Napkorong
Versek fõoldal · Prózák fõoldal · Gyakori kérdések · Szerzõk és verseik · Szerzõk és prózáikáprilis 20 2021 15:56:23
Navigáció
Versek fõoldal
Prózák fõoldal


Gyakori kérdések
Szerzõk és verseik
Szerzõk és prózáik
Kapcsolat
Alapszabály
Szerzõdés
Online felhasználók
Vendég: 10
Nincs Online tag

Regisztráltak: 2,202
Nem aktiváltak: 0
Tagjainkról-tagjainktól
- Weboldalak
- Saját fotóalbumok
- Pályázatokon elért eredmények
- Saját kötetek
- Megjelenések antológiákban
- Tagjainkról mindenféle
Fórumtémák
Legújabb témák
Asszociáció.
Anagramma
Szerelem
Két rímelõ játéka
Minden ami jó... :)
Legnépszerűbb témák
Asszociáció. [10202]
Szótaglánc. [8524]
Földrajzi-né -l... [7724]
MÜFORDÍTÁS [4923]
Szerelem [3573]
Napkorong pályázat nyertesei.
Drogmentes életért
Hurrá nyaralunk!
Küldetésem van
1848-as szabadságharc
Pályázatok
Nem fizetõs pályázatok
Pályázatfigyelõ
Pályázatok
Online rádió
Lépésrádió online
Lépésrádió - Egy lépéssel közelebb hozzád
PageRank mérõ
Google PageRank
NDI:AZ ÖREG TIZENNÉGYES
És a következő szeptemberben az ördöghegyi szarvasrejtekben a bőgésre figyelve megint felemelte a fejét egy tizennégyes. Egy rá megszólaláson túl i hasonlító tizennégyes
Így él tovább az Ördöghegyi Tizennégyes legendája…


N



NAGY DOMOKOS IMRE

AZ ÖREG TIZENNÉGYES

Az öreg tizennégyes felemelte a fejét. Ott heverészett délutáni pihenésként az Ördöghegy oldalában, az erdőszéli bokrok között. Szép, szeptemberi délután volt, amikor a cinkék még kiülnek napozni a fák ágaira, és naplemente után az estét az őszibogár sírás tölti be.
No meg a szarvasbőgés. Az öreget eddig hidegen hagyta a dolog. Nem mintha nem lett volna első a bálban, ha itt volt az ideje, de még korainak tartotta. Mulassák csak ki magukat a fiatalok, ő majd akkor jön elő, amikor a fiatal tehenek és az elsőnászos ünők kerülnek sorra. S az emberek is elfáradnak a nagy keresgélésben.
Akkor, de csak akkor indulnak meg az öreg bikák, hogy a borjak legjava tőlük származzon. Ekkor lépnek a nyilvánosság elé, és vívják sokszor kegyetlen harcukat, hogy kié legyen a legnagyobb hárem. És siker esetén rettentően büszkék magukra.
Ám az öreg Természet csak mosolyog mindezen. A szarvasbikák és tehenek csupán játékszerek a kezében, hogy minél szebb, egészségesebb, erősebb borjak szülessenek a következő évben.
*
Vagy hat éve ismerték a vadgazdaságban. Egyike volt a legendáknak, melyeket minden jóravaló vadászterületen lehet hallani az elérhetetlen nagy bakról, kanról vagy bikáról.
Nem mintha őt nem lehetett volna látni. Dehogynem. Nyári agancsfejlődés idején úgy ballagott ki a kaszálókra, gabonatáblákra, mint egy öregúr. Ott mutogatta növekedő agancsát – mely ebben az állapotában is megcsordította a vadászok nyálát – mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne. Télen is sokszor előfordult az etetőknél. Késő ősszel, amikor már a golyóérett bikákra beköszöntött a tilalmi idő, akkor is lehetett vele találkozni. Sőt bőgéskor is láthatta pillanatokra az, aki nem rá pályázott. De ha reá leselkedett a vadász, akkor elérhetetlenné vált. Nem, nem tűnt el, ott legénykedett a bőgőhelyen, de csak a bokrok mozgását meg az agancsa végét lehetett látni időnként. És amikor már a vadász azt hitte, minden rendben, holnap meglesz – egyszerre eltűnt, és bőgési idény alatt már nem lehetett látni.
– Mintha megérezné, hogy mikor fordul élesbe a dolog – mérgelődött János, a fővadász.
Pedig ez igaz volt. Megérezte.
A legnagyobb lehetőséget akkor puskázták el, amikor a fővadász a műtő előtt várakozott aggódva, hogy mi lesz a lánya műtétjének az eredménye. Utána pedig boldogan szorongatta a főorvos kezét.
– Hogyan háláljam meg ezt én a Főorvos Úrnak? – kérdezte, mert tudta, hogy tőle pénzt nem fogad el.
– Tudja mit: lövet majd velem egy érmes bikát!
Ezen aztán mindketten jót nevettek, mert ugyan hogyan lehetne még a főorvosnak pénze és ideje egy töbmilliót érő bikára?
Pedig a Főorvos amúgy szenvedélyes vadász volt, csakhogy ritkán jutott ki az erdőre, mert művésze és mestere volt a gyógyításnak, amit ő hivatásnak érzett, és mindig a beteg volt nála az első.
Pár éve egy téli vaddisznóhajtás után a Főorvos félrehívta Jánost, amíg a vadászház nagyszobájában a többiek szorgosan küldték a vörösboros vaddisznópörkölt után a natúr vörösbort.
– Hát János, ma láttam egy csodálatos szarvasbikát. Már csak a fél agancsa volt meg, de az csodálatos. Tizennégyes, a korona alatt egy kis lecsúszott farkasággal. De lehetett az agancs eredetileg jó 9-10 kiló.
– Az Ördöghegyi Tizennégyes… – hápogta János – őrá utazik az összes nagypénzű nyugati vendég… Szerencsére eddig senkinek sem sikerült. De a Főorvos Úrral szívesen meglövetném…
– Mióta ismeri?
– Vagy négy éve. De…
És János elkezdte mesélni, hogy az öreg eddig hogyan babrált ki a vadászokkal.
*
A legnagyobb veszély az öreget eddig uralkodása második évében kerülgette, amikor János a műtő előtt várakozott. Ekkoriban még nem volt eléggé tapasztalt és óvatos bika. János helyettesítője – aki amúgy is irigykedett rá – elhatározta, hogy márpedig ő meglöveti a némettel ezt a csodabikát. Különösen, hogy a vendég annyi pénz ígért neki ráadásul, ami megegyezett a teljes évi fizetésével.
Egy hétig egyedül leselkedett. Kifigyelte, hogy merre szokott kiváltani hajnalban a tizennégyes, merthogy ekkoriban még napközben nem maradt együtt a csapattal. Jól kijárt váltó volt, akkora nyommal, hogy a helyettesben megállt az ütő. Meg a németben is, amikor kijövetelkor meglátta. Itt akarta elhelyezni őt kísérője.
Ahonnan jól be lehetett látni a nyiladékot fölfele, többszáz méteren át.
Nem is maradtak ott éjszakára, hogy ne zavarják a vadat, hanem visszamentek, és hajnalodás előtt lopóztak oda, és vártak.
Odabenn a bikának egyszerre valami kellemetlen érzése támadt. Ránézett a vezértehénre. Nem szerette egyébként a tapasztalt tiszteletreméltó asszonyságot az aggodalmaskodásával, ám most úgy érezte, igaza lehet. Ekkor a vezértehén megrázta a füleit és elindult a cseres felé. A csapat követte, és ment a végén a bika is, belesodródva a hátul járó fiatal tehenek közé.
Így váltott át az egész csapat a felkelő nap sugaraiban jó 200 méterre előttük. A bika feje és agancsa jól látható volt a tehenek fölé nyúlva, de a többi része… És mivel vadászunk nem Jäger volt, hanem Waidmann (magyarra fordítva a szót: nem vadászó ember hanem vadászember volt) így nem dördült el lövés. Ám amikor a szarvasok eltűntek, a német földhöz csapta a kalapját.
– Donnerwetter – kezdte, és utána még hosszan folytatta. Hogy mi mindent mondott, azt inkább nem fordítom le, mert esetleg áttessékelnének valami pornó-olvasnivalóhoz. Bár – mint Nemeskéri-Kiss Sándor valahol megírta, „ilyenkor a legcsúnyább káromkodást is megbocsájtja a Jóisten a vadászembernek”. Hogy kísérője egy piculát sem kapott, az természetes, s hamarosan olyan rossz híre lett, hogy el is ment a gazdaságtól.
A tizennégyes – aki ekkora már Tizennégyesként vált közismertté – pedig még óvatosabb lett.
*
– Ha ez holnap is itt lesz, kénytelen leszek meglövetni az esedékes némettel – csóválta a fejét János.
Ám nem volt ott. Az új főbika is erős volt, tizennégyes is volt, és érmes is volt. Csak nem A TIZENNÉGYES.. Ezt azonban a németnek nem kellett tudnia.
Mert előző este az Öreg megérzett valamit. Fegyvertelen volt a nézés, ám koncentrált. Olyan „ezt le kell lőni” nézés melyet nagyon nem szeretett. Végigbizsergett a gerincén az a kellemetlen érzés, amely figyelmeztetni szokta. És amikor reggel átváltott a csapat a cseresbe, ő nem állt meg pihenni – bár nagyon fáradt volt – hanem tovább ment. Felkapaszkodott a Sötétárkon, és csak régi szokott helyén hajtotta álomra a fejét.
Másnap este, amikor a lövés hangja megérkezett a bőgőhely felől, ő csak billentett egyet az agancsával, és szunyókált tovább.
*
Már az elmúlt ősszel is nehezen indult el. Óvatosabb volt a szokottnál. Amikor a nyiladékhoz ért, megállt. Igen erős bika hangját hallotta a bőgőhelyről. Máskor gondolkodás nélkül nekirontott volna, most azonban figyelt. Azt is lehetne mondani, hogy mérlegelt. Végül döntött. MOST még van esélye a győzelemre, ha taktikus is.
Nesztelenül lépett át a nyiladékon, s megállt az erdősávban. Figyelte a másikat. Jó erőben lévő bika volt, de mintha el lett volna telve nagysága dicsőségével.
– Euuh… auhh.. – bőgött bele a holdfényes éjszakában. – euuuhhh…
Kellő öntudattal, a dicsőségbe és vágyva belefeledkezve bőgött bele az éjszakába
Ezt a pillanatot használta ki az öreg.
– Aoooh… – rontott ki a fák közül, egyenest neki a másiknak.
Annak néhány pillanat kellett, hogy magához térjen, és ezzel elvesztette előnyét. A Tizennégyes nem szalasztotta el a lehetőséget. Háromszor csaptak össze. Olyan hangos és elvakult viadal volt, hogy bármelyik kocavadász becserkészhette volna őket. De szerencsére csak János ült a magaslesen, mert éppen szünet volt két vendégvadász között. Ő pedig belefeledkezve figyelte a párbajt. Mert ez párbaj volt, életre-halálra. Ilyet még ő sem látott, pedig évtizedek óta volt hivatása és szenvedélye a szarvasok megfigyelés.
Hosszú ideig tartott a küzdelem. Végül a másik megcsúszott, és ez elég volt ahhoz, hogy az Öreg megszúrja. Jó alaposan, mert János is látta a kicsorduló vért. A sebesült pedig megperdült, és elvágtatott. Az Öreg csak tessék-lássék üldözte, aztán Megszólalt:
– Aoooohh… – és körülnézett, hogy melyik a legkívánatosabb ünő a csapatban.
Ez most van ereje teljében, Jobb már nem lesz – gondolta János. Aztán óvatosan lemászott a magaslesről és még óvatosabban elment. Másnap reggel visszajött, és a megsebzett után elég komoly vérnyomot talált. Csak kis távon követte, nem akarta megzavarni. Mert ez a szerencsétlen olyan sebeket kaphatott, amelyre csak egy orvosság van: a jól irányzott puskagolyó.
Délután megérkezett a germán. Idős ember volt, s ráadásul a vadbiológia professzora. Szenvedélye volt a szarvas, és különlegessége, hogy elsősorban azokat szerette elejteni, amelyek „problémásak” voltak.
– Herr Professor – mondta János – tegnap láttam a terület két legkiválóbb bikájának a párharcát…
– És? – sürgette a Professzor:
– A vége az lett, hogy az egyik súlyosan megsérült. Komolyan vérzett, ahogy reggel megnéztem.
– Ennek a halál már megváltás lesz … Ez az igazi nekem való feladat, Ez kell nekem!
Három napig jártak utána, mert a bika nem akarta feladni. De végül a harmadik napon elcsattant a lövés, mely, mint kiderült, valóban kegyelemlövés volt. A bika teljesen legyengült, és a sebet már elkezdték beköpni a legyek.
– Viele Dank – mondta a professzor. – Ezen már csak így lehetett segíteni. Ráadásul szép, érmes bika, és komoly vadászfeladat volt az elejtése…
Közben pedig a Tizennégyes nyugodtan kiélvezte a fajfenntartás minden örömét.
Mint később kiderült, utoljára
*
Nyáron váratlan dolog történt. Amikor János bement a főnökéhez valami piszlicsáré ügy miatt, az mosolyogva fogata.
– Mit gondol, ki volt itt?
János meglepődött. De ha ilyenkor rákérdeznek, az csak egyvalaki lehetett.
– Csak nem a Főorvos Úr??
– De igen. nyugdíjba ment, és eljön bőgésre fizetővendégnek. Én meg magát ajánlottam.
János egyrészt nagyon megörült, hogy ezúttal kit kísérgethet, másrészt a fejét csóválta, Sokat morfondírozni azonban nem volt ideje, mert másnap késő délelőtt megállt egy autó a házánál.
– Jó napot János – köszönt be a főorvos.
– Főorvos Úr! – örvendezett János.
– Eljöttem a dolgokat megbeszélni.
– De hogy nyugdíjba tetszik menni?
– Nem feltétlenül tetszik, de mindennek eljön az ideje. Amikor az ember úgy érzi, hogy nem megy, akkor azonnal abba kell hagyni.
János csak csodálkozott.
– Késő tavasszal – folytatta a főorvos – műtét közben egyik pillanatról a másikra elbizonytalanodtam. Nagy erőfeszítéssel összeszedtem magam, és befejeztem, de másnap azonnal beadtam a nyugdíjazási kérelmem. Különben is elértem a hetvenet, és alig várták, hogy kirakhassanak. Így meg szépen megelőztem őket.
– Menjünk beljebb – invitálta János vendégét, még mindig csodálkozva az elhatározásán. Amikor letelepedtek a verandán, a főorvos folytatta:
– Mindenkinek lejár egyszer az ideje, a legjobb, ha ezt saját maga veszi észre. És különben is. Eleget dolgoztam, meglehetősen sok embernek örömet is tudtam szerezni…
A főorvos ekkor elhallgatott, mert János menyecskelánya kukkantott ki a verandára:
– Ugye, itt ebédel a Főorvos úr?
– Igen, itt – válaszolta, aztán folytatta. – Most már eljött az ideje annak is, hogy saját magunknak szerezhetek örömet. Éppen elég pénzem van rá, hogy ezt megtehessem. Most nyáron elmegyünk a feleségemmel egy tengeri hajóútra. Ősszel pedig vadászvendégként ide jövök.
Mikor ebéd előtt az aperitifet itták – a főorvos csak képletesen, hiszen kocsival volt – felemelte a kupicát, és ezt mondta:
– Kedves mindnyájan! A Főorvos Úr nyugdíjba ment, így vele már nem lehet találkozni. De Tibor bácsi reméli, hogy szívesen látott vendég lesz a háznál
– Igen, igen – helyeseltek a többiek, és még János unokája az etetőszékből is véleményt nyilvánított:
– Ti-tííí, gyeje!
*
És eljött az ősz. Az öreg tizennégyes felemelte a fejét, lassan felállt, és elindult a szokott útvonalán. Ugyanolyan nyugodtam, mint máskor. Aki látta volna, nem vett volna észre semmit. Csak ő érezte, hogy valamivel bizonytalanabb a járása. De ez a „valamivel” az ő helyzetében komoly figyelmeztetés. Egyre lassabban és óvatosabban emelgette a lábait.
Aztán kijutott a szálerdőbe. Itt még nem volt igazán sötét. Óvatosan, nyugodtan elindult a szokott bőgőhely felé. És meghallotta a főbika hangját. Erős, kemény, magabiztos hang volt.
Ekkor az öreg megállt. Ugyanaz az érzéke, amely tavaly megnyugtatón jelezte, hogy győzni fog a párviadalban, most megálljt parancsolt. Jelezte neki, hogy már nem ő a legerősebb. Egy pillanatig még benne volt a dac, hogy de-azért-mégis nekimegy a másiknak. Előre mozdult, de azonnal meg is állt.
Nem! Nem adja meg azt az örömet a másiknak, hogy győzzön, ő meg sebesülten takarodjon el onnan. És különben is ez az élet rendje. Egyszer mindenkinek lejár az ideje.
Megrázta a fejét, amitől zörögni kezdtek az ágak. Máskor ügyelt volna arra, hogy ne történjen meg. De most? Minek.
Ekkor megérezte, hogy figyelik. Emberek. De nem úgy mint éveken át. Ez a zsákmányszerző ember figyelme volt.
Ember – gondolta magában. – Ember… Zsákmányt akar… De ő volt az is, aki telenként megjelent az erdőben, és telerakta takarmánnyal az etetőket. Aki a farkasjárás évében addig nem nyugodott, amíg béke nem lett a környéken.
Legyen meg – gondolta, és felemelte még mindig gyönyörű koronás fejét. – Akkor szépen haljunk meg!
Minden óvatoskodás nélkül kilépett a nyiladékra a holdfénybe. Ott megállt, és utoljára belebőgött az éjszakába.
– Aoooh… auuh…
Aztán valami nekiütődött az oldalának, és eldőlt a füvön. A lövés csattanását már nem is hallottam, mert a golyó előbb végzett vele.
*
Amikor az öreg megállt, a magaslesen a két vadász hirtelen összerezzent. Nem lehet tudni, mit vettek észre, talán az a régi kihaltnak hitt ösztön működött bennük, mely valaha az ősembert a túléléshez segítette hozzá.
– Valami jön, Tibor bátyám! – súgta egy hang.
– Érzem – bólintott rá a másik.
Aztán amikor kilépett a tisztásra, már készen volt a puska.
– Ezt… – suttogta az első hang, és a lövés elcsattant.
Aztán leszálltak a magaslesről, és odamentek a bikához.
– Szép halál – mondta az idősebb hang.
– Az – hagyta rá a másik. – De én az öreget szántam volna Tibor bátyámnak…
– Hát ez az – vette át a szót az előző – nézze meg ezt a visszafejlődő farkaságat a korona alatt. Ezt nem lehet eltéveszteni…
– Tényleg… De mi lelhette az öreget? Máskor az Isten sem tudta megtalálni, most meg kisétál, mint egy céltábla…
Hallgatva nézték a bikát. Aztán János töretet készített és átnyújtotta.
– Vadászüdvözlettel…
– Köszönöm, János! Maga menjen el a kocsiért, én addig őrizgetem ezt, és gondolkozom.
János elment, a főorvos, úgyis mint Tibor bátyám, pedig leült egy tuskóra a bika mellé. Fehér haján megcsillant a holdfény, mert kalapja a törettel ott volt a bika oldalán a sebhely mellett. Ő meg gondolkozott az életről és a halálról.
Aztán megjött a kocsit, feltették rá a bikát, és a főorvos fogadta a gratulációkat.
– Hajszálpontos lövés– mondta valaki – A főorvos úr keze most is biztos volt, mint az operációknál.
Ő mosolyogva köszönte meg az elismerést. Aztán elindultak a szekér után, mely döcögve vitte ki a bikát a vadászházhoz.
– Csak azt nem értem változatlanul, hogy most miért állt ki a bika céltáblakánt… – tűnődött a fővadász.
– Maga tudhatja a legjobban János, hogy minden vadnak eljön az a perce, amikor kikapcsol az óvatossága… De ahogy én itt gondolkoztam, úgy érzem, rájöttem valamire. Mint mondtam volt, nyáron, műtét közben egyszerre elbizonytalanodtam. Nagyon nehéz volt összeszedni magam, hogy jól befejezzem. Aztán levontam a következtetést: megöregedtem. Már nem tudom azt nyújtani, mint korábban. Hetven évesen az ember meg kell, hogy ezt értse. Másnap beadtam a nyugdíjazási kérelmem. Még csak nem is marasztaltak.
Mosolyogva sóhajtott, és folytatta.
– Így aztán lett végre elegendő időm, és volt elég megtakarított pénzem ahhoz, hogy nyugdíjba vonulásom örömére megajándékozzam magam. Ez a bika is valami ilyet érzett meg. Nem azt mondom, hogy emberi értelemben tudatosan választott, de szépen akart meghalni…
János csak hosszú hallgatás után válaszolt.
– Igen. Szépen halt meg, és nem akárki keze által. És sokkal jobb így, mintha elvesztett párbaj után sebesülten kínlódna valahol félrehúzódva.
Megint hallgattak, majd végülis Tibor szólalt meg.
– Holnap azért gyerünk ki ide újra. Kíváncsi vagyok az új főbikára.
Másnap újra ott voltak a magaslesen. Ilyen jó bőgésre még János sem emlékezett, pedig gyerekkora óta járta és ismerte az erdőt.
– Nekem Kipling jut eszembe – mondta a Főorvos. – A Kis Tumáj története, amikor az elefántok megérzik, hogy vége a vadászidénynek.
János csak bólintott. Vagy hat erőshangú bika bőgött hallótávolságon beül, nem számítva a mellékbikák belekotnyeleskedéseit. De itt, a Nagyréten egy igazi erőshangú bika bőgött. Szinte teljesen olyan volt a hangja, mint az öregnek.
– Még azt hinném, hogy ő az – suttogta János.
De aztán meg is látták. A vágyakozás lázában égő fiatal tehenek és ünők egymással vetélkedve kínálták fel magukat a nagyúrnak, aki hirtelenjében nem is tudott közülük választani. Végül aztán az egyik ünő annyira tolakodó volt, hogy a bika meglódult. Az ünő meg megugrott. Mintha emberi nyelven azt mondta volna, hogy „jaj, ne ilyen hevesen, kérem szépen” – és elugrott a bokrosba. A bika meg utána. Ez a kergetődzés hozzá tartozik a „szarvasillemhez”, de most túl nagyra sikeredett. A lendület kivitte az ünőt a tisztásra, aminek a közepén ijedten megállt. A bika meg utána. Ő is megállt, bár érezte, hogy figyelik. De ez nem a halál figyelme volt, mint tegnap, hanem az élete. Megrázta a fejét, és belebőgött a holdfényes éjszakába.
– Ahoooh… Auuh… – majd agancsával szinte gyengéden érintette meg az ünőt, hogy azért tessék csak visszamenni a többihez.
És eltűntek a bokrok között.
– Csodálatos – mondta János. – Ilyet is ritkán látni…
– Igen – mondta Tibor. – És tisztára olyan, mint az öreg volt. Valamelyik fia.
Megelégedetten ballagtak vissza a vadászházhoz, tudva, hogy az élet örök, csak a szereplői változnak. Az apákat a fiak váltják fel.
És a következő szeptemberben az ördöghegyi szarvasrejtekben a bőgésre figyelve megint felemelte a fejét egy tizennégyes. Egy rá megszólaláson túl is hasonlító tizennégyes
Így él tovább az Ördöghegyi Tizennégyes legendája…


(Budapest, 2010. november 18 – 2011. január 6.)
Hozzászólások
pirospipacs - január 06 2011 13:34:35
Imre! Ez fantasztikus! Igaz még sírtam is közben, mert miért is ne tettem volna. A leíró részek, a történet és a szereplők, mint annyira szépek és emberiek. Örülök hogy megírtad, igazi, érett, Rád olyannyira jellemző tökéletes írás.
Köszönöm hogy olvashattam. Hatalmas ölelés Neked!
puszillak
pipacs smileysmileysmiley
Tara Scott - január 06 2011 21:58:33
Kedves Domokos!
Meghatóan szép volt ez a történeted is. A legszebb rész: "az élet örök, csak a szereplőik változnak." És milyen igaz. Köszönöm ezt a csodálatos élményt. Örülök, hogy olvashattam, mert valami komoly dolgot értettem meg. A vadászat nem valami céltalan öldöklés. Valóban szebb halál egy kiöregedett állatnak egy fájdalommente gyors halál, mint valahol napokig szenvedve elpusztulni fájdalmak közt, magányosan. Köszönöm.
Szeretettel ölellek: Tara
pircsi47 - január 07 2011 13:47:53
Domokos!
Nagyon kellemes perceket okoztál szép "tizennégyes" elbeszéléseddel!
Csodálatos élmény lehetett, habár én az öreg bikának szurkoltam!
Gratulálok: smileyPircsismiley
Hozzászólás küldése
Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
Pontos idő
Mai névnapos
Ma 2021. április 20. kedd,
Konrád, Tivadar napja van.
Holnap Konrád napja lesz.
Bejelentkezés
Felhasználónév

Jelszó



Még nem regisztráltál?
Kattints ide!

Elfelejtetted jelszavad?
Kérj újat itt.
Üzenőfal
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni

KiberFeri
20/04/2021 15:21
Szép napot mindenkinek...

Helen Bereg
20/04/2021 13:34
Szép napot Mindenkinek! smiley

mamuszka
19/04/2021 20:40
Szép estét mindenkinek. Jó egészséget, kíméljen meg benneteket magától a vírus.

vali75
19/04/2021 19:26
Szép estét mindenkinek! smiley

Helen Bereg
19/04/2021 18:44
Szép estét Koronglakók! smiley

Manon
19/04/2021 12:48
Legyen szép napja mindenkinek!

KiberFeri
19/04/2021 09:22
Csak úgy finomkodva esik, de ettől még legyen mindenkinek jó napja!

Wino
18/04/2021 17:55
Kellemes vasárnapot mindenkinek!

Helen Bereg
18/04/2021 17:54
Szép estét Napkorong! smiley

KiberFeri
18/04/2021 09:18
Jó vasárnapot kívánok minden kedves lakótársnak és olvasónknak is!

Helen Bereg
17/04/2021 18:00
Szép estét Mindenkinek! smiley

Helen Bereg
17/04/2021 18:00
Szép estét Mindenkinek! smiley

Helen Bereg
17/04/2021 18:00
Szép estét Mindenkinek! smiley

Helen Bereg
17/04/2021 12:39
Szép vasárnapot Koronglakók! smiley

Delfinke
17/04/2021 12:19
Szép delutant

Archívum
Minden jog fenntartva napkorong.hu 2007-2009.
Powered by PHP-Fusion © 2003-2006 - Aztec Theme by: PHP-Fusion Themes