Napkorong
Versek fõoldal · Prózák fõoldal · Gyakori kérdések · Szerzõk és verseik · Szerzõk és prózáikáprilis 20 2021 21:00:18
Navigáció
Versek fõoldal
Prózák fõoldal


Gyakori kérdések
Szerzõk és verseik
Szerzõk és prózáik
Kapcsolat
Alapszabály
Szerzõdés
Online felhasználók
Vendég: 7
Nincs Online tag

Regisztráltak: 2,202
Nem aktiváltak: 0
Tagjainkról-tagjainktól
- Weboldalak
- Saját fotóalbumok
- Pályázatokon elért eredmények
- Saját kötetek
- Megjelenések antológiákban
- Tagjainkról mindenféle
Fórumtémák
Legújabb témák
Asszociáció.
Anagramma
Szerelem
Két rímelõ játéka
Minden ami jó... :)
Legnépszerűbb témák
Asszociáció. [10202]
Szótaglánc. [8524]
Földrajzi-né -l... [7724]
MÜFORDÍTÁS [4923]
Szerelem [3573]
Napkorong pályázat nyertesei.
Drogmentes életért
Hurrá nyaralunk!
Küldetésem van
1848-as szabadságharc
Pályázatok
Nem fizetõs pályázatok
Pályázatfigyelõ
Pályázatok
Online rádió
Lépésrádió online
Lépésrádió - Egy lépéssel közelebb hozzád
PageRank mérõ
Google PageRank
NDI: ÉN ÉS A VADDISZNÓK
Látni láttam én is, nem arról van szó, de szerintem vaddisznókénál gyásznap volt, amikor megtudták, hogy kénytelen voltam felhagyni a vadászattal, merthogy egyetlenegyet sem tudtam elejteni. Még rájuk sem lőttem!





M





NAGY DOMOKOS IMRE

ÉN ÉS A VADDISZNÓK

Csengett a telefon. Mikor felvettem, egy gyerekhang csilingelt benne:
– Sasi! Láttam vadcocapocát!
Kisebbik unokám (két és negyed éves) számolt be legfontosabb kirándulási élményéről. A hívást magát öt és féléves nővére végezte. Gyengébbek kedvéért közzéteszem, hogy a Sasi én vagyok, melyet a Sasadi Nagypapa elnevezésből rövidített le még kétéves kora körül Boglárka kisasszony, s Bandi úr (alkatra nagyon hasonlít a Régi történet-ben szereplő ük-nagybátyjára, ámbár hasonló színvonalú kalandjairól lemondunk előre is), természetesen átvette a nővérétől.
Hát igen. Vaddisznót látni bármilyen korban élmény.
*
Fekete Pista bácsi – már elnézést az Olvasótól, nagyjából »mínusz kilenc hónapos« korom óta ismert, így számomra életem végéig az marad –, ha az olvasó emlékszik írásaira, akkor tudja, hogy mennyit panaszkodott a vaddisznókkal kapcsolatos balszerencséjére. Ám mi ez az enyémhez képest? Mert ő legalább időnként elejtett egyet-egyet. (Ha jól tudom, egész életében összesen négyet…) De én?!
Látni láttam én is, nem arról van szó, de szerintem vaddisznókénál gyásznap volt, amikor megtudták, hogy kénytelen voltam felhagyni a vadászattal, merthogy egyetlenegyet sem tudtam elejteni. Még rájuk sem lőttem!
Ha valamennyi pechemet felsorolnám, az túl sok lenne, de néhány epizódot búcsúzul összeszedek.
*
A hazai őshonos nagyvadak közül a vaddisznó volt az utolsó, amelyet szabadban láttam. Őzet még kamaszként, szarvast már egyetemistaként, vaddisznót pedig csak harmincas éveim közepén. Bár az is lehet, hogy az elsők csak félig voltak vaddisznók.
Mátrafüreden nyaraltunk, és a Sárhegy oldalában sétáltunk az egykorvolt kisvasút felszedett sínei helyén. Egyszerre csak röfögést hallottunk jobbról a bokrosból, s a következő pillanatban valósággal kigurult elénk egy huncutképű csíkos kismalac. Utána vagy öt-hat testvérkéje. Álltunk, mint saját szobraink, sejtve, hogy hamarosan jön a mama.
Hát jött is, de ő bizony rózsaszín volt. A közeli erdészházból tett időnként kirándulásokat az erdőbe, s nyilván egyik pajzánkodásának az eredményei viháncoltak előttünk.
Őmamasága ránk sem nézett, hanem kocogott hazafelé. Én meg azon gondolkoztam, hogy ezekből igencsak nehezen lehet majd jó kövér disznót hizlalni. De azért elkönyveltük őket vadmalacnak.
További »vadászkorom előtti« kirándulásainkon őzeket láttunk, elvétve szarvast is, de disznónak csak a nyomát.
*
TÉL

Nem sokkal első vadam elejtése után Csőre Pali vendégei voltunk Acsán. Már az előjelek is rosszak voltak, mert Pali kocsija menet közben többször is bedöglött. Hideg volt, éles szél, keményre fagyott hó. Idéztem is a klasszikus bölcsességet: “Az is bolond, aki ilyen időben puska nélkül kimegy a szabadba!”
A legnevezetesebb esemény az volt, amikor a Provosznya nevű területrészen a földeken egy horhos mellett megláttunk két rókát. Megálltunk az erdő szélén, tűzkészen. Előbb én lövök, hibázás esetén Pali is.
A kisebbik róka elindult tőlünk távolodva, a nagyobbik pedig közeledett a felénk eső horhos irányába. Célbavettem, de Pali suttogta, hogy átjön.
Át is jött. Tőlem legfeljebb 40 lépésre ott sétált a havon. Hatalmas egy állat volt, szép világospiros, fehér hassal. Amikor együtt voltak, a másik macskának látszott mellette.
Csodálkozva ránk nézett. Én pedig megcéloztam – és “gyönyörűen elhibáztam”. (Eredeti bejegyzésem vadásznaplómból). A róka érthetően zokon vette az ilyetén fogadtatást, és szélirányba elugrott. Pár pillanat kellett, amíg rájöttem, hogy bal cső is van a világon, és utánalőttem. Ez a hibázás már érthetőbb volt, mert a róka rohanva távolodott. Pali archoz emelt fegyverrel várta a dolgok végét, hogy lőhessen, de csak egy csett lett belőle. Vadonatúj drillingjén összekeverte a gombokat, és nyitás helyett zárta a fegyvert.
Ott álltunk télvíz idején kertitörpe, azaz róka nélkül a hideg szélben is leforrázva. Fiamból pedig kitört a kamasz:
– Azt a rókát én is lelőttem volna!
Palival hallgattunk, mint a sült hal. Mentségemre szolgáljon az igen erős keresztszél, s hogy a vadászláztól nem láttam se havat, se rókát, csak valami rózsaszínű pacnit. De amíg hozzájuk jártam vadászni, csak úgy emlegettük a környéket, hogy “Horhos az Elhibázott Rókához”…
Amúgy a szélvédett erdőkben elég vadat láttunk, csak éppen lőnivalót nem. Vacsora után az eredeti tervnek megfelelően már alkonyattal a vadászháztól északra egy Babec nevű helyen magaslesre ültünk egy szóró mellett. Lővilág végéig vacogtunk, de csak a szél jött, meg a szórón erjedő cukorrépa-maradék törkölyszaga.
Pali kocsija visszafelé sem tagadta meg magát, örültünk, hogy hazaértünk.
A történethez tartozik még az is, hogy a feleségem rókaboáját nem sokkal korábban lopták el. Néha még ma is emlegeti, hogy ha én akkor…
*
A magamfajta szegény bérkilövő tanárember, főleg ha nem volt kocsija, nehezen jutott ki tanítási időben vadászni. Mert rendszerint akkor ért rá, amikor más pihent. (Vélem, manapság sincs máshogy.) Így egyetlen téli disznólesem lett volna még, de végülis a »December, 1982« lett belőle.
*
TAVASZ

Szalonkázni indultam a Szépcsereshez. Muray Robival a Raktár utcai buszmegállóban találkoztam. Mikor leszálltam a buszról, leszakadt a jégeső! Hát ilyet még nem pipáltam…
Ennek ellenére odafenn várakozáson felül enyhe idő volt. Az erdészeti útról egy valaha valószínűleg szekérútnak titulált széles ösvényen lejjebb mentem, mert már előfordult, hogy feljebb állván a kalapomra esőzött az él mögött gondatlanul lövöldöző szalonkázók sörétje. Bajom nem lett belőle, de valahogy nem szeretem.
Az első kanyarban megálltam. Ide csak nem ér el a sörét, ha ki is jön valaki még. Ekkor vettem észre, hogy jobb felé olyan tisztes sörétlövésnyire a bokrosban, a szálas mellett egy magasles áll. Jó nagyvadjárta hely is lehet – gondoltam. (Szalonkát már láttam itt a kanyarban húzni nemegyszer, azért jöttem ide le.)
A völgyben a patak hangoskodott, de a madarak viszonylag csendben maradtak. Egy éve még fagyott, és hófoltok voltak szerteszét, – most meg kesztyű sem kellett! Pedig amúgy eléggé fázós a kezem. Zsindely Feri bácsira gondoltam, aki már húsz éve elment. Végülis megfogant a jókívánsága, pedig akkor elég sokan kinevettek minket érte. Meg azt néztem, hogy hoz-e esőt Visegrád felől a felhő. (Mint az Elefánt a Micimackóban.) Így nem csodálható, hogy először nem is értettem, hogy mik azok a hangok tőlem jobbra a sűrűben. Aztán egy malac nyafogott, majd mérgesen rámordult az anyja. Disznók!
Ezekután nem is csodálkoztam, hogy még jókor lővilágnál egy olyan három-négyéves disznó kocogott át az úton a völgybeli forrás felől fel a hegyoldalba, egészen a magasles mellett. Kissé sietett, de nem volt olyan gyors, hogy futásnak lehetett volna minősíteni.
A felhő végülis nem hozott esőt. Még lővilágnál egy cvikk kijött az út fölé tőlem balra, teljesen hangtalanul. Lőtávolon kívül voltak. Elkanyarodtak Robi felé, akinek a legjobb lövésre jöttek volna, – ha már nem a puskáját rakta volna el. Így bántatlanul távoztak.
Visszafelé indultam már én is, amikor disznóék átsétáltak a patakvölgybe. Négy-öt malac és az anyukájuk. Olyan közel, hogy akár söréttel is lőhettem volna malacot, mint ahogyan egyszer néhai Horthy Jenő véletlenül megtette. (Vegyeshajtásban golyóval lőtte le a fácánt, és söréttel a malacot.) Igaz, nem 14-es, hanem 8-as söréttel; és azóta különben is változtak a jogszabályok, nomeg – nem utolsó sorban – az én lőtudományom hol van az övéhez?!
Így egy eredménytelen, de nem élménytelen vadásznappal lettem gazdagabb csupán.
*
A Kiscseresnél voltam, kedvenc helyemen. A parkoló ugyan lőirányba esett, és tele is volt kocsival; ám mindenki az úttól felfele állt, így egyedül voltam ezen az oldalon. Enyhe idő volt, a puha föld tele disznótúrással.
Még egészen világosban balra hátulról a szálas felől valami gyenge zörgést hallottam. Odanéztem, és majd’ tátva maradt a szám.
Egy tisztes termetű vadkan sétált ki a szálas és bokros határára, tőlem talán tíz méterre. Úgy viselkedett, mintha rajta kívül nem lenne élőlény az egész Pilisben. Meredten álltam csodálkozva, ő meg nyugodtan turkált, s néha egész halkan elégedetten röffentett. Megbabonázva bámultam jó sokáig.
Nem tehettem semmit. Egyrészt, mert az újabb szabályok szerint vagy gyöngyolyó van az embernél vagy sörét. De gyöngygolyó nem is lehetne nálam, mert csak szalonkára szól az engedélyem. És ha lenne is, az első gyanús mozdulatra úgy eltűnne a kan, mint a villám. Így maradt a bámulás.
Hirtelen éreztem, hogy jobbra is kellene néznem. Odafordítva a fejem egy szalonkát pillantottam meg, amint mellettem talán egy méternyire elhúz. Néztem, de nem lőhettem, mert a kocsik felé igyekezett, s ott emberalakot láttam. Semmi kedvem nem volt valakit megsebezi, tehát nem mertem lőni. Így el is ment bántatlanul.
Mire visszafordítottam a fejem: a disznó sehol. Ugyanúgy eltűnt, mint ahogyan megjelent. “Vigaszul” alkonyatkor elhibáztam egy cvikket.
Ám a pár méterre tőlem nyugodtan turkáló kan emléke húsz év után is eleven.
*
NYÁR

Megint fiammal voltam kint Acsán. Csőre Pali lehetőségéhez képest elég sokszor meghívott, de mint az Olvasó már tudja, soha sem lőttem ott semmit.
Este – még mindig kánikulában – a vadászháztól keletre egy dombtetőn egy ócska szalmakazalból készült fedezékben kuksoltunk kettesben, de csak egy bakot láttunk, azt is olyan sötétben, hogy az agancsa megállapíthatatlan volt, (Bár nekem mindegy, hiszen csak disznóra szólt a meghívásom.) A Pali által oly biztosra ígért disznók nem jelentkeztek. Vagy zokon vették Pali múltkori hibázását, vagy az enyhe, de forgolódó szél értesítette őket. A hátunk mögött ugyan zörgött valami a sűrűben, de nem jött ki. Talán disznó volt, mert mintha egyszer fújt volna.
Másnap hajnali 3-kor (normál időszámítás!) indultunk el. Ezúttal a terület túlsó részére, valami Kanoda nevű pagonyba. Reméltük, hogy a gabonában csak lesz valami.
Tervünket – természetesen? – nem sikerült megvalósítani. Ugyanis fiamra rájött az allergia. Állandóan tüszkölt és fújta az orrát. S ráadásul feltartott minket két fiatal bak.
Azt hiszed, kedves olvasó, hogy riasztottak? Egy frászt! Minden tüszkölésre, és főleg orrfújásra érdeklődve közeledtek. Meg is egyeztünk, hogy “igaza volt Nadler Herbertnek”. Ő ugyanis vadász-naplójában írta, hogy “ha az ember rendeltetés-szerűen használja a zsebkendőjét”, akkor az őzbak kíváncsi lesz, és közel jön. (A kéziratos naplókat Kotlár Karcsi jóvoltából már akkor mindketten elolvastuk.)
Szóval a két kis mitugrász úgy feltartott kettőnket, hogy mire elértünk eredeti célunkhoz, már csak a nyomokat láttuk. Az volt elég. Nem vigasztalt, hogy Pali is csak egy rókát látott, és azt ezúttal viszont elhibázta.
*
Egyszer a Felségem is kijött velem vadászni. De ő sem hozott szerencsét.
Egy este meg egy hajnal jutott nekünk. ¾8 körül (normál idő-számítás!) bokaficamításra alkalmas gyaloglás után úgy fél kilométerre az “Elhibázott Rókához” címzett horhostól másztunk fel egy magaslesre, melynek a létrája meredek volt, és fent olyan szűk, hogy legfeljebb egy nászutas pár fért volna el rajta kényelmesen – ha nem vaddisznót akar lőni… Mindenesetre mocorogni nem tudtunk. Szerencsénkre a SZUKU nevű csodaszer jóvoltából szúnyogék békén hagytak minket, csak mérges zümmögésük hallatszott olyan tisztes egyméteres távolságból.
Fürjek szóltak a búzában, s kabócák meg tücskök cirpeltek, megnyugtatva bennünket, hogy nem lesz eső. Alkonyatkor hangos zúgással, sőt berregéssel, néhány éjibogár repült el a közelünkben, s ettől olyan Arany János-i hangulata lett az egésznek, hogy ameddig tudtam, magamban elmondtam a Családi Kört.
Őz riasztott kétszer mögöttünk az erdőben. Az első normális hang volt, a másik olyan nyávogásszerű. Már a sötétben lépések, rágások, sőt csámcsogás hallatszott a búzából, de meglátni nem tudtunk semmit.
A lemászás előtti ürítéskor két golyóm fejest ugrott a magasles alatti gazba. Megtalálni természetesen nem sikerült. A visszaút pedig még kegyetlenebb volt, mint odafele.
Másnap hajnalban egyedül mentem ki, nejem közölte, hogy hagyjuk aludni, zárjuk rá a vadászházat. ¾3 körül már egy kényelmes magaslesen ültem az ominózus horhos felső végén. Egy lángbagoly szintén onnan akart leselkedni, aztán amikor rájött, hogy ember vagyok, majd hanyattvágta magát az oszlopról. Érdekes volt a hajnal ébredése. ½4-ig teljes csend, s akkor az első távoli motorzaj után szólalt meg az első madár.
Szép lassan kihajnalodott, s amikor már minden gazcsomóról meg lehetett állapítani, hogy biz’ az nem disznó, s csak a várakozáson felüli számú fürjek szóltak; lementem a horhos déli oldalán az erdő aljáig, ahol egy cserfára épített magaslesre ültem fel. Útközben láttam egy sutát meg egy nyulat. Palira a túloldalon ráriasztott egy bak, s látott egy szarvastehenet a borjával. No meg ő is a nyulat.
Visszafelé megnéztük a tegnapi helyet, tele volt új és mégújabb disznónyommal, még bagózást is láttunk, s megtaláltam a tegnap megszökött két golyó közül az egyiket.
Mikor aztán Sasadra hazaértünk, Gabriella asszony ünnepélyesen kinyilatkoztatta, hogy ő nem irigyli tőlem a vadászatot, menjek csak, ha módom van; ám neki egy életre elég volt ennyi. A vadászat nála ezentúl akkor kezdődik, hogyha beszólok a konyhából, hogy megtisztítottam vagy megnyúztam a zsákmányt…
Hazafelé az 53-as buszon Szederjei Ákos bácsival találkoztunk. Mondá: ott kell elülni, ahol a disznó elfeküdt.
Na ja! Ha a sajátomban lennék…
*
A július végi egészhetes kánikula után a hét végére hűvös, szeles idő lett. Acsán voltam megint. ½8-kor (normál idő!) foglaltam el a helyem az országút mentén a vadászháztól a falu felé az országút szélén lévő magasülésen egy öreg akácfán. Balra tőlem az országút, mellette fasor. Előttem egy másfél kilométer hosszú, de csak ötven méter széles búzatábla; többhelyütt, de főleg a magasülés környékén, kellően disznójárásos. A legjobb lőtávolságra például egy olyan hatnégyzetméteres teljesen letaposott terület. A búzán túl egy keskeny erdő, le a völgynek. Tőlem jobbra szálas, eléggé bokros szegéllyel.
Hamarosan kijött egy suta két jólfejlett hancúrozó gidájával. Vagy öt perc múlva eltűntek. Aztán kijött egy jónak látszó bak is, de hamarosan az is elment.
S ¼9-kor egyszerre csak a szembeni erdősávból kiugrott a napfénybe három disznó. Először egy nagyobb, aztán két kisebb is. Úgy álltak ott tán két percig is, mint egy Muray-kép disznói.
Csakhogy messzebb voltak annál, amilyen távolságra én a saját puskámmal és lőkészségemmel biztosra mertem lőni! Így csak imádkozhattam, hogy jöjjenek közelebb.
De nem jöttek! Ott mozogtak, nemegyszer láttam is hol egyiket, hol másikat, de mintha távolságmérő lett volna bennük, nem jöttek (számomra) lőtávolba. Néha gyanúsan mozgott a búza felém irányulva, de akkor meg nem lehetett semmit meglátni benne.
A végén eltűntek, mint (saját egykorú vadásznapló-bejegyzésem) – disznó a búzában. Csak a szél jött, időnként erősen ingatva az akácot.
Kilenc felé egy őzsuta rohant fel jobb felől lentről, a völgyből. Láthatóan megijesztette valami. Beszaladt a tábla közepébe, és meg-állt a letaposott helyen. Én meg figyeltem, hogy mi kergeti, hátha legalább egy kóbor kutyával »szóba tudok állni«.
De nem jött semmi onnan, csak a szél; a suta pedig megnyugodott, s lassan eltűnt a búzában és az alkonyatban. Én meg ott maradtam fázni lővilág végéig.
Biztos vagyok benne máig is, hogy a disznók megérezték valahogy a veszélyt, meg azt is, hogy »hol van a határ«…
*
ŐSZ

Thuránszky Zoli hívott meg szintén az acsai területre, de a túlsó végébe, néhány napra. Ő még a régivágású vadászok közül való volt, aki kölyökkorától belenőtt a vadászatba a néhányszáz holdas abaúji birtokon. Később »osztályidegen« lett, majd Balassa Gyula bácsi jóvoltából újra vadász. Szegény nagyon várta már a nyugdíjazását, hogy csak a vadászatnak élhessen, aztán két héttel előtte váratlanul meghalt.
Ám az csak néhány évvel később következett be. Akkor még életerősnek látszott, mint legénykorában, amikor 24 óra hosszat követett térdig érő hóban egy sebzett vadkant. De (neki) megérte!
Az idő igazán nem volt kedves hozzánk, mert első éjszaka leszakadta az eső. A völgyi út patakká változott, így jó nagyot kellett kerülnünk célunkig. Zoli azért lőtt egy szarvastehenet. Először – kellően szabályellenesen – odaadta nekem a 9,5-ös Schönauerét, hogy lőjek én. Csak éppen azt nem tette hozzá, hogy a nehéz golyó lefelé húz, tartsak kellően föléje. Így aztán úgy elhibáztam, hogy a tehén észre sem vette a lövésem. Zoliét sem, mert az meg a lehető legjobb helyen csapódott a vállapjába, s azonnal végzett vele.
Más vadat aztán nem is láttunk. Estére kiderült, telihold volt és köd. Fel is jegyeztem a vadásznaplómban, hogy »holnap biztos fagyni fog reggel«.
Úgy is történt. Reggelre fagy volt, köd és zúzmara. Hiába szólt 5 előtt a vekker, csak ½6 körül tudtunk elindulni. Addig megittunk egy csomó teát, és verseket mondtunk felváltva. »A legnagyobb pláne« az volt, amikor a Childe Harold búcsúját (a négy bevezető versszakot) mondtuk el egymásnak – ki-ki a saját műfordításában…
Természetesen nem lehetett nesztelenül járni. A nyíltabb helyeken recsegett a dér, másutt meg sárkoloncok ragadtak az ember lábára. Egy-két hely volt csak, ahol lopakodni is lehetett. A fák között köd. Egy őz ugrott meg előlünk, de nem riasztott.
Kimentünk az Öregszőlők tetejére a magaslesre, de tán 40 méterre lehetett látni. Csak egy héját hallottunk. Így hát lemásztunk – jegesek voltak ám a létrafokok! – és Zoli megérzése szerint tekeregtünk tovább. Egyhelyütt megközelítettünk egy disznót negyven méterre, s már emeltem a puskát, de szelet kapott és meglépett. Nem rohant, mint aki érezte, hogy a köd miatt úgyis eltűnik hamarosan.
Hogy szelet kapott, az akkor derült ki, amikor Zoli újra rágyújtott, és a füst arrafelé húzódott. Az előző cigarettáé még egész másfelé. Ennyiben igaza volt Nadlernek, hogy pipázva vadászott, de azért nem hiszem, hogy visszaszokom.
Aztán már nem láttunk semmit. Egy erdei rét közelében Zoli a szél alatt elállított, hogy ő megkerüli a csúcsot, s ha van arrafelé disznó, az szagot kap tőle, és feltehetően erre fog átváltani a mögöttem lévő sűrűbe. De alighogy elment, egy kutya rohant el láthatatlanul, de nagyon ugatva a közelben, és nemsokára megjelent a kutyát keresve a vadőr.
Üdvözöltem, és mondám, hogy én vagyok a “Thuránszky + vendég”-ből a vendég. Ő megkérdezte, hogy merre van Zoli, s elsietett a kutya nyomába.
Ezekután peresze, hogy nem jött semmi, csak a zúzmara pergett Bársony István-i hangulatban a fákról, és a hátam mögött zörögve igyekezett elfelé valami nagyvad a vadőr irányából. Akárhogy is tekeregtem, nem láttam meg. A zörejből ítélve őz lehetett.
Zoli látta ugyan a kutyát, amint egy nyulat kergetett, de lőni nem tudott.
*
Ennyit tartottam érdemesnek összeszedni disznós élményeimből, melyek között azért volt néhány kifejezetten figyelemreméltó is. Legalábbis ezzel vígasztalom magam, ha már elejtenem egyet sem sikerült. Ám jobbnak tartom, hogy »üres« maradtam, mintha az gyötörne, hogy megsebzetten elvesztettem valamelyiket.
Aztán Jagd vorbei, ahogyan a németek mondják, számomra a vadászatot (anyagi és egészségi okokból) lefújták. Maradtak az emlékek, melyek az idő múlásával egyre szebbek lesznek. Fentemlegetett vadászbarátaim pedig már mind megváltották vadászjegyüket az Örök Vadászmezőkre.

(Budapest-Sasad, 2001-2002, kiegészítve 2011. december 2.))
Hozzászólások
Torma Zsuzsanna - december 02 2011 16:46:01
Kedves Domokos Imre!

Örülök, hogy megint egy nagyon szép (s kellően terjedelmes) vadásztörténetet olvastam. Ahányszor írod, hog megint csak nem sikerült lőni azt, amihez éppen "hivatalos" voltál, én mindannyiszor örültem, hogy az állatok megmenekültek.
Én csak állatnézőbe mennék el, ha egy ilyen vadregényes sétára lennék meghívott.

Gratulálok a több-eseményes történet megírásához!

Üdv.: Torma Zsuzsanna
smileysmileysmiley
Peszmegne Baricz Agnes - december 02 2011 17:19:13
Kedves Domokos!
Örömmel olvastam vadásztalanságod történeteiről.smiley
Fekete István a kedvenc íróm. Úgy olvasom írásait, akár a Bibliát. Annyi emberszeretet, megértő bölcsesség nincs még több a magyar irodalomban, mint ami az ő műveiből sugárzik. Már gyermekkoromban megbabonázott, és azóta sem enged. Karácsony közeledtével ajánlom mindenkinek olvasásra A régi Karácsony című kötetét.
A megértő ember- és természetszeretet, a békességes világlátás bölcsessége a te írásodból is sugárzik. Köszönet érte, kedves Domokos!
Peszmegne Baricz Agnes - december 02 2011 17:20:56
A lelkesedés úgy tűnik szószátyárrá tett, ezt jelzik a meggondolatlan szóismétlések is. smiley Bocs.
gyongyszem555 - december 02 2011 17:51:55
Kedves Domokos Bátyám!
Először is nagyon örülök annak, hogy "újra itt vagy". Csodálattal olvastam sikertelen lövéseidről és szinte hallani véltem a vaddisznók kuncogásátsmiley Nem baj, hogy nem sikerült ezt Te is így állapítottad meg, de legalább az élmény Tiéd volt.smiley
Egyébként - ha megharagszol, ha nem-smiley Gabriella asszonyoddal teljes mértékben egyetértek, "a vadászat nála ezentúl akkor kezdődik, hogy ha beszólok a konyhából, hogy megtisztítottam, vagy megnyúztam a zsákmányt".smiley
Szeretettel gratulálok írásodhoz.
Évi-Húgod.smiley
Tara Scott - december 02 2011 21:30:03
Kedves Domokos!
Már az is óriási élmény, ha az ember közelről láthat egy állatot. De azért egy vaddisznót nem szeretnék olyan közelről látni. Nagyon szép képekkel írsz, éreztem ahogy a cipőmre ragadt sár húzza a lábam, hallottam a zörgős fagyot, láttam a ködöt a fák között. Élmény Veled kirándulni.
Szeretettel ölellek: Tara
NDI - december 06 2011 11:06:38
Köszönöm a hozzászólásokat. Valóban szép emlékek, főleg egyre inkább azokká válnak.
Hozzászólás küldése
Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
Pontos idő
Mai névnapos
Ma 2021. április 20. kedd,
Konrád, Tivadar napja van.
Holnap Konrád napja lesz.
Bejelentkezés
Felhasználónév

Jelszó



Még nem regisztráltál?
Kattints ide!

Elfelejtetted jelszavad?
Kérj újat itt.
Üzenőfal
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni

Helen Bereg
20/04/2021 19:03
Szép estét Napkorong! smiley

KiberFeri
20/04/2021 15:21
Szép napot mindenkinek...

Helen Bereg
20/04/2021 13:34
Szép napot Mindenkinek! smiley

mamuszka
19/04/2021 20:40
Szép estét mindenkinek. Jó egészséget, kíméljen meg benneteket magától a vírus.

vali75
19/04/2021 19:26
Szép estét mindenkinek! smiley

Helen Bereg
19/04/2021 18:44
Szép estét Koronglakók! smiley

Manon
19/04/2021 12:48
Legyen szép napja mindenkinek!

KiberFeri
19/04/2021 09:22
Csak úgy finomkodva esik, de ettől még legyen mindenkinek jó napja!

Wino
18/04/2021 17:55
Kellemes vasárnapot mindenkinek!

Helen Bereg
18/04/2021 17:54
Szép estét Napkorong! smiley

KiberFeri
18/04/2021 09:18
Jó vasárnapot kívánok minden kedves lakótársnak és olvasónknak is!

Helen Bereg
17/04/2021 18:00
Szép estét Mindenkinek! smiley

Helen Bereg
17/04/2021 18:00
Szép estét Mindenkinek! smiley

Helen Bereg
17/04/2021 18:00
Szép estét Mindenkinek! smiley

Helen Bereg
17/04/2021 12:39
Szép vasárnapot Koronglakók! smiley

Archívum
Minden jog fenntartva napkorong.hu 2007-2009.
Powered by PHP-Fusion © 2003-2006 - Aztec Theme by: PHP-Fusion Themes