Napkorong
Versek fõoldal · Prózák fõoldal · Gyakori kérdések · Szerzõk és verseik · Szerzõk és prózáikOktóber 16 2019 19:14:07
Navigáció
Versek fõoldal
Prózák fõoldal


Gyakori kérdések
Szerzõk és verseik
Szerzõk és prózáik
Kapcsolat
Alapszabály
Szerzõdés
Online felhasználók
Vendég: 3
Nincs Online tag

Regisztráltak: 2,193
Nem aktiváltak: 0
Tagjainkról-tagjainktól
- Weboldalak
- Saját fotóalbumok
- Pályázatokon elért eredmények
- Saját kötetek
- Megjelenések antológiákban
- Tagjainkról mindenféle
Fórumtémák
Legújabb témák
Szerelem
Asszociáció.
Két rímelõ játéka
Anagramma
Minden ami jó... :)
Legnépszerűbb témák
Asszociáció. [10191]
Szótaglánc. [8524]
Földrajzi-né -l... [7724]
MÜFORDÍTÁS [4923]
Szerelem [3562]
Napkorong pályázat nyertesei.
Drogmentes életért
Hurrá nyaralunk!
Küldetésem van
1848-as szabadságharc
Pályázatok
Nem fizetõs pályázatok
Pályázatfigyelõ
Pályázatok
Online rádió
Lépésrádió online
Lépésrádió - Egy lépéssel közelebb hozzád
PageRank mérõ
Google PageRank
Tris D Carnahan: A fa
„Azért nincsenek csodák, mert az emberek megölik a csodákat.”





Állt egy száradó-korhadó, néhol elszenesedett tölgyfa a Jester’s Den bucka kobakján.
Tulajdonképpen közel s távol az egyetlen fa volt a környéken – akárcsak a dombocska, így eléggé kitűntek a környezetükből. Dovertől északkeletre, egy kisebb erdőség határában (oly kicsi, hogy még nevet sem adtak neki) árválkodott mind a domb, mind a fa, az A2-es jelzésű Jubilee Way jobbján. Szántóföldek, facsoportulások, erdőkezdemények, rétek – nagyjából ezek alkották a Jester’s Den tőszomszédságát, és persze a főút.
Furcsamód az állatok elkerülik a halmot, és növényzet sem nő rajta, leszámítva a haldokló fát. Sivár, szomorú látványt nyújt – és még annál is szomorúbb történetet rejt magában.
Ha bárki ismeretlen arra tévedne, és úgy döntene, felkapat a kis földhátra, sohasem jönne rá, talpa milyen földön tapos. Ha azonban alaposabban körülnézne, talán észrevenne némi kőtörmeléket, cserepet, faszilánkot, deformálódott vasdarabot. Ezek az emléktöredékek azonban oly csekélyke számban alszanak félig vagy teljesen betemetve a domb földjébe, hogy az ismeretlen arra tévedő egy vállrándítással nyugtázná a dolgot, és nem szentelne neki különösebb figyelmet.
Jester’s Den történetét és tragédiáját csak a doveriek ismerek, esetleg néhány öreg Swingate-ből, Gustonból, vagy West Cliffe-ből.
És az ismeretlen, akit véletlenül mégis a halom tetejére viszi az útja, jobban teszi, ha elkerüli a haldokló tölgyfát. Talán van még benne elég élet...
Ahhoz, hogy megértsük Jester’s Den históriáját, drámáját, és veszélyét, utazzunk vissza az időben. Tekerjük vissza a vén időgépezet rozsdás fogaskerekeit egészen 1943. december 27-ig, hajnali 5 óráig. Aztán forduljunk Dover felé.
Ha nem tévesztettük el a dátumot, látni fogunk egy hatalmas méretű csődületet. A roppant embertömeg dühödt szőnyegkígyóként özönlik a tengerparti város felől. Fáklyák, lámpások a kezükben. Dühödt elszántságukban nem törődnek az arcukba vágódó jeges viharral. Kezükben meg-megcsillan egy-egy kés, pisztoly, karabély, gépfegyver, de sokan közülük csak sebtében vettek magukhoz fegyvert, így például fémcsövet, fejszét, kerítésvasat. Néhányuk ugyan autóba szállt, vagy biciklire, motorkerékpárra ült fel (sőt, egy kisebb harckocsi is dübörgött közöttük) ugyan, de mind a csőcselék mérete, mind a zord időjárás, mind pedig az utakat takaró méternyi vastag hóréteg lelassította őket annyira, hogy nem haladtak semmivel sem gyorsabban, mint a gyalogosok.
Ettől függetlenül megállíthatatlanul közeledtek Jester’s Den dombja felé.
Szitkaikat, üvöltésüket nem tudta teljesen elnyomni a vihar hangja. A hajnali táj levegője szabályosan vibrált.
Jester’s Den homlokán egy megtépázott hajú, rongyos ruházató, piszkos arcú, vérző homlokú fiatal lány állt, az ég felé tartott kezekkel.
Az tudvalevő, hogy az oly kegyetlen és véres boszorkányüldözések nagyjából a 18. század közepe-vége felé szűntek meg teljesen (nagyjából teljesen, néhány ország a mai napig él az effajta „inkvizíció” eszközével). Ám az önbíráskodás mindig is élt és létezett. Ha nem volt törvény, ami lesújthatott volna egy igazi gonosz boszorkányra, hát lesújtott rá a nép haragja.
Nos, ilyesfajta csőcselék rohamozta meg Jester’s Dent.
A II. világháború javában dúlt, és a törvény nem ért rá olyan alantas és képtelen dolgokkal foglalkozni, mint egy modernkori boszorkány. A törvénynek megvolt a maga gondja, és a törvény emberei más, sokkal reálisabb dolgok ellen harcoltak.
Dover és a környékbeli falvak lakossága kezébe vette hát a törvényt, hogy ítélkezzen egy gonosz lélek fölött.
Anna-Lise Westminster, a sebesült lány a dombon nem futott tovább. Talán még elmenekülhetett volna – hisz egyedül sokkal gyorsabban mozgott, mint az életére törő hatalmas tömeg, ráadásul a vihar is kedvezett neki – de belefáradt az örökös üldöztetésekbe.
Sírt, mert félt. Ifjú szíve vadul reszketett, de fogait összeszorította, és dacosan várta a végzetét.
A végzet pedig jött. Pisztolygolyó süvített el fütyülve mellette, és csapódott neki az öreg tölgyfa kérgének mögötte.

***

Anna-Lise Westminster nem tartotta áldásnak, inkább átoknak az élet ajándékát. Eddigi tizennyolc éve is csak csupa fájdalom, bánat és keserűség volt, meg nem értett könnyek folyamával átitatva.
Édesanyja belehalt a szülésbe, édesapja két évre rá távozott, megölte a máját a töménytelen mennyiségű alkohol, amit legurított a torkán. Anna-Lise ezután árvaházba került, egy szegény és szigorú árvaházba, Londonban.
Alig múlt hétéves, mikor tudatára ébredt annak, hogy mivel áldotta, azaz átkozta meg őt a sors. Kecses ujjainak bonyolult táncával, ha igazán erősen koncentrált, tüzet tudott teremteni a semmiből. Először megijedt e képességtől, félt tőle, és eltitkolta, amennyire csak tudta. Ám idővel megbarátkozott a lángok szépségével, és – amikor senki sem látta – játszadozott vele. Ujjainak összetett koreográfiájával szikrák pattantak elő a levegőből, és lángra lobbantak, mint a gyertya kanóca. E tűz a barátja volt, nem bántotta őt, szerette őt, a teremtőjét, az istennőjét. Melengette, ha fázott, megvigasztalta, ha bánatos volt, társává lett, ha magányosnak érezte magát. Anna-Lise úgy formálta a tüzét, ahogyan csak akarta. Utasítására a lángnyelvek szabályos gömbformába zsugorodtak, hogy aztán a tűzgolyó üstökösként keringjen az ujjai között. Majd, hirtelen, a gömb szétpattant, mint egy tojás, és varázslatos, meseszép tűzpillangó bukkant ki belőle, kecsesen szárnyalva a lány szemei előtt. Végül, egy utolsó szárnycsapással a pillangó vadul lángra lobbant, és a lángokból egy tűztestű sárkány született meg, hatalmas tűzcsóvát fújva forrongó torkából. Anna-Lise egyetlen kapaszkodója, egyetlen reményt adó fénypászmája ebben a sötét világban ez a kis tűz volt.
Aztán megtörtént a baj. Alig múlt tizennégy éves, amikor kicsúszott a kezéből az irányítás.
Talán csak védeni akarta őt kis barátja, a tűz, de az is lehet, hogy hirtelen támadt félelméből és haragjából táplálkozva ölt. Néhány árvaházbeli gyerek merő passzióból az intézmény udvarán elkapta a zárkózott, visszahúzódó, különc kislányt. Lökdösték, kinevették, gúnyolták. Amikor pedig Anna-Lise el akart futni, az egyik siheder fejbe dobta egy kővel. A lány elterült a hóban. Abban a pillanatban, hogy földet ért, fájdalmasan felkiáltott, és a tűz elszabadult. Nem kellett hozzá egy perc sem, hogy a támadói után ne maradjon más, csak felismerhetetlenségig elszenesedett holttestek. Anna-Lise rémülten zokogva elrohant.
Többé nem bízott meg a tűzben, többé nem szerette, és újra megtanult félni tőle.
Elhagyta Londont. Minél messzebbre akart kerülni, minél hamarabb. Úgy tervezte, hogy ha eljut Doverig, onnan némi munkával keres annyit, hogy el tudjon szökni a kontinensre. Európában, talán épp Franciaországban majd új életet kezdhet, és talán örökre elfelejtheti ellenségét, a tüzet.
A dolgok azonban nem alakultak úgy, ahogy szerette volna. Nagyon nehezen talált munkát, és amit kapott, abból arra is alig futotta, hogy élelmezze magát. Esélye sem volt rá, hogy félretegyen a franciaországi útra.
Egy mocskos kocsmában lett felszolgáló. A részeges, undorító tulajdonosnak előállt a szokásos mesével – lévén mégiscsak egy tizennégy éves kislány volt, teljesen egyedül! – de az nem kérdezősködött, felvette.
Anna-Lise tehát a kocsmában dolgozott, kitéve a részeg, perverz vendégek durva megjegyzéseinek, és ajánlatainak. Szállást szintén a kocsmában kapott, egy koszos kis lyukban a lépcső alatt, ami méretei miatt inkább csak seprűtárolónak tűnt, semmint szobának, de be kellett érnie ennyivel.
Négy évig tartott ez a földi pokol, és azután vissza is érkeztünk a jelenhez. Két alkoholtól bűzlő vendég továbbment egyszerű csipkelődésnél, és a dolgok tettlegességig fajultak. Mikor Anna-Lise kiment a szeméttel a kocsma mögé, ott vártak rá. A szándékuk egyértelmű volt.
Egyikük keményen homlokon ütötte, majd lefogta a kapálózó lányt, a másik pedig elkezdte letépni róla a ruhákat.
Anna-Lise sírt, segítségért kiabált, de csupán egyvalaki jött segíteni: a tűz.
Ekkor visszatért a tűz.
A részeg férfiak szinte azonnal meghaltak, és elhamvadtak, de a pokoli tűzorkán ekkor sem hagyott alább. Anna-Lise kétségbeesetten próbálta elzárni a lángok csapját, de kudarcot vallott. Már a tűz irányította őt, és nem pedig fordítva.
A szűk sikátorban lángra kapott a kocsma, és a szomszéd épület is.
Ekkor rontottak ki a vendégek az utcára. A látványtól döbbent kifejezés ült az arcukra. Egy darabig senki sem bírt szólni egy szót sem. Ott állt előttük Anna-Lise, két tenyeréből gyilkos méretű lángcsóvák csaptak elő két oldalra, mint valamiféle hatalmas izlandi lávagejzír. Szemei izzottak, ahogy visszatükrözték a lángokat. Haját vadul cibálta a tűz keltette forró szél.
A csendet Hank Lowenburg törte meg, a jócskán ittas plébános.
- Boszorkány! – kiáltotta.
Kitört a kaotikus hangzavar. A válogatott szitkok és káromkodások közepette főképp három szó ismétlődött. Sátán. Boszorkány. Gyilkos.
Anna-Lise hirtelen ötlettől vezérelve egy magas hókupacba nyomta lángoló kezeit. Először úgy tűnt, az egész kupac felolvad, de aztán a tűz sisteregve alulmaradt a vízzel szemben, és a lángok kihunytak.
Anna-Lise elfutott.
A felbőszült csőcselék pedig utána. Néhányan elkezdték oltani a tüzet, de a többiek feldühödve üldözni kezdték a lányt, ilyen-olyan fegyvereket véve magukhoz. Katona nem sok akadt közöttük ugyan, lévén Dover háborúban volt akkor, de bíztak a rettenetes túlerőben. Egyre többen és többen csatlakoztak hozzájuk. Mire elérték a város határát, már közel tízezren voltak, felfegyverkezve lőfegyverekkel, vágófegyverekkel és egyéb improvizált fegyverekkel.

***

Anna-Lise Westminster tehát a Jester’s Den magaslatán állt, és várta, hogy vége legyen. Kezeit az ég felé tartotta, attól tartva, hogy a tűz ismét átveszi fölötte az irányítást, és még több életet ont ki. Nem akart gyilkos lenni. Nem akart csodatévő se lenni. Egyszerű, hétköznapi ember akart lenni, ami neki nem adatott meg.
Dover felbőszült tömege alig egy kilométerre volt a Jester’s Dentől. Egyre több és több lövés dördült, de csodával határos módon egyik sem találta el a lányt. Ettől azonban a csőcselék csak még nagyobb haragra gerjedt.
Mintha a hóvihar még inkább erősebbé vált volna, amikor az első férfi elérte a dombot.
Anna-Lise csak sírt.
Ha akart is volna bármit mondani, esélyt sem kapott rá, mert a férfi rögtön leütött a puska tusával. Anna-Lise a földre zuhant, félájultan.
Mire magához tért, már az egész dombon emberek álltak, kiabálva, mocskolódva. Többen köveket hajigáltak feléje. Keményen a tölgyfához taszították. Szorosan odakötözték. Néhányan leköpték, a kövek pedig tovább záporoztak, akárcsak a szitkok.
Sátán.
Boszorkány.
Gyilkos.
Mielőtt azonban az önbíráskodás, az inkvizíció, a modernkori boszorkányüldözés máglyahalálra ítélhette volna, a tűz újból feléledt.
Anna-Lise kétségbeesetten kiáltott fel. Bár biztos volt benne, hogy a tömegben jópáran rászolgáltak volna a dühére, és abban is biztos volt, hogy megmenekülhetett volna, egész egyszerűen nem akart ölni. És ezúttal sikerült megálljt parancsolnia a tűznek. A tűz nem változott dühödt sárkánykígyóvá, hogy eleméssze az emberek hadát. A tűz visszavonulót fújt, minden egyes csírájában. Sorra kialudtak a lámpások és a fáklyák. A tűz visszavonult – oda, ahonnan származott. Anna-Lise megmentette majdnem tízezer ember életét – noha a legtöbben nem érdemelték ezt ki – a saját élete árán. A tölgyfával együtt lángra kapott a lány teste. Nem szenvedett sokáig.
Néma csend borult a tájra, és Jester’s Den dombjára. Voltak, akik ráébredtek arra, hogy mi történt, és szörnyű bűntudat kínozta őket – de többen voltak azok, akik elégedetten figyelték a lángoló máglyát, és a „boszorkányt”.
Akik visszaemlékeznek rá, egyhangúan azt állítják, Isten haragja volt az, ami lesújtott akkor a gonosz – az igazi gonosz – emberekre.
A Jester’s Den tetején akkor még állt egy kissé roskatag harangláb is.
Ebbe a haranglábba csapott bele egy szikrázó villám az égből. Az építmény szó szerint szilánkokká robbant. A törmelék nagy területen szóródott szét, mint kartács. Sokan meghaltak, még többen megsérültek.
A csőcselék ekkor – ki-milyen érzelmekkel a szívében – lassan hazaszállingózott. A halottakat, sérülteket magukkal vitték, és hátrahagyták a még mindig lángoló tölgyfát.
A szomorú eseményekből, ahogy az lenni szokott, egyfajta mendemonda keletkezett, ami a nép nyelvén született meg, és élt tovább. Sokan hittek abban, hogy Anna-Lise lelke akkor, azon a borzalmas napon megbékélt azzal, hogy legyőzte a tüzet, és belépést nyert a Mennyek Kapuján (persze, a rossznyelvek megteremtették ennek a históriának az „Ördöggel cimboráló és Pokolra kerülő gonosz boszorkány” verzióját is). A bánata azonban ott maradt, beleivódott a sebesült tölgyfába, ami azóta is csak haldoklik, de sosem pusztult el teljesen. Így aztán, azt beszélik – noha soha senki nem mert meggyőződni a dolog igazáról -, hogy a tölgyfa őrzi azt a dombot azóta is, és jaj annak, aki a közelébe merészkedik. Talán elnyeli. Talán lesújt rá hatalmas ágaival. Egyre megy. Féltek tőle. Azóta is félnek tőle.
A háború után néhány évvel síremléket állítottak Anna-Lise Westminsternek. Nem a dombra persze, arra senki sem mert volna vállalkozni. A főút és az erdőség találkozásánál, nem messze Jester’s Dentől emeltek egy kis kőobeliszket, rajta mindössze a következő felirattal:
„Azért nincsenek csodák, mert az emberek megölik a csodákat.”
Hozzászólások
Eta-Etusom - augusztus 24 2010 09:42:09
Misztikus téma. realisztikus ábrázolás mód..hol csúszunk át a fantasztikumba és miért?
1943.decembere a II. világháború időszaka és a német invázió fenyegetettsége..Elképzelhető ilyen tömeghisztéria!?
Maga sz elbeszélés igencsak magával ragadó...
Hullocsillag - augusztus 24 2010 14:16:19
Köszönöm.smiley AMúgy környezettől függetlenül érdemes belegondolni: hogyan reagálna a társadalom egy ilyen jelenségre...
Hozzászólás küldése
Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
Pontos idő
Mai névnapos
Ma 2019. október 16. szerda,
Gál napja van.
Holnap Hedvig napja lesz.
Bejelentkezés
Felhasználónév

Jelszó



Még nem regisztráltál?
Kattints ide!

Elfelejtetted jelszavad?
Kérj újat itt.
Üzenőfal
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni

Szofi55
16/10/2019 17:01
Kedves Manon! Köszönöm helyette a szép képet.

Manon
16/10/2019 14:05
Kedves Szofi! Sajnos nem volt jó a képhivatkozásod.

Manon
16/10/2019 14:04
Szép napot mindeniknek!

KiberFeri
16/10/2019 07:52
Legyen jó napotok!

Helen Bereg
15/10/2019 19:21
Szép estét Korongosok! smiley

SzMartin
15/10/2019 17:48
Kitartást mindenkinek a hétre!

Helen Bereg
15/10/2019 13:18
Csodás szép napot Mindenkinek! smiley

KiberFeri
15/10/2019 07:45
Kedveskéim, kívánok mindenkinek kellemes reggelt és jó napot!

Helen Bereg
14/10/2019 17:51
Szép estét Mindenkinek!

Manon
14/10/2019 13:25
Kedves Tóni! Sajnos, már a második versenél is eltűnt a kép, valami nem jó a képhivatkozásnál. Cseréltem. Üdv: Manon

Manon
14/10/2019 13:18
Szép napot mindenkinek!

hzsike
14/10/2019 13:09
Szépséges napot mindenkinek! smiley

KiberFeri
14/10/2019 07:39
Legyen az új hét is kellemes mindenkinek!

orok szerelem55
13/10/2019 22:19
Jó éjszakát kívánok Mindenkinek!smiley

vali75
13/10/2019 18:39
Szép estét kívánok! smiley

Archívum
Minden jog fenntartva napkorong.hu 2007-2009.
Powered by PHP-Fusion © 2003-2006 - Aztec Theme by: PHP-Fusion Themes