lebuktunk – nyögte, és azon mesterkedett, hogy kibontakozzon az ölelésből, bármennyire ellenére volt is az elválás. Érezte, hogy egy pillanat alatt pipacsvörössé válik az arca. Mit gondolhatnak ezek a férfiak róla? Nem elég, hogy egy tolvajt segít, még a tetőre is felszökik vele egy kicsit édelegni.
Ian továbbra is erősen tartotta, és szándékát sem mutatta annak, hogy ezen változtatni akarna, bárhogy is próbált a lány elhúzódni.
− Igen fiúk? Mire van szükségetek?
− Bocs főnök – nyögte ki zavartan a nagyobbik darab férfi. – Nem tudtuk, hogy itt vagy.
− Azt látom – intett fejével Ian a másik őr kezében tartott cigarettás dobozra. – Azt hittem, az imént világos voltam. A fél boltot a zsebembe pakolhattam, anélkül, hogy bárki észrevette volna. – Egy pillanatra lepillantott a döbbenten álldogáló lányra, majd helyesbített. – Nos, legalábbis azok közül nem vette észre senki, akiknek ez lett volna a feladatuk. Nem ártana, ha kicsit jobban figyelnétek mostantól. Különben az újévet már új munkahelyen kezdhetitek.
Egyáltalán nem beszélt sem hangosan, sem fenyegetően. Mégis nagyon vészjóslóan hangzott az, amit mondott. A két férfinak látszólag esze ágában sem volt tiltakozni. Szó nélkül sarkon fordultak, és olyan gyorsan csukták be az ajtót maguk után, mintha ott sem lettek volna.
Stephenie fejében összeálltak a dolgok. Az elvett holmik, a mindent nyitó kulcscsomó, a rendészeti főiskola említése, és az, hogy most főnöknek szólították az őrök. Végre leesett.
− Te vagy az áruház biztonsági főnöke? – kérdezte csodálkozva.
− Bocs, hogy csalódást okozok – mosolygott a férfi.
− Nem igazán – viszonozta a mosolyt felszabadultan.
− Megkönnyebbültél?
− Minek tagadjam? Nem kell azon törnöm a fejem, hogyan gyógyíthatlak ki a kleptomániából.
Ian felkacagott, azon a bársonyosan meleg, borzongató hangján, ami már korábban is annyira tetszett a lánynak. Estig tudta volna hallgatni ezt a hangot. Vagy talán még tovább.
− Van valami terved a nap hátralévő részére? – kérdezte minden átmenet nélkül a férfi.
− Azt hiszem, befejezem a vásárlást.
− És azután?
− Nem jut eszembe semmi lényeges – felelte Stephenie, bár ahogy Ian szemébe nézett, még a nevére sem igazán emlékezett, nem hogy a délutáni programjára.
− Nagyszerű – vérlázítóan elégedett volt a válasszal. – Akkor mehetünk is.
− És mégis hová? – cövekelt le a lány.
− Természetesen moziba. Voltál már a pláza mozijában? Szenzációs. És ismerek valakit, aki meg tudja nekünk szerezni a legjobb helyet – kacsintott.
− Természetesen – visszhangozta Stephenie, és nem tudta visszatartani a nevetést.
A férfi, csillogó szemekkel nézte a kacagó lányt, és még mielőtt Stephenie rájött volna, mire is készül, előre hajolt és gyengéden megcsókolta.
− Huh! – sóhajtott fel, mikor elváltak egymástól. – Te semmihez sem kérsz engedélyt? Sem a randihoz, sem a csókhoz…
− Bocsánat – morogta Ian, de hangjában a megbánásnak még a legcsekélyebb nyoma sem volt.
− Túl gyakran kérsz bocsánatot – ugratta Stephenie.
Elmerültek egymás tekintetében, tudomást sem véve az egyre nagyobb pelyhekben hulló hóról.
− Megengeded? – kérdezte a férfi, és tekintetét le sem vette a lány szép ajkáról.
− Elkésünk a filmről – lehelte Stephenie.
− Pokolba a filmmel − válaszolta.
A lánynak még átfutott a fején, hogy alkalom adtán meg kell kérdeznie Iantől a vezeték nevét is, majd minden értelmes gondolat eltűnt a süllyesztőben.



VÉGE
Hozzászólások
Még nem küldtek hozzászólást
Hozzászólás küldése
Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
Pontos idő
Mai névnapos
Ma 2021. április 23. péntek,
Béla napja van.
Holnap György napja lesz.
Bejelentkezés
Felhasználónév

Jelszó



Még nem regisztráltál?
Kattints ide!

Elfelejtetted jelszavad?
Kérj újat itt.
Üzenőfal
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni

KiberFeri
23/04/2021 10:18
Nekem van, nektek is kívánok ilyen napsütéses egész napot!

Manon
23/04/2021 09:28
Itt a hétvége! Szép napot mindenkinek!

szinci
23/04/2021 07:22
Szervusztok. Szép napot mindenkinek. szinci

Helen Bereg
22/04/2021 17:44
Szép estét Mindenkinek! smiley

Gyongy
22/04/2021 13:41
Szépséges napot Napkorong smiley

Helen Bereg
22/04/2021 11:39
Szép napsütéses napot Mindenkinek! smiley

KiberFeri
22/04/2021 08:21
Kedves mindnyájatoknak kívánok mára, egy szép napot!

Helen Bereg
21/04/2021 19:52
Szép estét Napkorong! smiley

Manon
21/04/2021 17:56
Szép délutánt Napkorong!

Gyongy
21/04/2021 11:50
Kedves Feri, valóban csodálatos idő van ma! smiley

Gyongy
21/04/2021 11:39
Szép napot Napkorong smiley

KiberFeri
21/04/2021 09:51
Ma lehet 20 fok is. Legyen, kellemes a nyárelő napotok!

szinci
21/04/2021 02:46
Szép napot kívánok kedves Korong lakók.Jó egészséget mindenkinek. szinci

Helen Bereg
20/04/2021 19:03
Szép estét Napkorong! smiley

KiberFeri
20/04/2021 15:21
Szép napot mindenkinek...

Archívum
Minden jog fenntartva napkorong.hu 2007-2009.
Powered by PHP-Fusion © 2003-2006 - Aztec Theme by: PHP-Fusion Themes