Napkorong
Versek fõoldal · Prózák fõoldal · Gyakori kérdések · Szerzõk és verseik · Szerzõk és prózáikJúnius 03 2020 23:11:12
Navigáció
Versek fõoldal
Prózák fõoldal


Gyakori kérdések
Szerzõk és verseik
Szerzõk és prózáik
Kapcsolat
Alapszabály
Szerzõdés
Online felhasználók
Vendég: 3
Nincs Online tag

Regisztráltak: 2,197
Nem aktiváltak: 0
Tagjainkról-tagjainktól
- Weboldalak
- Saját fotóalbumok
- Pályázatokon elért eredmények
- Saját kötetek
- Megjelenések antológiákban
- Tagjainkról mindenféle
Fórumtémák
Legújabb témák
Asszociáció.
Két rímelõ játéka
Szerelem
Anagramma
Minden ami jó... :)
Legnépszerűbb témák
Asszociáció. [10201]
Szótaglánc. [8524]
Földrajzi-né -l... [7724]
MÜFORDÍTÁS [4923]
Szerelem [3569]
Napkorong pályázat nyertesei.
Drogmentes életért
Hurrá nyaralunk!
Küldetésem van
1848-as szabadságharc
Pályázatok
Nem fizetõs pályázatok
Pályázatfigyelõ
Pályázatok
Online rádió
Lépésrádió online
Lépésrádió - Egy lépéssel közelebb hozzád
PageRank mérõ
Google PageRank
Inszeminator: A pirossapkások
- Bizonyos vélemény szerint, ezen írás a giccs határait kerülgeti. Vállalom.

Z

- Bizonyos vélemény szerint, ezen írás a giccs határait kerülgeti. Vállalom. Esténként a pirossapkások csoportjával aludtam el abban a reményben, hogy majd egyszer újra találkozunk. Aztán egy év múlva az egész kóceráj Pestre költözött.

- Beleszerettem a zöldkabátos nőbe, s most nem volt sehol.
Szerencs tájékán ébredtem, már akkor is hiába kerestem. A szerelvény únottan zakatolt, csak ez a két szürkeruhás szemben – a kiséretem.
- Tudtam, hogy sokáig vele fogok álmodni, a nővel – ilyesmi teremtvényt már vagy fél éve nem láttam, nemhogy érinthettem volna. Úgy adta át pakli ötévestervet’ hogy a doboz oldalához szorította az ujjamat. Sötétbarna szeme kissé nedvesen bizonytalanul mosolygott, hosszan tartotta az ujjaim végét, mintha elköszönt volna.
- Aztán a hátam mögé űlt, a dús sötétszőke illatos hajkorona átzúdúlt az alacsony támlán, dúdolt valamit, tudtam nem nekem szól, vagy csak félig. Feketébe száradt anyósa már csak szipogott, a fiát siratta, aki megkapta a kötelet a miskolci bíróságon.
- És Szerencs után már nem érdekelt semmi. Sok volt ez a nap eddig is, végét akartam vetni. Mellettem voltak a bundák felakasztva, nem érintettem idáig egyiket sem, de a csíkokra szabdalt ingem semmit sem ért, hát félig magamra húztam az egyiket.
- Nem kellett volna. Megszállt az ördög és súgott. Itt van fogd meg, akaszd le, melletted van a bundák alatt, ezen az oldalon, csak az egyiket, és lassan. Told felfelé kiakad, nem baj próbáld újra. A szemük résnyire van de figyelnek, csak lassan csináld, szépen lassan, még van idő. Felejtsd el a sárga állomást a konflissal, Krúdyt, mindent, azt a nőt akit anyád, a kistiszteletes asszony imád, mert állítólag rá hasonlít. Nem is magyar!Csak a hangja őrjíti, s az a szöveg, a hosszan elnyújtott orrhang…”non je ne rien, je ne regrette rien…”, ahogy amélyből zeng fölfelé, egyre csak fölfelé…
- Jó vicc sohasem látta, csak a hangjába bolondult bele, de az a kevés francia tudás elég volt, hogy igazat adjon neki…”nem sajnálok semmit sem”!
- Még, még, még – lassul a vonat, a bal oldalon ugorj, ha lehet bokorra, de mindegy, már vastag a hó, s az erős szélnek semmi az, hogy elfedje a nyomokat.

- A fegyvert dobd el, enyhítő körülmény! Nem megy? Próbáld újra, aztán elmaradt s kisértő hang mert a kalauz berúgta az ajtót.
- Sátoraljaujhely, végállomás. Nekem nem volt mit készülődnöm, a bundák készülődtek előttem állva. Először az antifasiszta görög a Jávorbajuszával, aztán a magyar, szorosan elémállva. Széles arc, gúnyos tekintet, mint reggel a szárazhugyozdában.
„ Tudod mi van ha szökni akarsz” – tudom. Szinpadias mozdulatok egyenesen a szemembe. Mindent látnom kell, mert mindent látott.
- Leakasztja mellőlem az egyik bundák takarta géppisztolyt, valahol a háta mögűl tárat húz elő és belecsapja. Csak a megdöbbenés, legfeljebb a füleim pirulhatnak, a láz már amúgy is égeti az arcom.

- Nem érdekel. Ott lesz a konflis az állomás mögött, s ami volt mindent elfelejtek. A zöldkabátos nőt, az Amapólát, a Brazílt, mindent amit a soproni kandizőz énekelt, s amit idáig dúdoltam a havas tájat figyelve.
- Mennyi nője volt annak a nyomorult főhadnagynak, tudták e, hogy rendőrként énekel a bárban? Csak konflis legyen és sárga állomás, hogy nagyapám Krúdy imádatában ne csalódjak. Rőfös úr a könyvekkel házaló vigéc szállította ezeket ronggyá olvasott állapotban, nagyapám újraköttette, s megkaptam karácsonyi ajándékként.
- Rőfös úr bejáratos volt presszókba, színházakba, ebből élt, gépelt listával nyomakodott, néha erőszakosan, és mindent be tudott szerezni. Terjesztette a kultúrát, mert nyugdíja nem volt, s csak egykori könyvkereskedése emlékeiből élt.
- Leszálltunk, s a gyenge esti fényben a hóesésen keresztül láttam, hogy sárga az állomás. Vagy csak a lámpa sárgája villant át a fehérségen? Elbizonytalanodtam. Oldalt mentünk ki, a hársak alatt. Mindegy milyen fák alatt, hazudnom kellett magamnak, hát hazudtam, hogy teljesüljön a vágyam, de nem volt komflis.
- Csak néhány görbült alak, sietett valamerre nyakát behúzva. Közrefogtak a szürke bundák, friss hó ropogott a csizmák alatt, megindultunk, erős szembeszél fújt, álluk alá kötötték a tányérsapkát.


- A két tanácstalanul ácsorgó, kiket az állomástól alig egy saroknyira sikerült megszólítani, feltünő kézséggel rögvest felajánlotta segítségét, s alig tudtuk követni virgonc lépteiket az egyre sürüsbödő hóesésben.
- Piros tányérsapkát viseltek diákos hányavetiséggel, s minden szembejövőt, aki hasonló színnel volt megjelölve, vonzottak mint a mágnes. Érthetetlen gyorsan szaporodtak körülöttünk, mintha tele lett volna velük város.
- Nagyon oda kellett figyelni, mert előszüremkedtek kapualjakból, vártak és csatlakoztak utcasarkokon, és már már közbiztonságot veszélyeztető módon és tüntető szemtelenséggel csatlakoztak egyre növekvő, s nem éppen szabályszerű menetünkhöz.

- Mintha egyéb dolguk nem is lenne – ezek ilyenek – jó persze, már réges régen végeztek a leckeírással, szabadfoglalkozás van és hétvégi kimenő, ilyenkor az ember könnyű szívvel mászkálhat és végre azt csinálhatja amihez kedve van.
- Még elitéltet is kisérhet kedve szerint a városi börtönbe csak úgy. Mert most szabadon járkálhat a városban, nem kell a kollégiumi levegőben sínylődnie – bolondozhat egy kicsit – véget ért a hosszú heti időszak, hétvége van, ma este szabad a vásár. S nekem ekkor felrémlett a zöldkabátos nő. Akár sétálhatnánk is egy kicsit.

- Felelős gondolkodású, komoly feladatot ellátó emberben – kinek már vannak tapasztalatai engedély nélküli csoportosulással – rossz érzést kelt az efféle viselkedés. Ilyenkor szigorú arcot kell ölteni – fegyvereket jól, biztos kézzel erősen markolászni, s főleg szaporázni ha lehet a nehéz lépéseket.
- A leszíjazott tányérsapka alól patakokban folyik a veríték, mert a szűkülő utca másik oldaláról is csatlakoznak már újabb és további készségesek, és a tájékozatlanabb járókelők is megállnak csodálkozva, és átkiabálnak a túloldalról, mintha a menetnek valami rituális oka, esetleg célja lehetne, pedig szó sincs semmi hasonlóról. Megyünk néhány évre a városi börtönbe, ennyi az egész.
- Na nem mindenki, csak én, de ők elkisérnek, mert ők a barátaim…
- Nincs ünnepnap, csak közönséges Mikulás napja van, és szombat, azt meg mindenki a maga kedve és elképzelése szerint bárhol eltöltheti. Lehet krampusz piros sapkában vagy másféle főszereplő, mint ez a két ugrándozó itt az orrunk előtt.
- Hát kérem – az meg aztán mindennek a teteje, hogy miféle kaszinózás folyik itt útközben – mert ahhoz kinek mi köze, hogy….ki és mi vagy…? És mennyid van…? Jó nem kell felelned csak bólints..( és ilyenkor persze sehol egy rendőr ) és honnan jössz…? és miért? És pláne meddig…egy ..két..csak mutasd az ujj…Gimnazista..? Technikum? Milyen – várj kitalálom…
- S még a kiséreteben szótlan, behúzott nyakkal vonuló lányok hangtalan csoportja is egyre szaporodik, pedig otthon is lehetnének, vagy kollégiumi meleg szobáikban – de nem, jönnek ők is szótlan, nem vihognak, kisérik a népes menetet némán, s csak akkor szólalnak meg riadtt csiviteléssel, ha az egyre magasabb hóban lemarad valamelyik lábamról a szandál. Segítenének – megtalálták, héé álljanak meg kérem – nyújtják a rémséges darabot, de a fegyverek csöve elől riadtan hátrébb húzódnak. S aztán tovább.
- Igaza volt a raktárosnak, a cukorsprárga nem bírta el a nedvességet – szétfoszlott hál’istennek, s ilyenkor muszáj volt néhány pillanatra megállni s a fegyverek látványától táguló, s vizslató tekintetek gyűrűjében rendezni a gyatra felszerelést.
- A lányok pirospozsgásak voltak és csoda-csodaszépek voltak és egészen gyönyörűek voltak mind egytől egyig és tetőtől talpig s a tekintetük élénk és csillogó a piros tányérsapkák alatt. Ilyen szépséges társaságot, ennyi ragyogó, félénken biztató tenintetű aggodalmas arcocskát, mely mely a sürü, szeles kavargásban a hosszú úton komoly szótlansággal az utolsó pillanatig hűséggel követett még nem láttam soha.

- Morgolódva, két oldalfegyver és két, időközben íjedten készenlétbe helyezett géppisztoly fedezetében igyekeztünk tovább, s az egyre gyérülő utcai lámpák láttán enyhe szomoruság fogott el, mert elfogynak majd a sárgán pislogó lámpák, végét vetik a színes felvonulásnak, szétszélednek a pirossapkások, az ajtó is becsukódik mögöttem, s akkor mi lesz…?

- A két ifjonc, kiket még az út elején az állomás közelében szólított meg a magyar, négy öt méterre előttünk haladva, eleinte még teljesen normálisan viselkedett.
- A pirossapkások azonban egyre szaporodtak körülöttünk, s ettől mintha mindketten megrészegültek volna. Eleinte még hátra-hátrafordultak, mintha csak arról akartak volna meggyőződni rendesen követjük e őket, ezalatt csenben beszélgettek, később azonban, ahogy gyarapodott a társaság teljesen megfordultak, s a távolságot megtartva hátramenetben vezették a vonulást. Így hátrafelé ugrálva tették fel egymás szavába vágva firtató kérdéseiket.
- Nem lehetett nem észrevenni, hogy valami készül. A furcsa kérdések, a mókás hangulat néha kicsit erőltetettnek tűnt, s csak elég későn vettem észre, mit is akarnak tulajdonképpen. De hiszen én is azt akartam, s egy ideje már sóváran vártam a lehetőséget.
- A széles főutca egyre szűkült, a lámpák is egyre ritkábbá váltak, s megfigyeltem, hogy a keresztutcák előtt kissé megnyújtották a köztünk lévő társaságot, hogy utat engedjenek.
- Széles, erősen kivilágitott utca következett, láttam a képükön a csalódást. Néhány házzal arrébb azonban amint hátrasandítottak a következő felé, megint gyorsítottak az ugráláson, s magam is kiléptem kisérőimet kik mindeddig szorosan közrefogtak egy lépéssel hátrahagyva.
- A fiúk kihívó, szemtelen mozgása, bíztató arckifejezése arcátlan magabiztossággal sugallta amit nagyon is értettem. A sarok felé egyre növekvő izgatottságomban eszembe sem jutott, hogy mindez másnak is feltűnhet. Az oldalamon szuszogva lépdelőknek például. Akik mintha nem igazán tudnának lépést tartani, s kissé lassulva lemaradnának. Hamar kiderült nem véletlenül.
- Még nagyobbakat léptem, a fiúk oldaltáncba kezdtek – igen, ez a mellékutca már jobb lesz – már látom is. Muszáj lesz megpróbálni. Ezer fokon égve akartam megfelelni az elvárásnak, a magaménak is – már csak alig néhány méterre voltunk a sötétnek tűnő utcácskától, készültem, hogy kiugrom a roncsá vált szandálok maradékából és megyek – rohanok mezítláb az ismeretlenbe. Nem tudom miért és hova, de most futni kell. Mindegy hova!
- A törölköző batyút is messze hajítom a kenyérrel, az extra méretű hitlerszalonnával amit hajnaltájt a házimunkások csempésztek hozzám a szárazhugyozdában, és nem törődöm többé az aranybarna hagymámmal a szalonnabőrrel, vagyonommala két bontatlan pakli cigarettával, csak rohanok, futok bele az utcácska hivogató sötétségébe mert…

- s akkor meghallottam azt a fémes csattanást, amit már ismertem tavaly november negyedike óta – mely hangot a körülöttem hasalók gépkarabélya okozott a szemerkélő esőben. Mert újra jött száguldozva a motoros, meg sem állt csak felkiáltott a farakások felé:…itt vannak, készüljetek!
- S alig náhány pillanat múlva s következő csattanást, mely a Jávorbajuszos antifasiszta görög felől érkezett, s ez is ugyan úgy szólt mint emlékeimben és megtorpantam. A hajnali jelenet is felvillant előttem, s a magyar hangja: …”tudod mi van ha szökni próbálsz…!”

- Csőretöltöttek – megismertem a hangot. Nem kellett látnom, jól ismertem a kemény mozdulatot…”tudod mi van ha”..! Tudom. Nem, nem lesz figyelmeztetés, nem lesz semmi, csak két rövid sorozat, ahogy kell. Ismerem a történetet.
- A két fiú arcán meglepett fintor – meglepte őket a szakszerű mozdulat, az éles fenyegető hang, amit kibiztosított, csőretöltött fegyver okoz. Felhagytak a tánccal, szótlanul irányba fordultak éppen amikor a kis keresztutca sötétlő vonalához értem. A vastag bundák előremeredt vascsöveikkel gyorsan utólértek, szorosan közrefogtak, s egy közös mozdulattal továbblendítettek kábultságomból.

- Elhagytuk a sötét utcácskát, ahol pirosnak láttam az érintetlen havat, de csak egy pillanatra, s a láztól újra reszketni kezdtem, melyről megfeledkezetem eddig a táncos vonulás alatt. A menet közepén mintha valami forró burokban lépdeltem volna. Eddig a pillanatig a lázas lobogást éreztem, nem a lázat. Lelkesültséget összetartozást, bíztatást, s most rájöttem, hogy a népes társaság középpontjában egyedül vagyok.
- És muszáj is egyedül maradnom – higyjétek el, jobb így mindannyiunknak, s ha azt gondolnátok sírok, hát nagyon is tévedtek, mert csak a hólé csorog az arcomon.

- Erőteljes kitörölhetetlen kép lett az utolsó pillanatokból is, mely nem képes fakulni. Éles és szemtelenül visszatérő, hiába múlik az idő. Arcukra csak rövid ideig emlékeztem, de ma is látom őket amint az utca túloldalán állnak a fák alatt. Harmincan harmincöten – egy népesebb osztály talán, egykoruak. Hang nélkül állnak, mozdulatlan – piros sapkáikon hófehér párna vastagodik.
- Hátuk mögött felsejlik a hajnali munkáskülsejű alak a doboz cigarettával, és a zöldkabátos asszony aki a Miskolci állomáson szált fel népes családjával tárgyalásról jövet, s kinek fiatal férjére halált kért az ügyész. Mögöttem ült le az alacsony támlájú padra, s fejét hátra hajtva dúdolt valamit. Sűrű, illatos haját átvetette, s ebben a puha, bizalmas hajtömegben jó volt álomba szenderülni.

- A magyar eközben fojtottan szitkozódik, mert hosszas csengetésre sem mozdul senki a kapu túloldalán. Kétfelől szorosan mögém állnak, pedig itt már csak a nagy kapu nyílhat, s nem mindenféle gyanús keresztutak – várunk, elegük van az egész kínos virtcsaftból, szinte rápréselnek az ajtóra, s amikor megpróbálok a lépcső tetejéről kissé visszanézni, a kis görög dühösen sziszegi a fülembe: …nem bámészik, előre nész…!
- Mégis adódik egy pillanat amikor sikerül lopva visszanéznem, mert a résnyire nyílt kaput bizalmatlan alak tartja belülről és muszáj elmagyarázni a kései látogatás okát. Papírok is előkerülnek mutatóba, és akkor valóban van egy röpke pillanat, mert kevéssé figyelnek már rám és a kapu éppen szélesre tárul.
- Csak érzelmes, zsebkendőgyalázó filmekben látni ilyesmit, s olykor a magánélet ritka pillanataiban. Az efféle múzeális ősképek maguktól megmaradnak, s velünk öregszenek, mint az ujjlenyomat. Őrizgetni sem kell egyiket sem, mint becses emléket, nem vész el, képtelenség tőlük megszabadulni. Ilyen a balatoni naplemente, melyet gyerekkoromban csodáltam a szárszói parton kecskekörmöket csörgetve a zsebemben. Az maradt meg elsőnek. Aranyhíd a mozdulatlan vizen és a csönd.
- Az efféle képektől robbannak okos szárazagyú realisták, akik ha láttak is valaha aranyhidat, oda se figyeltek,. Mindennapi jelenség. Mondtam a gyereknek, hogy lemegy a nap és kész. Különben is látta már a tévében. Aztán majd feljön a hold. Minden gyerek tudja - azért van mert forog a föld.
- Igen azért van, tudjuk. Persze, hogy tudjuk. És azt is tudjuk, hogy ott fénylik minden este.Badacsony felé a tavon és mégis mintha még sosem láttuk volna, és újra megnézzük, mert üzenete van - mert mintha minden este üzenete lenne.
- És olyan is van, hogy a nagykapuból egy pillanatra visszapillanthat az ember, Giccsnek szokás az ilyesmit nevezni, de egy fene.

- Az utca túloldalán pirossapkás diákok néma csoportja a fák alatt – sűrün, mind nagyobb pelyhekben hull a puha hó, mintha fehér függöny ereszkedne lassan az utca, a város fölé. Néhány leánykéz mozdul – félénken int – és nincs mód, és nincs lehetőség valamiképpen megköszönni a gyönyörű estét, a szépséges kiséretet.
.











Hozzászólások
Inszeminator - szeptember 25 2010 09:35:41
Köszönöm.
Insz...
Hozzászólás küldése
Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
Pontos idő
Mai névnapos
Ma 2020. június 03. szerda,
Klotild napja van.
Holnap Pünkösd, Bulcsú napja lesz.
Bejelentkezés
Felhasználónév

Jelszó



Még nem regisztráltál?
Kattints ide!

Elfelejtetted jelszavad?
Kérj újat itt.
Üzenőfal
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni

ElizabethSuzanne0302
03/06/2020 21:01
Őszinte részvétem! smiley

Helen Bereg
03/06/2020 19:28
Szép estét Napkorong!

Gyongy
03/06/2020 12:48
Nyugodjék békében Viola, őszinte részvétem a családjának!

vali75
03/06/2020 10:48
Drága Viola, nyugodj békében, szíved megpihenni tért, ígérem vigyázok nagyon a könyvedre amit küldtél nekem. Isten veled!

PiaNista
03/06/2020 10:20
Farkas Viola testvérével kettesben táncosnôként bejárta egész Európát, rengeteg tapsot kapott. Rengeteg verset írt, sok (talán hét) könyve jelent meg. Isten nyugosztalja.

PiaNista
03/06/2020 10:17
Icuka, köszönjük Viola búcsúztatását.

KiberFeri
03/06/2020 08:13
Isten nyugosztalja a Violát, részvétem! Mindenkinek jó reggelt kívánok!

Manon
03/06/2020 07:39
Részvétem. Jó reggelt mindenkinek!

orok szerelem55
02/06/2020 22:18
Jó éjszakát kívánok Mindenkinek!

orok szerelem55
02/06/2020 22:17
Nyugodjál békében, Isten veled, drága Viola! smiley

Tiberius
02/06/2020 21:26
Farkas Viola ! Tehetséges,sokoldalú volt, Nyugodjál békében ! Tibor

Helen Bereg
02/06/2020 20:19
Szép estét Mindenkinek!

Manon
02/06/2020 09:00
Szép napot mindenkinek!

KiberFeri
02/06/2020 08:06
Krivánom, hoigy legyen ma már kellemesen nyárias napotok!

Helen Bereg
01/06/2020 19:18
Szép estét Mindenkinek! smiley Szia Évi!

Archívum
Minden jog fenntartva napkorong.hu 2007-2009.
Powered by PHP-Fusion © 2003-2006 - Aztec Theme by: PHP-Fusion Themes