|
 Vendég: 4
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,200
Nem aktiváltak: 2
|
|
Kiro: Egy darab belőlem és az életemből
Gyerekként valahogy nem foglalkoztatott az élet, nem fájt semmi, csak ha elestem. Vagy nem tudtam mi az a csalódás, elveszteni valakit. Soha nem volt semmi gondom, bajom, azon kívül, ha a bátyám szekált egy kicsit. Vagy éppenséggel ha nem mehettem el játszani a barátnőimhez. Meg ha önző módon kivágtam a raplit, ha nem azt kaptam amit szerettem volna. Habár nem voltam soha egy követelőző fajta. Sokszor kellett spórolni másra. Ezt soha nem hánytorgattam fel a szüleim előtt. Sajnos ezek és más dolgok hatására elég hamar felkellet nőnöm. Tinédzser fejjel is sokat kaptam az élettől, sajnos túl nagy pofonokat. Nem értem a mai napig, hogy miért? Soha nem bántottam senkit, mindig megbíztam mindenkiben, és segítettem, ha tudtam. Mégis becsaptak, kihasználtak aztán eldobtak. S lassan valahogy magamnak való lettem. Kezdtem megszokni, azt hogy egyedül vagyok, nincs senki, aki megértene.
Most felnőtt fejjel még többet gondolkozom az életen. Hogyan kellene élnem, kiért, vagy éppen miért. Azon, hogy mi a célja velem, azon, hogy mért azt az embert akarja elvenni tőlem, aki születésem-óta mellettem van. Igaz sokáig nem volt valami fényes a kapcsolatom Édesapámmal, mivel alkohol problémái voltak. Amikor pedig kiderült, hogy rákos egy világ dőlt össze bennem. Három évvel ezelőtt sikerül kigyógyítani, de most ismét visszatért. Legbelül rettegek, hogy a műtét amit most végre akarnak hajtani rajta rosszul sülhet el. Még 7 nap van a műtétig, mért rettegek ennyire? Igaz kívülről mutatom az erős embert, aki tartja a lelket Édesanyámban és a bátyámban, sőt az egész rokonságot én cipelem a hátamon. Elég nehéz, nem megy az alvás, rettegek, rossz álmok kerülgetnek, sokszor pedig zokogásban török ki belőlük. Nem értem, hogy mért azoknak az embereknek kell elmennie, vagy egyáltalán mért kell szenvedniük? Hiszen Apukám soha nem bántott senkit, sajnos túl nagy szíve van neki is!
Ha lehetne három kívánságom az életemben, azt kívánnám, hogy Apukám ne legyen többé beteg, Anyu is jobban legyen és hogy sokáig éljenek még. Valahogy magamra nem gondolok, sok barátot eltoltam most ebben az időszakban magamtól, mert nem kérek a sajnálatból. Lehet ez önző dolog? Lehet, hogy ők nem azért lennének velem? Vagy csak én beszélem be magamnak ezeket? Hiába foglalkoztatnak ezek a kérdések még sem találok rá válaszokat. Vagy talán már nem is akarok válaszokat. Sokszor érzem magam magányosnak, de amikor Apával leülök tv-t nézni vagy beszélgetni, ez elmúlik. Néha olyan, mint ha még is ő adna erőt nekem az életben. Félek, ha ő elmegy nem lesz több erőm, már semmihez. Fiatalon, nem gondoltam volna, hogy egyik szülőm is ilyen közel áll majd hozzám. Sok hibát követtem el én is. Talán az én hibáim miatt szenvednek ők is? Vagy talán ez lenne az élet rendje? Mért nem értem a válaszokat vagy egyáltalán mért nem találom őket? Kusza minden, sokszor már hasztalannak és érdemtelennek érzem magam. Igaz ha írok, akkor valahogy csak arra összpontosítok és eltereli a figyelmem ezekről a gondokról. Minden mást pedig elfelejtek, ámbár nem sok sikerrel. Bárcsak ne létezne ilyen betegség, vagy semmilyen se. Hiszen mennyivel jobb lenne, szépen csendesen megöregedni, és egy este mély álmomba szenderülve elmenni a másvilágra. Nem lenne fájdalom, szenvedés, és talán sokan nyugodtabban engedhetnék el a másik ember emlékét tudva azt, hogy nem szenvedett, csak elaludt. Viszont egy dolog van ami nagyon felbőszít, mért csak én mutatom az erőset? Az összes családtag mind elhagyta magát, egyből jöttek a dolgok, hogy haldoklik. Mért nem tudnak reménykedni, mint én? Mért nem tudnak abban hinni, hogy jobban lesz, és hogy egy pár év múlva majd csak nevetünk rajta. Talán ebben az egy dologban lennék optimista? Igaz a saját életem nem mindig foglalkoztat, csak amikor már elhagyom magam. Apa pedig, nem haragszik érte, hogy még nem tudom mi legyen az életemmel. Mindig mindenben mellettem áll. Anyu és köztem, úgy mond ő egy vaskapocs, ő tart minket össze. Remélem január 24-én minden megváltozik, Apu jobban lesz és még nagyon sokáig mellettünk marad. Talán, egy napon ha megtalálom az életem célját és értelmét, láthat majd fehér ruhában. Habár ebben azért kétségeim vannak.............................. |
|
|
- January 17 2011 16:01:40
Kedves Kiro!
Nagyon me tudlak érteni, fájdalmadban együttérezni Veled.
Én már túl vagyok ezeken a szörnyűségeken, mindkét szülőm elment már és 90 évig élt apám akit én ápoltam 7 évig agyvérzéssel, bénulás, agylágyulás stb.szörnyű volt, Drága Anyám 4 éve ment el
combnyaktöréssel 2 hét alatt, Ő is 90.-ik évébe lépett.
Mindkettő iszonyúan érintett, nagyon szerettem Őket és mindenkinek természetes volt, hogy én ápolom Őket.
Még mindig nagyon fáj! Mindegy hány éves a szülő, ha elmegy!
Neked még van remény!
Adja a jó Isten, hogy sikerüljön a műtét és kitolják még az életét4
Sok erőt kívánok Neked!
Puszillak: Pircsi
szépen leírtad! |
- January 17 2011 17:33:57
Köszönöm szépen Pircsi, remélem lesz elég erőm mindenhez! |
- January 17 2011 18:49:39
Kedves Kiro!
Ha úgy látod, hogy a többieket már elhagyta az erő és nem reménykednek Édesapád felgyógyulásában, akkor Neked kell most nagyon erősnek lenned, és mindenkibe "életet öntened"!
Tudom, hogy ilyen körülmények között nagyon nehéz,de reménykedni az utolsó percig kell.
Az biztos, hogy minden szülő elvesztése nagyon tud fájni, de ha még aránylag fiatal, akkor annál inkább. Aki megért már 90 évet, arra azt mondjuk, hogy "megette a kenyere javát", de attól még őket is sajnáljuk.
De ha a Jóisten úgy rendeli, hogy Édesapádnak el kell mennie, és ha azt mondják az orvosok, hogy nincs már remény, Neked akkor is erősnek kell lenned.
Én is nagyon remélem, hogy sikerül még sok szép évet együtt töltenetek, és láthat Téged menyasszonyként, fehér ruhában, ahogy szeretnéd!
Üdv.: Torma Zsuzsanna
 |
- January 18 2011 11:32:58
Kedves Kiró!
Talán hallottad már ezt a mondást:
A remény hal meg utoljára. Ne adjad fel hiszen már egyszer sikerült leküzdenie a kort. Remélem most is ez lesz. |
- January 18 2011 13:35:27
Kedves Kiro, meg kell találnod a belső csendet magadban, és legyen elég hited mások helyett is. A sorsunk ugyan megvan talán írva, de mégis sok minden rajtunk múlik, és alakíthatjuk. A válaszok ott vannak, csak figyelj fel a körülötted zajló eseményekre, az utadba kerülő emberekre, a könyvekből, filmekből jövő információkra. Semmi sem történik véletlenül.
Nekem is volt ilyen időszakom. Nehéz gyerekkorom volt, egy idő után mégis azt éreztem, hogy mi lenne velem, ha anyum meghalna... az élet megy tovább, s bízz, higgy abban, amit szeretnél.
Nehéz időszak, de a legfontosabb, hogy engedd el a félelmedet...
Az én apám is rákos volt, neki is voltak ital gondjai, s nem is kerültünk soha közel egymáshoz. Mégis engem látott utoljára, mikor a műtét után néhány napra meghalt... Én voltam mellette, s nekem pedig az a tudat adott erőt, hogy jobb volt neki így... De a mi kapcsolatunk más volt...
Meg fogod találni életed értelmét. Most az emberek nagyon nehéz időszakban vannak. Van aki könnyen átvészeli, van aki nem...
Benned van az erő, én tudom... s te is.
Szeretettel. Léna |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. April 23. Tuesday,
Béla napja van.
Holnap György napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
