Napkorong
Versek fõoldal · Prózák fõoldal · Gyakori kérdések · Szerzõk és verseik · Szerzõk és prózáikSzeptember 23 2019 11:53:30
Navigáció
Versek fõoldal
Prózák fõoldal


Gyakori kérdések
Szerzõk és verseik
Szerzõk és prózáik
Kapcsolat
Alapszabály
Szerzõdés
Online felhasználók
Vendég: 1
Nincs Online tag

Regisztráltak: 2,191
Nem aktiváltak: 0
Tagjainkról-tagjainktól
- Weboldalak
- Saját fotóalbumok
- Pályázatokon elért eredmények
- Saját kötetek
- Megjelenések antológiákban
- Tagjainkról mindenféle
Fórumtémák
Legújabb témák
Szerelem
Asszociáció.
Két rímelõ játéka
Anagramma
Minden ami jó... :)
Legnépszerűbb témák
Asszociáció. [10191]
Szótaglánc. [8524]
Földrajzi-né -l... [7724]
MÜFORDÍTÁS [4923]
Szerelem [3562]
Napkorong pályázat nyertesei.
Drogmentes életért
Hurrá nyaralunk!
Küldetésem van
1848-as szabadságharc
Pályázatok
Nem fizetõs pályázatok
Pályázatfigyelõ
Pályázatok
Online rádió
Lépésrádió online
Lépésrádió - Egy lépéssel közelebb hozzád
PageRank mérõ
Google PageRank
Juliakisasszony: "Méltósággal"
Ki tudja, mi vár ránk a jövőben? Ha már mindent szabad lesz...




M



Már az
autóba is nehezebben szálltam be, mint máskor. Mindenfelé kalimpáltam a botommal, sehogy sem sikerült betuszkolnom az ülések alá. Ideges voltam, holott a menyem kedvesen szólt hozzám, elnézőbb volt, mint máskor.
– Hagyja csak, mama, majd én segítek.
Csuda tudja miért, de azt kívántam, bár morogna, ahogy mindig is szokott:
– Mama, ne idétlenkedjen már azzal a bottal, megint maga miatt fogunk elkésni.
A rendesen tíz percig tartó út a kórházig most fél órásra nyúlt a belvárosi forgalom miatt. Mi mégis alig szóltunk egymáshoz.
– Lányom, innék egy kis vizet, ideadnád?
– Most nincs nálam.
– Eddig mindig tettél be egy flakonnal a táskádba.
– Tudom, de ma elfelejtettem.
– Szomjan halok ebben a hőségben, mire odaérünk – morogtam vénasszonyosan, de ahogy kimondtam, megkeseredett a nyelvem.
Miért bántom ezzel? Biztosan neki is ugyanolyan nehéz, mint nekem. Mégis, valamiért jól esett odaszúrni egy kicsit. Amolyan elégtétel gyanánt. De hát miért is akarok elégtételt? Önként teszem, akaratom ellenére nem vihetne oda. De akkor is…
– Az orvos egyébként is megmondta, hogy aznap reggel már ne igyon, mert csak kellemetlenség származna belőle.
Aha, hát így állunk! Dehogy felejtetted el azt az üveget, édes lányom, dehogy felejtetted. Reggel talán még – megszokásból persze – meg is töltötted, aztán pedig szánt szándékkal otthon hagytad. Nem olyan meszes ám még az én agyam, ahogyan ti azt hiszitek. Csak magadat akartad megkímélni egy kínos helyzettől.
Többet nem szóltunk egymáshoz, míg menyem le nem állította a motort a kórház előtti parkolóban.
Reszketett a kezem, alig bírtam a botot a megfelelő lépcsőfokra tenni, és ott meg is tartani.
– Hát már a kezem sem a régi – motyogtam a szeplős, eres bőrre pillantva, miközben bizton hittem, hogy nem azzal van a baj. Dehogy azzal, csupán összezsugorodott gyomrom remegését vette át a kezem.
Menyem kedves mosollyal belém karolt, és segített egyre feljebb.
– Csak nyugodtan, mama, nem hajtja a tatár, nem sietteti senki.
Hogy bírsz ilyen békés maradni, mikor nekem már az egekben van a vérnyomásom? A lépcső tetején, az ajtó előtt kifulladva álltam meg.
– Pihenjünk egy kicsit, hadd vegyek egy kis friss levegőt.
– Persze, mama, ahogy szeretné.
Jaj, sürgess már! Noszogass, vagy legalább mérgelődj! Az ég szerelmére, csak ne légy ilyen kedves! Ilyen mázas. Légy olyan, mint máskor. Hiszen én is igyekszem olyan lenni, hogy a lehető legkevésbé bántsalak. Vagy te is csak ezért színészkedsz? Mert jót akarsz nekem? Mert azt hiszed, hogy nekem így könnyebb? Vagy csak magad miatt? Hogy te megnyugodj?
Lassan tipegve értünk el a liftig, majd fel az első emeletre. Nem láttam semmit magam körül, fogalmam sincs, látott-e valamilyen ismerős. Az egyetlen, ami még eljutott a tudatomig, hogy a lift felkavarta a gyomrom, és hogy rettentően szomjas vagyok. Teljesen kiszáradt a szám. Ekkora izgulástól – és félelemtől? – nem is csoda. A női mosdó elé érve könyörögni kezdtem:
– Lányom, várj meg itt, muszáj innom, csak egy kortyot.
– Ne kísérjem be? Ne segítsek?
– Ne! – feleltem makacsul.
– Nem kell annyira aggódnia, mama, az orvos is megmondta, hogy egyáltalán nem fog fájni.
Ez valahogy egy cseppet sem nyugtatott meg. Én úgy éreztem, már most mélységes kínokat élek át. Persze, nem olyanokat, amikre a menyem gondolt. Elszöszmötöltem odabent a csappal. Húztam az időt, hátha közben megérkezik a fiam. Füleltem, de nem hallottam a hangját. Mindegy. Tovább nem várhattam, már így is túl sokáig voltam bent. Könyékig vizesen jöttem ki, hisz egy ilyen vénasszonynak már igen nehézkes a tenyeréből innia. De a menyem még ezért sem lett mérges. Bár végül aztán alig ittam. Épp csak két kortyot. Hiszen nem akartam senkit se kellemetlen helyzetbe hozni. Inkább csak benedvesítettem az ajkaimat. De nem ért az semmit. Mire az orvos ajtaja elé értünk, már teljesen szárazak és cserepesek voltak ismét.
– Jó napot kívánok, hölgyeim! Fáradjanak be!
Ekkor a folyosó végén, hatalmasra nyújtott, sietős léptekkel, megjelent a fiam. Az én drága, egyetlen fiacskám, akiért mindent megtennék, és tudom, ő is értem. Hárman együtt ültünk le a doktor úrral szemben, az íróasztalához. Olyan fiatalka volt. Talán még a fiamnál is fiatalabb. De azért bemutattam neki – ekkor egy percre visszatért a szín pergamenné fakult arcomba – az én kis drágámat. Mert hát egy ilyen magamfajta, 94 éves vén szatyornak mi más büszkesége lenne, mint a gyereke meg az unokái.
– Ő az én édes kisfiam, a Béci.
– Na de mama…!
– Ő meg a felesége. Csinos kis asszonyka, igaz? Bármit megtenne értük az ember. Képzelje, tavasszal megszületik a harmadik unokám is… – csak járt a szám szakadatlanul, az orvos pedig elnézően, és úgy láttam, kissé zavartan, mosolygott.
Biztosan az izgalomnak tudta be beszédességemet. Persze, annak is része volt benne. Máskor is sokat beszéltem, ha tartottam valamitől. De most ennek más célja is volt. Be akartam bizonyítani, legalább magamnak, hogy értük érdemes, hogy igenis miattuk teszek mindent. Meg… talán… bár röstellem bevallani… de a szemükbe akartam vágni, hadd lássák, mennyi mindennel kötődöm én még az élethez. Lehet, hogy már képtelen vagyok horgolni, mert reszket a kezem, és lehet, hogy már alig látom a tévét, de a rádiót még mindig tudom hallgatni, és még mindig jókat derülök a kabarén. Lehet, hogy már nem tudok egyedül lefürdeni se – ezzel is csak neked okozok gondot, lányom, rengeteg időd megy el rám –, de azt még érzem, milyen finom a húsleves. Lehet, hogy hosszú évek óta nem sétáltam egyszerre ennyit, mint most a parkolótól idáig, és bár rád támaszkodtam, de nem voltam hajlandó beleülni abba a nyavalyás kerekesszékbe. Lehet, hogy mindez igaz, de az is igaz, hogy már csak a gyógyszereim – amik egy vagyonba kerülnek – tartanak életben, és nektek is csak nyűg vagyok. Ott hever parlagon a hatalmas kertem, de csak a gaz eszi, mert nem tudom gondozni. Sőt, fél év óta tegnap délután voltam ott először egy kicsit, hogy megnézzem. Hiszen már nem tudok ott élni. Képtelen vagyok egyedül ellátni magam.
Végül is én ajánlottam ezt fel nektek, tudom, de most mégis félek, mégsem akarom. De értetek mindent. Mert hát emlékszem, amikor azon gondolkoztam, hogy én, önellátásra képtelen vénasszony, hogy segíthetnék rajtatok most, hogy ennyire megszorultatok, akkor vettem észre azt a véletlenül ottfelejtett újsághirdetést. Az szülte a gondolatot. Biztosan a Jóisten akarta, hogy épp akkor, amikor annyira törtem a fejem… Mert véletlenek, ugye, nincsenek. Biztos ő akarta, hogy épp ott legyen nyitva… Mintha csak feltette volna a kérdést: Valóban mindent megtennél értük? És ti nem tiltakoztatok. Vagy legalábbis csak annyit, amennyit az illem megkövetel.
Itt vagyok. Hiszen igennel válaszoltam.
– Doktor úr, magának vannak gyerekei?
– Van két kissrácom.
– És mindent megtenne értük, igaz?
– Igen, asszonyom – mondta a férfi reszelős hangon. – Hiszen felelős vagyok értük.
Ha akkor tudhattam volna, mire gondol… Talán megnyugtatott volna. És talán több rokonszenvet éreztem volna iránta. Ő ott, akkor, épp feláldozta magát a gyerekeiért. Egyedül nevelte őket, és pár nappal ezelőtt azt mondták neki, ha nem látja el a hozzám hasonlóan hozzá forduló betegeket, amire addig nem volt hajlandó, elbocsátják. Márpedig egy olyan orvost, aki ilyesmit nem vállal el, ma már nem vesznek föl sehova. Talán lett volna más lehetősége is. Talán. Nem tudhatom. De ez biztos állás volt. Én nem haragszom rá. Csak sajnálom. Én voltam neki az első. Tudom. Látszott rajta. Próbált higgadt maradni, közömbösen, és talán megnyugtatóan mosolyogni, de a keze reszketett, mikor elém tolta a papírt, s megmutatta, hol írjam alá.
Nem olvastam végig rendesen. Nagyjából úgyis tudtam, mi áll benne. És nem is lett volna erőm hozzá. Csak kifejezések kavarogtak a szemem előtt: „saját akaratomból”, „minden kényszertől mentesen”, „teljes öntudatom birtokában”,… Aláírtam, de még azt is majdnem elrontottam.
Fiam felsegített az asztalra. Még ültem, mikor elbúcsúztam tőlük.
– … és kérlek, nagyon vigyázzatok Bolhásra is!
– Persze, mama, ne aggódjon érte – felelte kedvesen a menyem.
– Asszonyom… – szólt tétován a doktor, mikor érezte, hogy befejeztük.
De mozdulatára feléledtem egy pillanatra ködös kábulatomból, s hevesen rászóltam:
– Ne, kérem, a vénámba ne, azt utálom.
– Így nem lesz gond a felszívódással. Izomba adva fájdalmai lehetnek.
– Végül is mindegy – tettem le megadóan a fejem.
Ő is rettentő ideges volt. Rólam nem is beszélve. Harmadszorra találta csak el azt az átkozott eret. Számára minden szúrás egy lapát volt, mellyel saját sírját mélyítette. Velem kezdte élve eltemetni magát. Ott, a szemem előtt vette kezdetét eleven haldoklása.
Bennem pedig egyre erősödött a kérdés: ez nem öngyilkosság-e? Elvégre azt sem kérdezte meg senki, hogy meg akarok-e születni. Nem rajtam múlt. Nem én adtam magamnak az életet, akkor mégis honnan lenne jogom visszadobni? Hiszen még az emberektől kapott ajándékot sem szabad visszaadni, akkor sem, ha nem tetszik. Ezért is nem mertem elmenni tegnap a paphoz. A gondolat már akkor is ott motoszkált bennem. Hogy gyónhattam volna meg egy bűnt, amit másnap készültem elkövetni, s hogy várhattam volna érte feloldozást? De ezen akkor már hiába töprengtem. Nem mentem el és kész. A harmadik szúrás vénát talált. Majd Isten eldönti, mi lesz velem. Ég veletek!
Másnap elaltatták Bolhást is…

Hozzászólások
Torma Zsuzsanna - január 13 2011 10:54:25
Kedves Juliakisasszony!

Ez a történet - ha jól gondolkodom - egy aktív eutanáziáról szól. Mivel a végén úgy írod, hogy "másnap elaltatták Bolhást is", arra kell gyanakodnom, hogy a történet "hőhőse", már mint szellem idézte vissza történteket, mert máshogy nem tudta volna elmondani, ha elaltatták.
Persze értem én a célzást, ez a történet csak a fantázia szüleménye lehet, és nagyon nehéz elképzelni, hogy valaki azért menjen be a családjával a kórházba, hogy elaltattassa magát az orvossal. Még akkor sem hihető, ha az illető hölgy már a 94. esztendejében van. Először arra gondoltam, hogy mivel ápolásra szorul, öregek otthonába adja be a család.
De ha elaltatásról van szó, akkor ez "igen meredek" dolog. Hiszen még a kutyákat is csak akkor altattatjuk el az orvossal, ha gyógyíthatatlan betegségben szenved. Azt is csak azért, hogy ne szenvedjen tovább.
Ez lenne a jövő????

Üdv.: Torma Zsuzsanna
smileysmileysmiley
Torma Zsuzsanna - január 13 2011 10:57:53
Ui.: Nekem erről a történetről Sánta Ferenc: Sokan voltunk c. novellája jut eszembe, ahol az öregembert a "büdösbe" (kénesbarlang) küldték, vagy inkább csak saját önszántából ment.
De előtte még egy egész csirkét készítettek neki, hogy utoljára jóllakjon. Ezt a történetet sohasem felejtem el, sem az íróját.
Pedig az már igen régen íródott.
Avi Ben Giora - január 14 2011 17:54:45
Akár csak az elöttem szóló Zsuzsanna nekem is hasonló ugrott be. Egy nagyon meredek agyszüleményről van szó nevezetesen hogy valakit saját kérésre kivonnak a forgalomból. Nem tudok se pro se kontra hozzászolni. Ha egy ember gyógyithatatlan beteg és saját elhatározásból választja ezt az utat megtudom érteni és akceptálni is tudom mivel fél a további szenvedéstől kinoktól. DE! Minek ehhez orvos már elnézést? Az orvos másra esküdött fel nem erre. És sajnos visszaélésre is alkalmat adhat amiről nem akarok itt felsorolást tartani. Európa szennye/sok más egyébbel/, hogy Svájcban törvényes uton kérhető az eutnázia. Pénzért persze. És még ezt nevezik demokratikus államnak? Bajok vannak az emberek felfogőképességével. Egy orvos már csak etiakilag sem adhatná a nevét ilyenhez. És ráadásul pénzért. Ha uyg vesszük fiezett hóhér szerepét vállalja magára
Hozzászólás küldése
Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
Pontos idő
Mai névnapos
Ma 2019. szeptember 23. hétfő,
Tekla napja van.
Holnap Gellért napja lesz.
Bejelentkezés
Felhasználónév

Jelszó



Még nem regisztráltál?
Kattints ide!

Elfelejtetted jelszavad?
Kérj újat itt.
Üzenőfal
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni

Manon
23/09/2019 08:56
Sziasztok, szép napot mindenkinek!

KiberFeri
23/09/2019 07:59
Legyen kellemes a napotok!

ElizabethSuzanne0302
22/09/2019 19:49
Szép estét kívánok!

NDI
22/09/2019 15:22
Üdv mindenkinek. Változatlanul csak látogató vagyok...

Gyongy
22/09/2019 14:59
Kellemes, szép őszi délutánt Napkorong smiley

Manon
22/09/2019 11:58
Szép napot mindenkinek!

orok szerelem55
22/09/2019 10:08
Minenkinek kellemes, szép napot kívánok! smiley

KiberFeri
22/09/2019 07:53
Jó vasárnapot kívánok!

Manon
21/09/2019 13:48
Szép délutánt mindenkinek!

orok szerelem55
20/09/2019 19:26
Szép estét kívánok! smiley

Gyongy
20/09/2019 11:45
Szépséges pénteki napot kívánok Napkorong smiley

KiberFeri
20/09/2019 07:59
Szép napot!

vali75
19/09/2019 18:30
Szép estét kívánok! smiley

Gyongy
19/09/2019 12:57
Szép napot kívánok Napkorong smiley

Gyongy
18/09/2019 13:44
Szép napot Napkorong smiley

Archívum
Minden jog fenntartva napkorong.hu 2007-2009.
Powered by PHP-Fusion © 2003-2006 - Aztec Theme by: PHP-Fusion Themes