|
 Vendég: 9
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,202
|
|
M
Legbonyolultabb kapcsolatom hosszú leírása. Csak az olvassa végig, akit érdekel. És kérlek, ne ítélkezzetek.
Ismerek egy Fiút. Jobban, mint saját magamat. Azt hiszem, ha az életemre kéne fogadnom, mire mi lesz a válasza, milyen helyzetben hogy fog dönteni, mit fog tenni… hát fogadnék rá. Olyan mélyen látok a lelkébe, mint még soha senkiébe. A sajátomba sem. Pedig nem tudom, miért értjük egymás lényegét ennyire. Gyötrődéseimmel, mártíromságommal, kiszámíthatatlanságommal pont az ő ellentéte vagyok. Minden eszközömmel harcolok a nyugalom és a csend ellen; állandóan, vadul keresik valamit, ami több annál, mint amim van, de kevesebb annál, amit elérhetek. Nem tehetek róla, így vagyok összerakva. Ő viszont nem ilyen, sőt. Az egyetlen, amiben hasonlítunk, az a keresés, az örök nyughatatlanság. De amíg én az izgalmat, a bonyodalmat üldözöm, addig ő a nyugalmat. Egész lelkével keresi a boldogságot, amire alkata annyira alkalmatlanná teszi. Keresi a nyugalmat, a megbékélést, és közben észre sem veszi, hogy alkatilag képtelen rá. Hedonista is az életkorából, az anyagi helyzetéből és a személyes szabadságából kifolyóan, azonban lelke mélyén hajlik a racionalitás, a mindennapok békessége és legfőképpen az elfogadás és az elfogadottság kéjes érzése felé.
Jelleme bonyolultságát, azt hiszem, ketten értjük csak, én és a szerelme. Egyszerre tekintélyt parancsoló és szolgai; vezetni kész és útmutatásra vágyó; gyakorlatias és mélységesen bizonytalan önmagában. Sokáig lenyűgözve csodáltam ezt a látszólag paradox módon összerakott személyiséget, mintegy nagyító alatt, fürkészve, és meghatódva vettem tudomásul, hogy egyedül engem képtelen megtéveszteni az ócska álarccal, amivel egyéniségének végletes sokszínűségét igyekszik leplezni. Aztán szép lassan – tulajdonképpen egyszerre – meggyűlöltem és belé is szerettem. Gyűlöltem elhagyatottságáért, a megrettent kisfiúért, aki benne lakott, szeretetre éhes lelkéért, az érzelmi többletért, amit szégyenkezve, mintegy bocsánatkérően zúdított rám, velem szembeni gyengeségéért és tűrőképességéért, a fájdalomért, amit én okoztam neki, mélyreszántó gondolataiért, sebezhetőségéért.
Szerettem azért, mert mindezt álarc mögé akarta rejteni: szerettem kétségbeesett hedonizmusáért, a túlhajszolt álélvezetekért, amiben mindig valami többet keresett; szerettem felszínes és népes baráti társaságáért, amiből magasan kiemelkedett; szerettem rengeteg pénzéért és a megfontoltságért, ahogy mégis minden egyes forinttal bánt; szerettem társadalmi státuszáért és azért, hogy egy kicsit mindig is szégyellte, hogy ilyen szerencsés helyzetben van; és szerettem nyugalmas gyakorlatiasságáért, amivel a való élettől való rémületét próbálta leküzdeni; legjobban mégis ritka jó humorral megfogalmazott, flegma, mocskos mondataiért szerettem, amivel lelke sebezhetőségét akarta leplezni.
Mikor és miért szeretett belém? Isten tudja. Azt hiszem, az olyan bizonytalan, útjukat kereső lelkek, mint ő, gyógyíthatatlanul vonzódnak az erős nőkhöz. Hát én pont ilyen voltam. Akaratos, kegyetlen és vad. És mellé titokzatos. A testemmel néha túl könnyelműen bántam, beismerem, de a szívem mélyéig soha senki nem volt képes belátni. Bevallom, ő állt hozzá a legközelebb.
Hogy én mit gondoltam róla az után a részeg, féktelen éjszaka után, amikor először értünk egymáshoz? Vonzott és taszított egyszerre, de leginkább mélységes félelmet szült bennem a tudat, hogy esetleg belém szerethet. Nem is hittem igazán. Engem márpedig nem lehet szeretni, gondoltam, pedig pontosan ez történt. Szerelmét sosem voltam hajlandó tudomásul, illetve komolyan venni. Akkoriban én inkább megvetettem érte, és vajmi kevéssé foglalkoztatott az, hogy ő hogyan érez irántam. Ha közös barátaink szembeállítottak a ténnyel, zavartan és kelletlenül vettem tudomásul, majd gyorsan átsiklottam fölötte, mint ahogy egy kínos incidensen igyekszik túltenni magát az ember. Mégis, onnantól úgy tekintettem rá, mint tulajdonomra. Kedvenc szórakozásommá az ő élveboncolása vált. Kínoztam, hogy minél távolabb taszítsam magamtól, hogy elmúljon az, amit irántam érez, és kínoztam, mert közben tudtam, hogy ez erősebb kapocs bármilyen gyengéd gesztusnál. Kedves bárki lehetett vele, testi élvezeteket a pénzéért is kaphatott és kapott is bármikor, de megütni, meggyötörni, önérzetét és érzelmeit a földbe taposni, gyengeségeit és hibáit a fejére olvasni csak nekem volt jogom és bátorságom. Magamhoz láncoltam, úgy gondoltam, az idők végezetéig, én pedig közben éltem a saját kis életemet, szerelmeimet, vele pedig nem törődtem, egyszerre tartottam magamtól iszonyú távol és magamhoz nagyon-nagyon közel.
Persze ennek is vége kellett lennie egyszer. A kóbor kutya, ha éhezik és nincs hová mennie, képes akár kínzójához is újra és újra visszatérni, ha az hajlandó néha dobni neki egy falat száraz kenyeret. De mi történik akkor, ha a kóbor kutya rájön, hogy a világon nem csak száraz kenyér létezik? Mi történik, ha ráérez – teszem azt – a főtt hús ízére? Valahol törvényszerű volt, hogy az én rosszul tartott, csontig soványodott kóbor kutyám előtt is kinyílik egyszer a világ…
A Lányt szerettem én is, barátnőmnek tartottam és annak tartom a mai napig. Az ő jelleme is bonyolultabb, sokrétű, már-már zavarba ejtően komplex, úgyhogy az ember sosem tudhatja, mit is várjon tőle. Úgy kell őt elképzelni, mintha egy 18 éves lány testében egy 8 és egy 38 éves lélek is lakna, összegyúrva jó adag határozottsággal és öntudattal. Emellett szabad volt, elképesztően szabad, pont az a fajta, aki sosem fél önmaga lenni és magasról tesz mások véleményére. Sokszor úgy érzem, pedantériája, tisztaságmániája az őrületbe kerget, csakúgy mint társadalmi szintű kisebbségi komplexusai és ebből adódó kényszeres megfelelni vágyása. Gyerekesen magamutogató az exhibicionizmus határáig, miközben gondolatai általában érettek és mélyreszántóak. Nem akarom a végtelenségig boncolgatni egyéniségének minden egyes kis rezdülését, csupán érzékeltetni akarom, mire gondolok, ha azt mondom: egyszerre szerettem és gyűlöltem őt is. Szerettem, mert kedvessége, nyitottsága, érett gondolkodása és nyíltan vállalt érzékisége nem hagyott más lehetőséget, sőt, sokszor irigykedve kívántam, bárcsak olyan lehetnék, mint ő; és gyűlöltem, mert tudtam, hogy sosem érhetek fel hozzá.
Így álltunk hát, ott volt a Fiú és mellé a két történet, a régi és az új. Megdöbbentett a Fiúnak az az arca, amit a Lány mellett mutatott. Hirtelen férfiasabb, büszkébb, életrevalóbb lett, pont olyan, amilyen mellettem és az állandó vadságom, sértéseim mellett soha nem tudott lenni. Egyszerre megértettem: a Lány passzív kedvességével és bizalmával hatalmas magabiztosságot adott neki. Az én személyiségemmel ez összeegyeztethetetlen volt, mégis, akkor már megpróbáltam volna azt a szeretetet kimutatni, amiről tudtam, hogy érzem iránta, mégis képtelen voltam rá a Lány állandó jelenléte és szikrázó egyénisége miatt. Tudtam, hogy olyan, mint ő, soha nem lehetek. Ezért más utat választottam. Még ridegebb, utálatosabb és egyszersmind kihívóbb lettem a Fiúval szemben. Úgy határoztam, én nem a kinccsel teli láda leszek, hanem a láda, aminek lakatja feltörhetetlen, épp ezért még izgatóbb, mert nem tudni, mi lehet benne.
Én lettem tehát a Titok, a Misztérium. Az Elérhetetlen. A Lány volt az, aki mindig melegséget árasztott, mindig odabújt, mindig kész volt szeretni. Kész volt helyrehozni, amit elrontottam. Én viszont ok nélkül bántam vele hidegen, még kevesebbet szóltam hozzá, és érintése alatt sóbálvánnyá változtam. Tudtuk viszont mindketten, a Fiú is és én is, hogy a mi kapcsolatunk mélyebb, semmitmondó fecsegésen és üres öleléseken áthidaló, mégis, férfiból volt, vágyott a gyengédsége. Tisztán emlékszem azokra a napokra. Ott álltunk a Fiú két oldalán, a Lány mint a Nap, én mint a Hold, és ő nem tudott dönteni, mint ahogy az ember nem tudja megmondani, hogy ha az örökös nappal vagy az örökös éjszaka közül kéne választania, melyiket akarná.
A Lánnyal közben mi is megszerettük egymást. Rivalizálás nem volt köztünk soha, sőt gyakran a Fiút biztattuk, foglalkozzon többet a másikkal. Kialakult köztünk is egyfajta szerelem, a baráti szeretetnek, a kölcsönös bizalomnak, csodálatnak és a cinkosságnak egyfajta furcsa egyvelege; az a fajta ki nem mondott szövetség volt ez, amit vadászok köthettek régen, hogy el tudják ejteni a kiszemelt vadat. Őrült napok voltak azok. Hármas kapcsolatunk kezdett enyhénszólva betegessé válni, mind fizikai, mind erkölcsi szinten. Egyszerre gyűlöltem és szerettem mindkettőjüket, az elmém kezdett megzavarodni. Láttam, hogyan kerülnek egymáshoz egyre közelebb és fájt rájuk néznem; ha enyelgésüket figyeltem, nem tudtam eldönteni, a Fiúra vagy a Lányra vagyok valójában féltékeny.
Végül, ahogy ez lenni szokott, besokalltam. Eljött az a pont, ahol be kellett vallanom magamnak: szeretem a Fiút. Nem is hogy a Fiút: azt az énjét, amit a Lány mellett mutat. Attól a pillanattól kezdve, hogy erre rájöttem, nem kellettem neki többé. Megszűnt titokzatosságom, elérhetetlenségem; már csak egy megszállott, szerelemre éhes nő voltam, aki esetlenül és durván próbálja kifejezésre juttatni érzéseit. Hogy korábbi önzésemet és érzéketlenségemet kompenzáljam, feladtam a harcot és utolsó erőmmel odalöktem a Lánynak, szóval örökre és végérvényesen kiszálltam a játékból.
És itt vagyok most, könyveim, családom, barátaim és felszínes kedvteléseim mögé rejtőzve, miközben órákon keresztül bizonygatom a Lánynak a telefonba csöpögős, émelyítő hangon, hogy mennyire örülök a boldogságuknak. És el is hiszi, mert el akarja hinni. És ez fáj. Ezért kérges cinizmussal hozzáteszem, milyen jó, hogy végre egy ember mellett keresi a boldogságot és nem fekszik össze fűvel-fával, mint régen. Nem érzi ki a nyílt fenyegetést. Ragyog.
Holnap találkozom azóta először a Lánnyal. Nyugtatót viszek. Az arcizmaim fájni fognak a jól begyakorolt, erőltetett mosolygástól. Nem bánom. Az egyetlen, amit bánok, hogy lehetőséget adtam a Lánynak belépni a történetünkbe. A Fiúval nem beszéltem azóta. Őszintén nem is fogunk, soha többé, azt érzem. De azt mondom, szeretem őket. Talán igaz is, talán nem. Talán gyűlölöm őket, hogy harmadik lettem a saját történetemben.
Ki fogom csinálni mind a kettőt.
Kedvesen, műmosollyal az arcomon. |
|
|
- August 08 2010 10:19:42
visszakerestelek, mert már írtál róla...van, hogy a lelkünk mélyén tudjuk mit akarunk, mégsem tudunk boldogok lenni...szépen megírtad az érzéseket, a történetet |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. April 27. Saturday,
Zita, Mariann napja van.
Holnap Valéria napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
