|
 Vendég: 10
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,200
Nem aktiváltak: 1
|
|
Talán ebben az étteremben nem szokás dohányozni, hisz senkinek nem látok cigarettát a kezében. Befelé jövet, azonban nem láttam a Dohányozni Tilos vagy a Nem dohányzó helység táblát, így el?húzom kabátzsebem mélyér?l az ott lapuló cigis dobozt, s vele együtt az öngyújtót.
Kissé ügyetlen mozdulattal helyezek egy szálat a számba, majd remeg? kezem próbája a t?zzel életre kelteni a kis nikotin rudat, kevés sikerrel. Az avatottabb szemek már biztosan felfigyeltek suta kísérletemre, ?k talán azonnal látták rajtam, hogy ez életem negyedik szál cigarettája.
Nem. Nem dohányzom. Mindig megvetettem a sárga fogakkal mosolygó, korombeli, fiatal n?ket, akik a füstt?l b?zölg? kézzel nyúlnak az étel után. Egyszer?en hánynom kellett t?lük. De nem ma.
Ma nem érdekel, hogy mit gondolhatnak rólam másokr30; ma elvesztettem valakit, így bennem is végleg meghalt az élni akarás még megmaradt szikrája, s a füstölg? kis ocsmánysággal a számban, üveges tekintettel bámulok ki az ablakon. De tudomást sem veszek az egymást kerülget?, színes ruhákba burkolózott emberekr?l, vagy a megengedettnél gyorsabban hajtó autókról.
Lassacskán homályossá válnak, míg teljesen el nem t?nnek, s már csak az elmúlt egy óra történéseit látom magam el?tt. Látom magam, amint kisírt szemekkel kullogok közöttük, ahogy sétálok hazafelé azzal a tudattal, hogy ? már nem szeret. A tudattal, hogy többé nem ölelhetem magamhoz, hogy nem csókolhatom meg a tudattal, hogy ? már csak emlék számomra. Kételyeimmel, s a kérdésekkel Miért nem voltam elég jó? Mi baj volt velem?- harcolva lépek be a nappali ajtaján, ahol anya csendben mosogat, nem szól, nem köszönt, nem kérdez. Csak mered maga elé, s könnyek szöknek a szemébe. Sohasem láttam még sírni, 19 év alatt egyetlen egyszer sem láttam ezt a fájdalmat a szemében.
- Hol voltál eddig? Itthon kellett volna lenned!
Fogalmam sincs, mire gondol, miért kiabál, miért sír.
Legszívesebben visszakiáltottam volna, üvölteni akartam, hogy -Nézz rám, most vesztettem el életem szerelmét-, mikor apu hangját hallom magam mögött.
- A mama ma reggel meghalt.
Nem szóltam semmit, csak kisétáltam az ajtón és vettem egy doboz cigarettát. Nem maradtam, mert a fájdalomtól nem tudtam volna mit mondani.
Miért hagyott mindenki magamra? Nem akarok ennyire egyedül lenni. Nem akarom a feln?ttek problémáit megtapasztalni. De mostr30; Az ? halálával, mintha végleg lezárult volna a gyermekkorom. Mindegy hány éves voltam, nála mindig kisiskolásnak éreztem magam. Aki tejet iszik lefekvés el?tt, akinek mindennap sütit sütnek, akinek csak a játékkal kell foglalkoznia, míg a mama f?z. És ezen túl, hol érezhetem magam kisgyereknek? Hol lehetek megint gondtalan? Kit szólíthatok maminak? Istenem , de fog hiányozni!
- Elnézést, de miért sír? tudok valamiben segíteni?- Fordult hozzám a szomszéd asztaltól egy férfi.
- Elvesztettem valamit az életemb?l. Valami, pontosabban valaki nagyon fontosat.
- Nagyon sajnálom! Azt hiszem, akkor egy cip?ben járunk!
- Hmmr30; nem hinném!
- Tudom most szomorú, de higgye el, lesz valami az életében, ami eltereli a figyelmét, s ha nem is pótolja, de elnyomja a fájdalmas emlékeket.
- Remek. És magának mi az, ami pótolja a veszteséget, hmm?
- A sport!
Csodás! Egy sportoló. Egy olyan akar nekem életérzésr?l prédikálni, aki egész nap egy labda után szaladgál!
- Gondolom labdarúgás! Ez a leggyakoribb a férfiak körében!- Vetettem oda gúnyosan.
- Hát. Nem igazán!- mosolyodott el a fiatalember, nem nagyon értettem min.
- Kosarazom, már három éve!- mondta büszkén, talán kicsit büszkébben, mint azt a szerénység engedné.
- Pedig nem t?nik épp magasnak. válaszoltam er?s közönnyel, miközben újabb slukkot szippantottam egyel?re még rózsaszín tüd?mbe.
- Hát valóban nem én vagyok a legmagasabb De itt nem is igazán ez számít. Bár erre az idényre befejeztem a játékot. Nem válogattak be a nagy csapatba.
Á a nagy csapat. Fogadjunk, most jön az, hogy a Chicago Bulls arany játékosa, és megtisztelve érezhetem magam, ha engedem átcsoszogni az asztalomhoz, és megadhatom a telefonszámom.
- Igazán kár, de nem hinném, hogy a sport begyógyítaná az én sebeimet. ahhoz valami csodának kellene történnie.
- Csodák pedig vannak. Ott van mindjárt hét a világban elszórva, bár most mégsem err?l beszélek.
- Ugyan magának fogalma sincs se rólam, sem pedig a csodákról! És semmi kedvem ehhez az üres fecsegéshez, úgyhogy ha lenne kedves
- Persze, gondolom, nyugodtan akarja befejezni a cigarettáját, nem is zavarom, úgyis mennem kell.
S ekkor ért életem legnagyobb meglepetése. A férfi letette a pénzt az asztalra, de nem állt fel onnan. Kissé lehajolt, bal kezével kioldotta a székén a féket, könnyedén hátrébb gurult vele, megigazította élettelen lábait, s mélyen a szemembe nézett. Akaratlanul is, de minden porcikámmal szerettem volna megkérdezni: Segíthetek?
De nem tettem, hiszen annak ellenére, hogy ? kerekes széken gurult ki az étteremb?l, nem tudtam eldönteni melyikünk a rokkantabb, s most ki segített kin.
Igaza volt, sokkal többet tud a csodákról, mint én, s emiatt iszonyatosan szégyelltem magam.
Elnyomtam a csikkem és elindultam haza.
Igenis vannak csodák, nem csak a piramisok vagy a világítótorony, itt vannak körülöttünk, bennünk.
Elmenni a két lábamon táncolni, még ha a zenét nem is szeretem, látni a színeket, még ha az életemben gyakori is a fekete, hallani anya hangját még akkor is, mikor kiabál, emlékezni arra, akit szerettünk, még ha fáj is a hiánya, s szeretni, még ha nem is szeretnek viszont.
Tóth Lívia
2007-11-21
|
|
|
- November 30 2007 09:50:13
A kedves és a családtag kett?s elvesztése mindenkinek nehezen feldolgozható veszteség, míg át nem éljük, hogy saját fájdalmunkon kívül van más is mi sokkal szívszorítóbb s mégis nagyszer?bb.
Érdekes volt és változatos. |
- December 01 2007 18:48:36
Hát igen nem volt könny? köszönöm, hogy olvastál és , hogy így gondolod! |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. April 19. Friday,
Emma napja van.
Holnap Konrád, Tivadar napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
