Napkorong
Versek fõoldal · Prózák fõoldal · Gyakori kérdések · Szerzõk és verseik · Szerzõk és prózáikOktóber 26 2020 01:32:51
Navigáció
Versek fõoldal
Prózák fõoldal


Gyakori kérdések
Szerzõk és verseik
Szerzõk és prózáik
Kapcsolat
Alapszabály
Szerzõdés
Online felhasználók
Vendég: 4
Nincs Online tag

Regisztráltak: 2,199
Nem aktiváltak: 0
Tagjainkról-tagjainktól
- Weboldalak
- Saját fotóalbumok
- Pályázatokon elért eredmények
- Saját kötetek
- Megjelenések antológiákban
- Tagjainkról mindenféle
Fórumtémák
Legújabb témák
Szerelem
Két rímelõ játéka
Asszociáció.
Anagramma
Minden ami jó... :)
Legnépszerűbb témák
Asszociáció. [10201]
Szótaglánc. [8524]
Földrajzi-né -l... [7724]
MÜFORDÍTÁS [4923]
Szerelem [3570]
Napkorong pályázat nyertesei.
Drogmentes életért
Hurrá nyaralunk!
Küldetésem van
1848-as szabadságharc
Pályázatok
Nem fizetõs pályázatok
Pályázatfigyelõ
Pályázatok
Online rádió
Lépésrádió online
Lépésrádió - Egy lépéssel közelebb hozzád
PageRank mérõ
Google PageRank
placebo: Vörös Kvadrát
V

Első rész


A Vörös kvadrát

Egyikőjüket sem kedveltem annyira, hogy rávilágítsak haláluk keserves hiábavalóságára, bár meghalni bármikor meghaltam volna bármelyikükért, és tudtam, hogy ez fordítva is így lenne. Ahogy szürke elszánt tekintettel készülődtek vértjük csatjait állítgatva, fegyvereik élét ellenőrizve, büszkeség feszítette mellemet.
Veteránok!
A Birodalom nehézgyalogságának Vörös kvadrátja. A Vorg hordák elleni pusztító háborút és száz más csatát megjárt, csaták sebeitől csúfított férfiak és nők.
Ide csak a legjobbak kerülhettek be, akiknek a közvetlen parancsnokaik ajánlásán felül még a méltóság hetét is túl kellett élniük.
A két feltétel közül még az elsőt sem teljesíthette akárki, hisz a messze földön rettegett nehézgyalogság parancsnokai egytől egyig élő legendák voltak. Valamennyiüknek már rég halottnak kellett volna lennie. Vérszomjas lelkük mégis belülről kapaszkodott húsbörtönébe, hogy a kárpit ezen oldalán szolgálhassák továbbra is a halált.
Hogy a harc és halál e két lábon járó papjai vérükkel pecsételjék le az ajánlólevelet, nem volt elég csengő aranyak áradata, vagy földi gyönyörök felajánlása. Hogy vérükkel igazolják valakinek a rátermettségét, ahhoz valóban a legjobbnak kellett lenni.
Hallottam olyat is, hogy egy nehézgyalogos az áhított pecsétért, több száz aranyat ajánlott fel a félőrült Lorenzonak, a Hetesek parancsnokának. Lorenzo a teljes állomány előtt puszta kézzel tépte fel a becstelen torkát, majd a feje fölé emelve engedte magára a rángatózó testből kiömlő vérzuhatagot. Eztán nála már senki sem próbálta másként kivívni elismerést, csak vérrel és halállal.
Emlékszem én miként érdemeltem ki e kegyet.

Vagy tizenöt esztendővel ezelőtt messze Északon felderítőként a Négyes nehézgyalogos kompániánál szolgáltam. Tíz társammal az ifjú Aran vezetése alatt kiküldtek minket, hogy a barbár Lergek csapatait kifürkésszük.
Már vagy öt csapat útrakelt, de még senki sem tért vissza. Az a hír járta hogy a Lergek oldalán egy őssámán csatlakozott a harcokhoz. Ez nem volt jó hír, hisz ezek az ó időkből visszamaradt korcsok, olyan pusztító erejű mágiát kaptak kegyetlen isteneiktől, melynek megfékezésére, csak a legjobban képzett Birodalmi papok voltak képesek. Ilyen azonban egy sem volt az egységünkben, csak néhány gyógyítót rendeltek mellénk szolgálatra. Ezek azonban még igazán be sem tudták volna mérni a ráncos vérivót a manaháló rezgéseit követve. Pedig a szipirtyó biztosan rángatta az érzékeny szálakat istentelen praktikái gyakorlásakor.

Kis csapatunk óvatosan haladt előre a zúzmarával borított fenyvesben, és mint fehér lepellel fedett kísértetek suhantunk előre kaméleon ruháinkban abba az irányba, hol az ellenséget sejtettük.
Egy napig nem történt semmi különös, majd a fattyakra utaló apróbb jeleket találtunk és lassan szagot kaptunk mint a prédát kereső farkasok. Kutatásunk eredményeként a második nap világos óráinak utolsó dekádjában, egy hegyoromról pillantottuk meg első ízben a Lerg kutyák táborát.

A fehér prémekkel borított sátrak a fenyvesek között elbújó völgyben koncentrikus körökbe rendezve ölelték körbe a középen lobogó máglyát.
A sátrak közt hangyák módjára nyüzsögtek a pikkelypáncélt viselő prémkucsmás harcosok, és valamennyien a belső kör felé igyekeztek, ahol egy apró, hajlott hátú bőrökbe burkolózott alak táncolt a tűz előtt. Kezében sámándobot tartott és reszelős fejhangon kántálva hívta rég elfeledett isteneit.
A tűzkör túlsó felén mozgolódás támadt, és néhányan hat embert húztak a sámán mellett felállított cölöpökhöz, majd gyakorlott mozdulatokkal álló helyzetbe rögzítették a borzadályos állapotban lévő megkínzott testeket.

A vénséges sámán eközben egyre gyorsabban pörgött dobját torz ütemre verve, majd rekedt kiáltására a máglya lángja kék színűre váltott és mint vulkánból kilövellő láva üvöltve az egekig csapott.
Valamennyien éreztük a túlvilági entitás hátborzongató jelenlétét, de szemmel semmit sem lehetett kivenni a vakító kékséggel ragyogó lángok között.
Ekkor a vénség odalépett az egyik kikötözött, lemeztelenített emberhez, és ruhái redői közül egy görbepengéjű áldozókést vett elő. Egyetlen határozott mozdulattal metszette át Kordan, a négy nappal előttünk útjára bocsátott felderítő egység nyomolvasójának bikanyakát.
A vöröslő vér ömleni kezdett a sebből, mire a förmedvény, mint valami két lábon járó pióca tapadt a sebre és vadul nyeldekelte az élet, társunk nyakából elszökő rubin cseppjeit.
Undorodva és egyben elképedve néztük, miként erősödik meg a mocsok testvérünk halálától. Csak legendákat hallottunk ezekről förtelmekről, és én személy szerint sohasem hittem, hogy tényleg léteztek valaha is. Vérsámánok! Állítólag förtelmes fekete praktikával a testükhöz láncolt Démonnal kötött paktum lényege, hogy még élő emberek vérével táplálkozva a túlvilági lény földöntúli erőt és varázserőt ad a förmedvénynek és tartja életben akár évezredekig. Az elpusztítottak lelkei a Démon síkjára kerülve szolgálják az idő végezetéig a halhatatlant.
Csak remélni tudtuk, hogy nincs több is belőle a Lergek sorai között…

Küldetésünk így itt véget is ért volna és normál esetben vissza kellett volna térnünk a csapatainkhoz, hogy jelentsük a látottakat. Azonban öt társunkkal még nem végzett az ellenség, így a becsület testvérisége megkívánta, hogy ne hagyjuk őket ilyen érdemtelen halált halni.

Aran a legifjabbat közülünk, a tizenhat esztendős Korgot választotta ki a hazatérésre, míg mi többiek megterveztük társaink megszöktetését.

Az éjszaka istenei meghallgatták könyörgésünket, mert a holdat sötét hófelhők takarták el, és még a szél is vadul rázta a fenyvest. Így bár alig láttunk az orrunknál tovább, de legalább a talpunk alatt összeroppanó hó hangjait is elfedte a fákat ráncigáló szél sikoltozása. A felállított őrök helyét meg amúgy is már nappal alaposan memorizáltuk.

Aran négyünket jelölt ki a tábor Déli oldalán felállított őrök elnémítására. Mágiával átitatott köpenyemben a bokrok takarásában közelítettem áldozatom felé, aki éppen egy fa mellett állt és könnyített magán. Még az utolsó sárga csepp bele sem olvadt a hóba, amikor a fekete fojtózsinór a nyakára tekeredett. Ellenállása fokozatosan lanyhult, ahogy a zsineg lassan a húsába mélyedt. Az ismerős rángás végetértével, még a biztonság kedvéért mélyen, fültől fülig átvágtam a torkát. A testet behúztam a bokrok közé, majd szépen lassan lefektettem.
Feszülten, ugrásra készen figyeltem, a lelepleződésem jelei után kutatva, de a sűrű hóesésben semmi sem mozdult. A szél hangja pedig elnyomta a kiáltásnál halkabb hangokat.
Elnéztem balra, és láttam amint társam éppen a szomszédos őr ruháját magára öltve annak helyébe lép.
Nekem is sietnem kellett, és néhány perc múlva, mint Lerg őr feszítettem a tábor szélénél lobogó őrtűz fénykörén kissé kívülre húzódva.

Jelünkre többi társunk mint öt jelenés, hangtalanul suhant a tábor melletti fenyves felől, majd mellettünk elhaladva, már el is nyelte őket a sátrak rengetege.

Az idő ólomlábon vánszorgott, és már kezdtem aggódni, mert közeledett az őrségváltás ideje.
Ekkor a tábor felől mozgásra lettem figyelmes.
Ahogy Aran és a négyből már csak három társunk hátukon valamit cipelve kibontakozott a sűrű hóesésből, tudtam, hogy valami balul sülhetett el. Közelünkbe érve láttam, hogy mint zsákok lógnak rajtuk a cölöpöknél korábban megfigyelt foglyok. Aran nem szólt semmit, csak amint elhaladt mellettem acélos tekintettel a szemembe nézett, lábával egy vonalat húzott a hóba és ökölbe zárt jobb karjával a szívére csapott.

A feladat egyértelmű volt…

Ledobtam a Lerg kucsmát a fejemről, majd három, a tábor Déli oldalán várakozó társammal karddal és tőrrel kezemben felkészültem az üldözők fogadására.
Jorg a Déli államokból származó szikár fejvadász két rövidkardjával a bal oldalamra, míg Wulf a rengő izmú óriás Borjani barbár, - aki azért csatlakozott a Birodalmi seregekhez hogy nevének dicsőséget szerezve hazatértekor jogot szerezzen törzsének vezetőjét párbajra hívni - a jobbomra zárkózott gigászi pallosát két kézre fogva.
Negyedik társunk, akiről senki nem tudta pontosan honnan is származik, éppen a fák felé rohant, hogy íjával egy fa magasából tudja fedezni esetleges visszavonulásunkat.
Nyelve nélkül, amit állítólag már gyerekkorában kivágtak a szájából, ezt elmondani sem tudta. A Vasfejű nevet is mi aggattuk rá egy kocsmai verekedés után, amikor Kurd városában hatan összetűzésbe keveredtünk a városi őrség egy kisebb csapatával, és néma társunk minden ellenfelét brutálisan lefejelve küldte a porba. Ahogy néztem ruganyos léptekkel futva távolodó alakját, egy röpke fohászt mormoltam isteneink felé, és kértem, hogy ne hagyják fogolysorsra jutni.

A kiszabadított foglyokat cipelő társainkat még szinte el sem nyelte az erdő, amikor a sátrak közül előrontott az első üldöző.
Jorg máskor összeszorított száján a halál vicsorával acélos villanásként lendült előre. Baljában tartott kardjával félre sodorta a feje felé száguldó kétélű csatabárdot, majd félrelépve jobbal egyenesen támadója torkába döfött.
Azonban nem volt időnk vérszagtól megittasult társunk halálos táncában gyönyörködni, mert úgy rontottak ránk egymás után a fattyak, mint patkányok a vérző dögtetemre.
Pillanatok alatt azon kaptam magam, hogy egyszerre három ellenféllel küzdök. Két pengém, mint ezüstös fal táncolt körülöttem miközben előre-hátra lépdeltem a csata ütemére. Hála a több éves kiképzésnek megláttam ellenfeleim mozdulatai között a réseket, és csontrepesztő vágásokkal büntettem őket.
Wulf, mint sebzett medve rontott a támadók közé, és csapásaival messzire szórta őket.
Ellenfeleink testei hevertek körülöttünk, és a kiömlött vértől a felolvadt hó mint vörös tenger hullámzott a lábaink alatt.
Lassan szorultunk az erdő felé amikor egy nyílvessző fúródott a Borjani mellébe. Az óriás mintha észre sem vette volna, hogy mi történt, ugyanúgy küzdött tovább. Azonban következő vessző sisakja alatt találta el, és a szemén keresztül az agyába fúródott.
Még kettéhasított egyet a sérüléseit látva felbátorodva támadó harcosok közül, majd térdre esett. Feldőlni már nem tudott. Három nehézlándzsa szaggatta szét a testét védő acélszemeket, és lassan eldőlő testét félig térdelő helyzetben tartották. Még halálában sem engedte el családja ősi fegyverét.

Titánként küzdő társunk halálával az esélyeink a túlélésre rohamosan csökkentek, bár valójában az első pillanatban sem adtam volna egy petákot sem a lelkünkért.
Jorg a pusztítás őrjöngő démonaként harcolva mellém verekedte magát, és egymást fedezve nyomultunk egyre csak hátra. Minden egyes feladott méterért nagy árat szedtünk, és társunk halála is csak fokozta vérünk vad tombolását.

Ahogy éppen két vértbe öltözött, szablyákkal hadonászó vad tekintetű harcos rontott rám, egy a hó alatt várakozó fagyosan csúszós fadarabra léptem.
Bár csak egy pillanatra, de elveszítettem az egyensúlyomat, és már érezni véltem, hogy a bordáim közé lecsapó penge miként robbantja agyamba a kín fehér lángjait.
A szabja sziszegő csapása azonban nem érkezett meg. A két harcos másodpercek alatt egy-egy fekete tollas nyílvesszővel a mellében esett össze, és üvegesedő tekintettel értetlenül meredtek a felhős égboltra.

Végre Vasfejű íjának lőtávolságán belülre kerültünk, és a halál dala zizegve suhanó mérgezett nyilak formájában materializálódott körülöttünk.
Egy pillanatra fellazult a rohamozók gyűrűje és sikerült egy kis távolságot nyernünk.
Hátrálás közben három dobótőrömből kettőt hajítottam el üldözőink felé s ekkor balomról hörgő hang csapott meg. Ahogy odafordultam láttam, amint Jorg elejti fegyvereit és a hasához kap, ahonnan egy kard hegye türemkedett elő.
Az ellenség egyik harcosa valahogy a hátunkba került és alattomban támadott rá. Nem volt időm megmaradt dobótőrömet előkapni, így vívótőrömet vágtam elemi erővel a mellkasába, amitől vagy másfél métert hátraröpült a fakóbőrű mocsadék.
Gyorsan sebesült társamhoz ugrottam és egységünk elveit követve vállamra emeltem a nyöszörgő fejvadászt. Nem törődve üldözőimmel a fák felé iramodtam, hisz már pont elegendő időt nyertünk Aronnak és a kiszabadított foglyoknak.
Teljes erőmből rohantam és csak azt vártam mikor csapódik a hátamba egy nyíl, vagy egy jól irányzott hajítódárda.
Hátralévő életemben sokat gondolkodtam azon, hogy miként érhettem el az erdő fáit, de valahogy sikerült.

Vasfejű, ez a néma árnyjáró olyan sebesen küldte útjára pusztító vesszőit, hogy a Lergek egy pillanatra megtorpantak megint, majd megújult erővel lódultak utánunk. Vasfejű lecsusszant a fáról, majd kardját elővonta és mosolyogva indult a támadók elé.
Most rajta volt a sor, hogy megállítsa őket egy rövid időre, míg én sebesült társammal a hátamon menekülök tovább. Ezt kívánta a becsület és egységünk íratlan szabályai.

Hogy tettének értelmet adjak, minden erőmet összeszedve rohantam a fák között egy vízmosásban. Lábam alól a hó gejzírként csapott fel, miközben fehér ködöt lihegve száguldottam a völgyből felfelé, a fenyves ős öreg fái árnyékában.
Hátam mögül halálsikolyok hangját sodorta felém a szél. Egy pillanatra zordan elmosolyodtam, de ahogy szaladtam, lassan elhalkultak mögöttem a hangok. Szerettem volna visszafordulni, hogy tegyem amit kell, de ott lógott hátamról a déli fejvadász teste. Felelősséggel tartoztam érte, hogy mindent megtegyek az életéért.
Ha társam kapja fel, akkor én álltam volna meg egy rövid időre szemben az árral, de nem ezt hozta a sors.


A völgy melletti domb tetején nem állhattam meg, hogy kifújjam magam, hisz tudtam, utánam jönnek és vadászni fognak rám, mint kopók a sebzett vadra. A hó sem esett már, így végre meggyőződhettem az irány helyességéről. Jó felé szaladtam végig, így szerencsémre nem a Lergek földjének belseje, hanem a várakozó négyesek felé haladtam.

Futás közben kezdtem megnyugodni, mert az egyenes terepen tudtam, hogy nem fognak utolérni, hisz még a felderítők között is az egyik legjobb futónak számítottam, és egyenletes tempóval lábam csak úgy falta a kilométereket.
Ahogy vizsgáltam magam előtt a talajt a hóban, futó lábak nyomára leltem, és felismertem előttem menekülő harcostársaim lábnyomát.

Egy nagyobb bokorcsoporton verekedtem magam keresztül követve a jól látható jeleket, és hirtelen egy tisztáson találtam magam.
Az iszonyatos látványtól földbe gyökerezett a lábam.
A rét közepén egy rémalak állt. Testét fedő állatbőrökből készült rongyos ruhája feszesen simult roppant izmaira. Kopasz fején az ismeretlen jelekből álló tetoválások vörösen izzottak, és mintha egyfolytában tekergőztek volna, mint bőrben vonagló lángolóférgek.
Sárga ragadozó szemei gonoszan villantak rám vérmocskosan vicsorgó pofájából. Tűhegyes fogai vértől szennyezetten sárgállottak a keskeny, vértelen ajkak között.
Kezében Aran holttestét tartotta, kinek nyakán éles fogak marcangolta seb tátongott. Körülöttük szétszórva kifacsart testek hevertek a hóban.

Aran kiszipolyozott testét félrehajította, majd ifjú parancsnokom kardját lassan kihúzta a mellkasából. Nem hiába volta vezetőnk az ifjú nemes vérű. A kard nyomán fekete vér ömlött a sebből, majd a kocsonyás trutymó, mint valami burjánzó gennyfolyam húzódott vissza a testbe. Nyomán a sebszélek pillanatok alatt összeforrtak, mintha a halálos szúrás sohasem járta volna át a vérsámán fekete szívét.

Először a futás jutott az eszembe, hisz esélyem sem volt legyőzni ezt az ó idők bűzlő torka által kiokádott dögöt, de hirtelen halott társaim gomolygóan émelyítő fáradtsága öntötte el egy pillanatra a tagjaimat. A szemvillanás tört része alatt átsuhantak előttem az arcok, és nevek. Mindannyian barátok voltunk és többek is annál, hiszen már fingszagról felismertük egymást egy zárt szobában, ha a kaszárnya priccsein ért minket az éjszakai pihenő ideje.

Eleget futottam már, gondoltam, és Jorgot szép lassan leengedtem a vállamról. A vérveszteségtől sápadtan szederjes arccal nézett fel rám és lassan mozgó szempillái alól megértően villantak az éjszakai látásra átbűvölt vörös szemek. Megszorította alkaromat, majd szemét lehunyva hátrahanyatlott.

Lassan felemelkedtem, és kardomat elővonva vívóállásba helyezkedtem. Erőszakkal kényszerítettem magam, hogy ne gondoljak a földön heverő halottakra, majd a képzés során tanult lélektisztító mantrát mormolgatva indultam ellenfelem irányába.
Másodpercek alatt kiürített elmémet hagytam, hogy a harc szelleme, mint vad szerető öntse el.
Kitágult orrjukaim mohón szívták be a téli fenyves hasítóan friss illatát.
A förtelem némán sziszegő hangja orkánként tombolt a füleimben. Minden érzékem pattanásig feszült, és nekilódultam.
Egyik csapást osztottam a másik után. Úgy küzdöttem, mint egész életemben ez idáig soha. Éreztem, hogy szinte átlényegülök és kardommal eggyé válva követhetetlen, elmosódott árnyként harcolok. A sámán az égiek tudják csak honnan, de egy óriás pallost kapott a kezébe, majd ő is táncba kezdett, de ez valahogy más volt, mint az én tiszta mozdulataim harmónikus lüktetése. Mozdulatai bűzlöttek a csöpögő gonoszságtól, és ahogy az összecsapó pengéink felett az arcába pillantottam, láttam amint a vajákos arca a bőr alatt hullámzik és néha egy nem evilági lény vonásait veszi fel.

Már percek óta tartottam magam, és ha normál megszokott ellenfelekkel kerülök szembe, már vagy tucatnyi lelket indítottam volna útra a kárpiton túli területekre. Azonban a fáradtság mint alattomos ólomfolyam kúszott a tagjaimba, és egyre nehezebben tudtam hárítani a szörny erősödő csapásait.
Megbotlottam, ezen a napon már másodszor, és a hátamra estem. A pallos a levegőbe lendült, és csonttörő dalt zengve zúgott felém. Kardomat magam előtt fellökve a csapás útjába tettem, miközben oldalt hengeredtem. Az elemi erejű ütéstől pengém a kezemmel együtt hangos pendüléssel vegyes reccsenéssel tört ketté.
Fájdalmasan üvöltve emelkedtem fel, és ugrottam el a derekam irányába zúduló következő csapás előtt.

Csak azért is harcolni akartam, minden porcikám azt kívánta, hogy ha másképpen nem, hát puszta kézzel tépjem darabokra ezt a bűzlő förtelmet. Még ép bal kezemmel előhúztam utolsó fegyveremet; a mellemre keresztbe szíjazott tokjából magányosan lógó díszes nyelű dobótőrömet.
Gyönyörű fegyveremet kezembe véve éreztem a markolaton végigfutó lágy vonalakat, amiket oly sokszor merengve nézegettem, mióta abban a messzi sírboltban már vagy egy évvel ezelőtt rátaláltam.
Most furcsán bizsergett az ékkövekkel díszített markolat, de nem volt időm nézegetni, mert a sámán már rajtam volt. Hátraugrottam és dobásra emeltem a fegyvert. Lendülő kezemből a pengét még utoljára minden megmaradt erőmmel a melle felé hajítottam. A kékesen izzó pengének mintha saját akarata lett volna, irányt váltott, majd a felé száguldó pengét megérző förtelem értetlenül kimeredő sárgás szemei között, a vörösen hullámzó tetoválások középpontjába vágódott.
A vérsámán megmarkolta a homlokából kimeredő démon penge azúr színnel derengő markolatát. - Még kétezer évvel ezelőtti születése előtt kovácsolták ezt a fegyvert egy elfeledett kolostor démonűző szerzetesei. A pengét átjáró mágia mint értelmes lény szunnyadt a kétarasznyi fegyverbe börtönözve egészen addig, míg egy démoni szövetség feloldására nem küldték.
A több mint kétezer éves démonvadász, most végre szabadon bocsáthatta energiát. -

A penge körül kékes izzás támadt, ahogy a belézárt mágikus energia felszabadult és kíméletlen gyorsasággal oldotta fel a Démon és sámán között köttetett ősi fekete köteléket.
A Démon, reszelős fejhangon felsikoltott amint kiszakadt az emberi testből. Gazdatest nélkül nem tudott ezen az oldalon maradni, így óriási dörrenés mellett a kárpit megszakadt és a résen kinyúló mannaszálak körülölelték rángatózó testét. Hiába küzdött üvöltve, a nyers energia ellen nem harcolhatott. Az energiacsápoktól gúzsba kötött túlvilági lényt elnyelte a síkokat határoló anyagon támadt óriási lyuk.

Ordító némaság ereszkedett a hideg téli tájra, melyet percekig semmi sem tört meg. Csak bámultam a Vérsámán néhány méterre heverő testét, ami fokozatosan omlott szürke porrá.
Odavonszoltam magam hozzá, és magamhoz vettem mellette heverő pallosát. Érintésemre a markolat felmelegedett és a pengét dér lepte el. Felemelni nem volt már erőm. Az ájulás, mint fekete örvény nyelte el megkínzottan lüktető elmémet.


Hozzászólások
Még nem küldtek hozzászólást
Hozzászólás küldése
Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
Pontos idő
Mai névnapos
Ma 2020. október 26. hétfő,
Dömötör napja van.
Holnap Szabina napja lesz.
Bejelentkezés
Felhasználónév

Jelszó



Még nem regisztráltál?
Kattints ide!

Elfelejtetted jelszavad?
Kérj újat itt.
Üzenőfal
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni

csobad
26/10/2020 01:11
Szép estét! Rég jártam itt! Tiszteletem Mindenkinek!

Helen Bereg
25/10/2020 18:37
Szép estét Napkorong. smiley

Gyongy
25/10/2020 12:15
Szép napot Napkorong smiley

KiberFeri
25/10/2020 08:50
Esik! Vigyetek magatokkal ernyőt és akkor jó lesz a reggeletek!

Helen Bereg
24/10/2020 19:00
Szép estét Mindenkinek! smiley

iytop
24/10/2020 16:45
Kellemes délutánt kívánok Mindenkinek!

Gyongy
24/10/2020 16:02
Kellemes délutánt Napkorong smiley

Gyongy
24/10/2020 09:45
Szép reggelt Napkorong smiley

Helen Bereg
23/10/2020 16:29
Szép estét Koronglakók. Szia Gyöngy.

Gyongy
23/10/2020 15:08
Kellemes délutánt Napkorong smiley

KiberFeri
23/10/2020 08:36
Szép az idő, legyen jó napotok és EMLÉKEZZETEK!

Helen Bereg
22/10/2020 18:25
Szép estét Napkorong! Szia Manon!

Manon
22/10/2020 17:41
Szép estét Napkorong!

Manon
22/10/2020 08:45
Kellemes csütörtököt mindenkinek! smiley

KiberFeri
22/10/2020 08:24
Kellemes napsütés van, legyen jó a napotok!

Archívum
Minden jog fenntartva napkorong.hu 2007-2009.
Powered by PHP-Fusion © 2003-2006 - Aztec Theme by: PHP-Fusion Themes