|
 Vendég: 5
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,200
Nem aktiváltak: 0
|
|
 MM
A Hegyek ölelése
„Mindig a sárga úton, mindig a sárga téglán” -énekli Dorothy a mesék világában. Most én is azt teszem, elindulok a sárga keresztjelzésen.
Az elmúlt hónapok során, többször is jártam itt, mégis ér meglepetés! Ezüstragyogással tündököl előttem egy tekintélyt parancsoló fa, körül állják feketébe öltözött, kocsánytalan tölgyek.- Így ránézésre úgy áll a dolog, hogy ki akarják toloncolni az idegent. Most folyik az igazoltatás.- Hangulata van a látványnak. Szépen haladok a jelzések mentén, de valami nagyon nem stimmel: Itt valami nagyon csúnya dolog történt! Óvatos léptekkel lépkedek előre. Döbbenten forgolódok magam körül. -Most nagyon szeretném megfogni valaki kezét. Nem tehetem.
Egyedül kell földolgoznom minden érzelmet, mely erőteljesen fokozódik bennem. Soha eddigi életemben ilyet nem láttam! Egyre hangosabban jön elő a- „Jaj, Istenem, jaj, Istenem”.- A jelölt úton már lehetetlenség előre haladni. Kitérek, kerülőt teszek, átlépem, amit tudok, vagy átbújok alatta. Ezek már nem is fák előttem. Szétszakadt inakat látok, hasadtak, repedtek, törtek -úgy zuhantak alá a magasból. Váltakozva nézek le és föl. Kutatom, ki honnan érkezett le a földre és nem élhette meg az idei rügyfakasztást. Jelentéktelen porszemnek érzem magam.
Mekkora tébolyult energia szabadult útjára, hogy így pusztítson? A döbbenettől a gondolat is megáll a fejemben. Jelen pillanatban félelmet és kiszolgáltatottságot érzek az erdővel szemben. Ami eddig sejtelem volt, most bizonyosságot nyert. Minden alkalommal, köszönettel tartozom Neki, hogy hazaenged. A látvány ellenére nem futamodok meg, folytatom a megkezdett utam.
A sárga jelzések jól láthatók, az út szélesen kipucolva a belógó ágaktól, nincs semmi baj ezen a szakaszon. A sűrűségből kilépve ezüst erdőbe érek. Az előbbi félelmem alább hagy e csodálatos látványtól.- Hol járok én? Talán már a mesében? Létezik a Földön ilyen gyönyörűség?- Ezüst fák mindenütt. De lám csak! Az előbbi jelenet ellentéte megismétlődik. Most a fekete ruhás tölgyet állják körül a fényes fák, és ők akarják kitoloncolni a betolakodót…
Az égből csorog alá az ezüst erdő. Sűrűn egymás mellett, egyenes derékkal. Nagyon erőteljesek az élmények, amelyek most érnek. El is felejtem, hogy a hegycsúcsra igyekszem, olyan szép dolog úton lenni. A csúcs, az majd megvár… Várjon csak, mert nem sietek…
Ennek az útszakasznak, melyen most haladok, a végén van egy nagy kő. Nem lehet nem észre venni, hiszen le van öntve sárga festékkel.- Hoppá! Nincs tovább sárga kereszt. Nesze neked Dorothy! Itt már csak az a kereszt létezik, amelyet én vetek.- Teljes földet érés a mesevilágból. Most mi van ilyenkor?! Zöld háromszög, zöld négyzet, zöld fenyők. Jobbra fordulva a fenyőket választom, ahogy haladok ezen az útszakaszon, úgy világosodik a vége. A fák tövébe ül a fény. Megvilágosodásért odamegyek megnézni, mi van ott. Jól felismerhető nagy rét, amelyen egy karddal kettéhasított, moha bársonnyal takart szikla találtatik. A két sziklatömeg körül-belül húsz centiméterre eltávolodott egymástól. Tudathasadás…
Ilyenkor márciusban olyan az erdő, mintha röntgenfelvételt látnánk róla. A csupasz fák között a Világos-hegy általam jól ismert vonulatát ismerem föl. Sajnos, nem tudom meghatározni, hogy a Tót-hegyes mely részén járok. Még mindig nem érzékelem a hegy nagyságát. Azt tapasztalom, hogy sok az elő domb a hegyoldalban, ami alaposan megtéveszti az ember lányát. Nincsenek teraszok, amelyekre kiérve széttekinthetne az ember, hogy körül-belül merre tart.
A réten állva fölnézek az ég felé. Nem tudom, már megint mit látok. A délutáni nap fénye függőleges csíkokat világít meg. Egymás mellett a csíkok sokasága. Mi az ördög az?!
Végül is rájövök. A fiatal fák akkorát hajoltak Őméltósága a vihar előtt, hogy beleroppantak. A csupasz, fekete ágak mind a földet érik, s a fél hegyoldal olyan, amerre nézek. Ez az erdőrész tavasszal nem fog bezáródni, lombot növeszteni. Nincs, ami bezáródjon…
Én most ezt az ösvényt választom, amely erőteljesen fölfelé kaptat, a fenyves erdőn át. Ezen a szakaszon éjszakai sötétség honol, szinte látni sem lehet a fák között. Így néz ki most a jelenlegi állás, amikor az idő parancsszavának engedelmeskedve, úgy döntök a biztonságom érdekében, hogy az utamat nem folytatom. Szépen hazafelé irányítottam a lépteim. Nyomomba szegődött a sötétedés, útitársnak…
Három hét múltán ismét itt nézelődök a tölgyfaerdő szélén, ahol virágba öltözött mandulafák sokasága fogad. A mandulafák ágai közt leskelődve virágszirom glóriát kap a Világos-hegy és a Tóthegyes. Eddig csak hallottam a tavasz hangját, de most szemet gyönyörködtetően itt virít előttem. A kökénybokrokon is pattanásig feszültek a virágbimbócskák, amelyek egy éjszakai meleg után fehér szirmokkal köszöntik a vörös pongyolában ébredő napot. A csipkebokrokon -mint zöld szivarkák- várják a pillanatot, amikor a sodrásból kipenderülhetnek a recés szélű levelek.
A fajzati keresztnél salátaboglárka terített ragyogó sárga szőnyeget, üde zöld levélkék sokadalma között. A Máspatak vizén boldogságosan játszik a reggeli fény. A nap sugarai bebújnak a vízcseppek közé, hogy csillogó gömböcskékké legyenek. A patak partján álló gyertyánfa legnagyobb bánatára, közvetlen szomszédságában nyolctagú vicsorgó tápászkodik föl a lehullott levéltakaró alól .-Ez a virág a szívógyökereit a fák gyökereibe mélyeszti, onnan szívja el a tápanyagokat. A fákat tekintve nem nagyon válogatós.-
A Kalapallagon, a vaddisznótúrások szélében a sárga virágú tavaszi hérics üdvözöl, akit szeretettel udvarolnak körül a méhecskék, és zümmögnek minden szépet a fülébe. A kocsánytalan tölgyerdő mélyén jellegtelenül szunnyad a „smaragdzöld” szikla. Óvatosan lépkedek el mellette, hogy édes álmát nehogy megzavarjam.
A fenyves erdők mindig az éjszakát, a félelmet jelentették nekem a nappalban. A köd és a szürke homály hétpecsétes titokként őrizte előttem őket. Most díszkivilágításban van az egész, tűlevelű társaság. Jól látható az erdei fenyő rókavörös, fölkopaszodott törzse, mellette a sima kérgű, fehérlő jegenyefenyők és a sötétszürke köntösben a hosszabb tűlevelű feketefenyők. Fenyő kavalkád ünnepi hangulatban, feltárja titkát előttem a gyanta illatú erdő. A fény és árnyékok játéka, amelyek mindig rabul ejtik fogékony lelkemet, tekintetemet. Most azt is jól láthatom, hogy kik súgtak össze a fejem fölött az elmúlt hónapok során, ha átsiettem a rozsdabarna szőnyegen. Minden szeretetüket kiadták nekem, és én nem bújtam el félősen a fekete kabátba, a kapucnit is a fejemre húzva. Fenyvest ilyen fényáradatban még sohasem láttam. Akármennyire is nem sietek, mégis elérek a „bálterem” széléhez.
A Disznós- réti tarvágás drótkerítése mellett a Világos-hegy oldalába kapaszkodom fel. Ilyenkor különösen jól érezni, hogy ereje van már a napnak. Ahogy előre tekintek, látom, amint két sötétbarna csuhás szarvas ballag egymás után a tölgyfák között. Ők sem sietnek, otthon vannak, jól érzik magukat az erdőn, akárcsak én.
Ebben a pillanatban jut eszembe:- Felix Salten Bambi című mesejátékából az Öreg Fejedelem okos tanácsa: : „Látni, magadnak kell megtanulni”. Magára hagyom ezt a hegyet, most másfelé van dolgom, de föltétlen visszajövök!
A másik úton elevenen szalad a víz a bakancsom alá. Gyorsan melegszik a levegő, én pedig iszonyatosan szomjas vagyok. Előkerül a hátizsákból a műanyag pohár, és én leguggolok vizet inni, közben szünet nélkül kutat a szemem. De ni csak! Mi van itt közvetlen előttem? Egy nagyobb kő, amelyen a jelzés halovány maradványait fedezem föl. Akármilyen halovány is, kincset ér a „felfedezés”. Indulás tempósan előre. Az áradat, sokasodik a lábam alatt. Út ez egyáltalán vagy patakmederben megyek? Akár az Ördögök tanyáján is keresztül vezethet a zöld jelzés, én hűen követem úgy is! Ezen a szakaszon jól látszanak a múltkori ítéletidő nyomai, hatalmas pusztításai. Csendesen lépkedek, ne zavarjam az erdő életét a jelenlétemmel. Egészen furcsa dolgokat halok:
- Nézzétek, visszajött a fekete kabát! Hát mégis igaz, amit mesélnek róla?- susogják a fák.
- Hónapokkal ezelőtt a Káva-tető elmondta, hogy:- nincs titok előtte, tudja a „Füles” szikla véres titkát.
- A Sástó-domb is arról beszélt, hogy:- amikor másodjára visszatért, már a Sámánok útját járta. Szóra bírta a sziklákat, akik századok óta emberrel nem beszéltek! A fekete kabát tudja, hogyan hallgassa ki a „néma” sziklát.
- A Havas-hegy is a minap elmesélte, hogy:- őhozzá is elment, ám nem jár egyedül, átjárása van a lelkek birodalmába. A jó lelkek vigyáznak reá.
-Kőkemény az akarat, mi benne rejlik, mondják most a tóthegyesi fák. Jól ráijesztettünk legutóbb, még a könnye is potyogott, éreztük, mennyire fél. De azt is éreztük, miértünk, testvéreinkért sír.- suttogják, susogják az erdő lombos lakói, népei.
- Nagy széltolók ezek a fák. Mindent tudnak! Azt is tudják, hogy Kanadában milyenek a jávorszarvasok…
Már éppen válaszolni akarok, amikor hallom, hogy a Babik - kútnál egy csorda jön lefelé. Most lőttek annak a bensőséges hangulatnak, amely egy Ember és a Természet között tud létrejönni. A zöld négyzet jelzésről jönnek vagy tízen, fiúk-lányok vegyesen, még nagyobb hanggal. Elbújtam a kidőlt fák ágai közé. A csudába ! Épp felém tartanak!? Kénytelen vagyok előjönni, mielőtt véletlenül rám lép valamelyik. Az egyik nagylány korához képest „okosat” kérdez:
- Tessék mondani, ezek művészfotók lesznek?
(Nem sietek a válasszal. Akad, aki a sorok között olvas, olyan is van, aki a dolgok mélyére lát, én is kérdés mögé érzek.)
-Nem, nem vagyok híres ember.
-Tessék mondani, mi történt itt? -jön a másik „okos” kérdés.
-Nem tudom. Hál’ a jó Istennek, nem voltam szemtanúja ennek az itt látható Tragédiának. És nagyon remélem, soha nem is leszek, hiszen abba én is belehalnék.
A kislány magamra hagy, érzi, nem vagyunk közös nevezőn. Van a csapatban egy fiatalember, aki rákérdez:
-Ariadné fonala? Nagyon sajátos ötlet. -állapítja meg.
-Igen, de eddig még jól beváltak, mindig hazavezettek.
(Nem látom rendesen ezeket a fiatalokat, inkább érzékelem őket, hogy betolakodtak valamibe, ami engem zavar. Szeretnék tőlük megszabadulni. Szerencsémre a Jáger-réten letelepednek.)
Az előbbi fiatalembernek javaslatot teszek, nézze meg a kettévágott sziklát. A hangja, utánam szalad az erdőn s még utolér.
-Tényleg nagyon különleges!
Elmosolyodom. Ő az egyetlen, aki lát is a társaságban.
Három hete fölpakolt pántlikáim messziről üdvözölnek. Most már a vörösfenyőt is fölismerem.- Ősszel aranysárgára színeződik, majd nemsokára lekopaszodik s nem marad más rajta, mint a sok apró, száraz toboz. Koronája szétterülő, ágai és hajtása hosszan lecsüngenek. Víz- és fényigényes. Kérge szürkésbarna, hosszú repedésektől tagolt. A tobozvirágzatok áprilisban fakadnak.-
Az erősen emelkedőn fölérve látom, előttem áll a szőke bükk, minden szépségével. Jól emlékszem rá a múltból… Fényözön palást teríti be az erdőt. Minden egyes bükkfa egy egyéniség benne, színben, formában, ruhájuk mintázatában. Nincs még lombkorona, ami leárnyékolja ezt a gyönyörűséget.
Ez mind nagyon szép, de nekem, halaszthatatlan dolgom van… Kutatom a felfelé vezető utam. Gyanakodva nézek az éjsötét fenyves erdő felé. Épeszű ember oda be nem megy. Hát, én nem vagyok épeszű. Tetszik - nem tetszik, oda vezet a jelzés, amit ebédelés után meg is lelek. Két szűk állású fenyődereka között „csússz” indulás be az éjszakába. Szinte minden fa oldalát derékon kötöm, hiszen az a jelző fonalam. Leskelődöm, keresem a hegy, oly áhított tetejét. De lám csak! Az ott a fenyőfák sűrűjében nem szikla? De igen! Indulás feléjük, ezt látnom kell! Neki is indulok hatalmas iramban s csoda, hogy át nem estem a hegy túloldalára.
Hiszen ez a hegytető! Megvan a Tót-hegyes! A látvány, ami elém tárul, hogy végre megláthattam, mi van a hegy mögött, minden eddigi fáradságomért, küszködésemért kárpótolt!
Amikor végeztem a táj fotózásával és újra töltöttem a gépeket – ni csak? mi van itt a fűszálak között?!
Hóvirágok!
Még virágot is kaptam a Hegyszellemtől. Gyengéden megsimogatom őket. Köszönöm. De hol van a Tót-hegyes keresztlevele? Indulok megkeresni. Amint látom, a Jó Isten minden maradék kövét ideszállította… Szürke, szögletes, éles oldalú kövek, amelyek kicsik, mint egy kőlavina folyik le a hegy oldalán.
-Hopp! Itt a keresztlevél! TÓT H. Négy betonlap négyzet alakban egymásnak támasztva. Ebben a pillanatban előtűnik az „elfelejtett” társaság. Az előbbi fiatalember föltelepszik a magassági pont tetejére.
-Kérem, jöjjön le onnan, ne rontsa a hitelemet! Ezt az utat Egyedül kellett megtennem!
Visszakérdez:
-Fogadásból csinálta?
-Nem. Egészen más ok miatt…- válaszolok csendesen.
-Magam miatt!-
Glica |
|
|
- February 19 2011 10:15:10
Szia Glica!
Gyakran jártam én ezen a vidéken, számomra is nagy szerelem az erdő. Ott minden háttérbe szorul, a világ zaja nem ér el hozzá. Tetszett, hogy még a fűszálakat is megemlítetted, én is írtam már róluk. Nagyon fontos, hogy zölldelljen körülöttünk a világ. Élvezettel olvastam szép írásodat.
Szeretettel: pipacs |
- February 19 2011 11:29:50
Hálásan köszönöm, hogy Te is meghallgattad, miről beszélnek a fák.Ez az erdő, csak itt nálam éli tovább életét. Letaroltak Mindent!!!!!
Hangyák milliói hajléktalanok lettek! A visszatért madarak, nem találták fészkeiket! Őzek, Muflonok, ****sok hűs árnyékot adó helyekre mentek!
Szeretettel:Glica |
- February 19 2011 11:44:06
Kedes Glica!
Meghatott ez a természetközeliség, ez a személyes ismeretség a fákkal, a tájjal, a rendkívüli önvallomás, a "félelem" a jól ismert erdő sötétjétől, ami árad az írásodból.
A fotó meg - ne szerénykedj! - számomra művészi.
Különösen levett a lábamról, hogy megtiszteltél minket a csaknem tökéletes nyelvhelyességgel is.
Köszönöm.
Papon |
- February 19 2011 16:12:25
Kedves Glica!
Jó címet adtál írásodnak, s talán nem is véletlenül. Hiszen dombok, hegyek vannak, csak a régi erdőket, és annak fáit nem találod már, azok nem nyújthatnak már oltalmat.
Sajnálattal olvasom, hogy ez az erdő, csak nálad, a Te "emlékezeteden" éli tovább az életét.
Pedig mi, emberek a természet nélkül nem tudunk megélni, az erdő fái és állatai mint értünk vannak és mi nem védjük meg kellően. Bár mindig mondom, hogy "tisztelet a kivételeknek".
Én nem értek hozzá, s biztosan nincs is igazam, de sem az erdő fáit, sem az erdők lakóit nem irtanám ki értelmetlenül, de sajnos ez nem rajtam múlik. Én a magam módján próbálom pótolni a saját akácerdőnk fáit magam ültette kis juharokkal és platánokkal. Most tavasszal is 8-10 fácskát tudunk kiültetni. De mindig van utánpótlás, egész kicsik vannak még huszan is, amelyeket majd jövőre vagy azután lehet kiültetni az erdőbe.
Nekem csak egy nagy szívfájdalmam van, hogy arborétumot nem tudok létesíteni, ahol sokféle fát, cserjét, virágot tudnék egy helyen ültetni és szaporítani. Én a kis fenyőfáinkat sem vágnám ki, hanem hagynám, hogy nagyra nőjenek. Sajnos Karácsonyra egyiküket kivágta valaki, pedig még egyáltalán nem érettek a vágásra. Nagyon tudok bennük gyönyörködni!
De amikor az akácerdő virágba borul és mindenünnen méhdongás hallatszik, az ám igazán a "természet muzsikája"!
Örülök, hogy megint ilyen szépet olvashattam és ismét kellemes gondolatokat ébresztettél bennem!
Üdv.: Torma Zsuzsanna
 |
- February 19 2011 16:53:11
Papon-Ezt a Fotót NEM én készitettem, bár sok hasonlóval én is rendelkezem.
Aggodalmaim voltak, hogy "hosszú a történet", és Olvasatlan marad...
Szeretem a Természetet, hiszen Erőt ad az életemhez! Odakint minden átértékelődik bennem. Köszönöm a barátságos szavakat....
Ha valamit nem tudok, majd megtanulom....
Kérlek, jöjj máskor is erdőt, rétet, hegyet járni.
Szeretettel:Glica |
- February 19 2011 17:05:52
Zsuzsanna- Te a hibáimmal együtt Szeretsz engem! Ennél többet nem kivánhatok...
Tudod, a tölgynek 7o év a vágási forgás ideje, a bükknek 1oo év. Ez az idő most telt le. Ha "lábon hagyják" a fát, minőségi romlás következik...Értem én!!! Csak a szivem szakad meg!!!
Annak idején, amikor új telepités volt, nagyon mocsaras, vizes volt a fajzati terület. Klima változás zajlik, minden fűszál kiszárad. A "magvető fákat" a szárazság, és a vihar dönti ki...
2o éven belül, tüzek pusztitanak....
Nagyon Nemes dolgokat cselekszel...Okos Asszony az ilyen!!!
Szeretettel ölellek:Glica |
- February 21 2011 19:50:58
Nekem a legkülönlegesebb írásaidban, hogy egyszerre lépünk kívül, belül. Megjárjuk hegyeidet-hegyeinket kívül-belül.
Szeretemírás.
Szeretettel ölellek, és köszönöm: Tara |
- February 22 2011 07:04:54
Tara- A Tudomány azt Bizonyitotta, hogy a Növényeknek van kollektiv Tudatuk. Sőt! tovább léptek: A növényekkel Unokatestvérek vagyunk! Tudtad ezt? Rengeteg mindet tudtam meg magamról, miközben a hegyeket jártam, és "kettőnkre" Figyeltem.
Ebben az irásban nem derül ki, hogy apám az erdőn halt meg...az autóról leomló farönkök, agyonütötték. Koponyaalapi törést, szenvedett.(41éves volt)
Ezért Köszönöm, hogy eddig még Hazaengedett....
Szeretettel ölellek:Glica |
- February 22 2011 17:32:09
Különleges írás - mese és mesébe illő valóság , természetszerelem...
A fákról én is írtam verseket, mert különleges élőlények, sokat tudnának mesélni...
Én nem csak a letarolt erdőket siratom, hanem a városok beépített zöld területeit is... az én városomban már alig van ilyen, mindenütt mesterséges játszóterek, és betonrengeteg... a levegő füstös, büdös, szmogos...
a vizekről is el lehet mondani ezt: pusztul bennük az élővilág és lassan az ivóvíz is elfogy...
üdv. mamuszka |
- February 22 2011 17:50:47
mamuszka-Ha a konyhaablakból kinézek a Sárhegyet látom. Kicsit, jobb oldalra figyelve a Napkeltétében gyönyörködhetem. Nyári időszakban, a Sárhegy tetején bukkan föl az izzó gömb. Hol sárga, van amikor narancs szin. De mindig ámulatba ejtő.
Ez itt az első lakótelepe a városnak, rengeteg növénnyel! Kora hajnalban a madarak énekével indul a napom. Szeretek ebben a házban lakni...a szomszédok is rendesek...(29éve!)
Köszönöm, hogy Olvastál.(valóban:természetszerelem!)
Szeretettel ölellek:Glica |
- May 28 2011 15:33:54
Glica! Fel sem fogja az ember, mit követ el saját maga ellen !Hisz a természet nélkül nem létezik! Ölel: Piroska
(Én nyugodni látom a Napot, a sárhegy felett!) |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. April 18. Thursday,
Andrea napja van.
Holnap Emma napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
