|
 Vendég: 5
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,200
Nem aktiváltak: 0
|
|
1977-ben kétrészes szakcikkben ismertettem a Nimród hasábjain az önálló Erdély vadászatát. Aztán az összegyűjtött anyagból 2000-ben megírtam ezt az elbeszélést. Az idézőjelbe tett részeket az egykorú dokumentumokból vettem. Dancka = Danzig, a mai Gdansk; Ilyvó a mai Lvov (Lemberg, Lviv) egykorú magyar neve.
Gy
NAGY DOMOKOS IMRE
VADÁSZATOK ERDÉLY ARANYKORÁBAN
(Cornelius van Druyden, a Németalföldi Egyesült Tartományok követségi titkára helyett idegen ötletből.)
Kedves Olvasó! Tudod-e, mikor volt ez a Jókai nyomán szinte szólásként emlegetett időszak? Nem, ne felelj elhamarkodottan, korántsem biztos, hogy I. Rákóczy György korát mondanád! Pedig akkor volt. Az 1630-tól 1648-ig uralkodott »bibliás őrálló fejedelem« idejében, aki minden hadisikernél többre becsült egy szép könyvet, vagy egy jó vadászzsákmányt. Aki az egyetlen olyan török vazallus uralkodó volt, hogy tönkreverte az ellene induló pasa seregét, s Sztambulban lenyelték a kudarcot. Ahelyett, hogy büntető hadjáratot indítottak volna Erdély ellen, a pasa kapott selyemzsinórt – mintha az ő önálló akciója lett volna, a szultán jóváhagyása nélkül. Nem is beszélve a habsburgiánus kísérletek csírájában történt elfojtásáról. Legnagyobb diplomáciai sikere pedig az volt, hogy 1648-ban a linzi békébe belefoglaltatta a jobbágyok vallásszabadságát is! És amikor javában dúlt a harmincéves háború a Habsburg-párti “Katolikus Liga“ és a franciák támogatta “Protestáns Unió“ között – melynél nagyobb pusztítást német földön csak a II. Világháború okozott, Erdélyben béke honolt.
Hát az ő uralkodása alatti egyik udvari vadászatról olvashatunk a következőkben, mely az 1639-es év környékén történt.
*
Tisztelve Szeretett Egyetlen Hitvesem!
Nem tudom, mikor jut kezedhez eme levél a világnak – legalábbis az átlagember felfogása szerint – kis híján a végéről. Dehát ez már a diplomata-sors, tudtad és vállaltad, mikor egybekelénk. Remélem, a korábbiakhoz hasonlóan segítségére tudsz lenni Atyámnak az üzleti ügyeink vitelében.
Egyébként az utazásunk elfogadható volt a háborús viszonyok ellenére. Danckáig hajóval a tengeren mentünk, hogy kikerüljük a zsoldos hadakat, amelyek – akár a Liga magukat katolikának valló, akár az Unió svédus, nevükben ágostai hitvallású evangélikus, valójában sem Istent, sem embert nem félő zsoldosai – kegyetlenségben még a pogányon is túltesznek. Legalábbis azt mondta nekem egy itteni huszártiszt, aki megjárta az ottani harctereket is.
Lengyel földön már biztosabban éreztük magunkat eleinte, de ahogy közeledtünk Transsylvania (ahogyan itt mondják: Erdély) felé, megintcsak óvatosabbnak kellett lennünk, merthogy errefelé már tatár portyák járnak. Az ilyvói hetman adott is mellénk egy svadron lovast kíséretül. Meglepődsz talán ezen, hogy a katolika religiót oly híven követő parancsnok vigyáz az ev. reformált vallásúakra, dehát errefelé mások a viszonyok. Lengyelország nem akar belekeveredni komolyan a háborúba, s minden jó számára, amit területétől távoltartja. Igazán azonban csak akkor lehettünk nyugodtak, amikor valahol Máramaros táján – fogsz még néhány olyan nevet olvasni, amelybe beletörik az idegen nyelve – átértünk Trasnssylvániába.
A fejedelem küldöttsége fogadott bennünket a határon, s képzelheted, minő kellemetes meglepetés volt számomra, hogy a küldöttségben ott volt egykori kedves egyetemi társam, Csoma János is, akit tolmácsként osztott be Őfensége mellénk. S volt a fogadásunkra kirendeltek között még néhány, aki valahol a mi országunkban járt valamelyik universitasra. Ez egyszerre jó is, meg rossz is. Jó, mert nem gond a tolmácsolás, s rossz, mert igazán nem szükséges, hogy a külországiak minden mondata az uralkodó fülébe eljusson. Dehát egy diplomatának mindenre fel kell készülnie.
Jánossal sokat beszélgetünk. Ennek egy része a régi emlékek felelevenítése, melyekről sohasem szerettél hallani, mert azt szeretnéd hinni, hogy hitvesed diákkorában különb volt másoknál. Így hát aztán erről ne is essék szó. Egyébként János is komoly, családos ember lett, meg is hívott magukhoz látogatóba. Kedves, szerény, házias felesége van; kis, alacsony asszonyka, igazi példaképe az evangéliumi reformált hiten lévő háziasszonyoknak. Két gyermekük – egy kislány és egy kisfiú – pedig jól neveltek és pajkosak egyszerre. Áldja meg az Úristen őket még néhánnyal.
De sokminden másról is beszélt János, s tudom, hogy egy diplomata – és ő tolmácsként annak számít – akkor beszél és akkor hallgat, amikor arra utasítást kap. Így feltételezem: ura utasítására ismertet meg engem – és rajtam keresztül a Követ Urat – az itteni viszonyokkal, hogy mire a Fejedelem elé kerülnek az ügyek, ne várjunk túlságosan nagy eredményeket,
Hosszasan magyarázta, hazája mennyit szenvedett az elmúlt háborúk során, hogy katonájuk kevés van, azok sincsenek olyan értelemben kiképezve és felszerelve, mint az mifélénk elvárható volna. Hogy bár uralkodója minden eddigi itteni fejedelemnél kevésbé függ a török szultántól, ám még így is igencsak kell vigyáznia, mert ha Sztambulban nagyon megharagudnak, akkor ezen itteni viszonyokhoz képest jólétben élő országból fekete semmi lenne. Meghogy nem is egyszer a fejedelem a saját pénzéből fizet ki állami kiadásokat.
Igaz viszont, hogy Európa egyik leggazdagabb embere. Megengedheti magának még azt az itteni fogalmak szerinti luxust is, hogy messze külországból hozat könyveket. Sőt, még a más felekezeten lévőket is támogatja módjával, így a katolikusok anya-nyelvi Biblia-fordításának kiadását. Merthogy Transsylvaniában a fejedelem hatalmas úr, bármit megtehet – egyet kivéve. Mert az 1568. évi Tordai Vallásbékéről szóló törvényt még ő sem sértheti meg. Ez pedig nem kevesebbet fogalmazott meg, minthogy az itteni négy legnagyobb vallás: a római katolikus, az ágostai hitvallású evangélikus, az evangéliumi reformált és az itt unitáriusnak nevezett Szentháromságtagadó köteles békében, egymás sérelme nélkül, egymás mellett élni. Mindegyikük szabadon hirdetheti az igét, az erőszakos térítés tilos. Bármilyen vallású is a fejedelem – éppen unitárius volt, amikor ezt a törvényt meghozták – köteles hozzá alkalmazkodni.
Azt is elmondta, hogy bár fejedelme jól megállja a helyét a csatatéren, szívesebben olvas egy értékes könyvet vagy vesz részt vadászatokon, minthogy hadba menjen. Merthogy a hadat szükséges rossznak tartja. Csapatvezér korában még azt is megtette, hogy az akkori fejedelemtől hazakérte magát, mivel közel állott felesége lebetegedése, mellette lehessen a nehéz órákban. Az akkori uralkodó, Bethlen Gábor, állítólag csúnyán káromkodott – merthogy ő már a nászéjszakája után boldogan hadba ment – ám elengedte, annyira fontos volt a számára, hogy ezt a már akkor igen tekintélyes és gazdag embert meg ne bántsa.
Mint írtam volt, igen gazdag ember, szorgosan gyűjti, gyarapítja birtokait, ám nem a szegény özvegyek és árvák kárára, s nem talál ki hamis vádakat ellenségei elítéltetésére, merthogy nincs reá szüksége. Olyan tekintélye van amióta alaposan megvert egy ellene küldött török sereget, és Sztambulban – ahogyan itt mondják –“lenyelték a békát“, hogy senki sem mer ellene lázadozni. Sem Bécsbe, sem Sztambulba nemigen érdemes menni. Aki elment, menjen. És bár azt mondják, hogy bár a világ egyik legjobb kémszolgálata az övé, mégsem üldöztet senkit sem, ha itteni kifejezéssel élve nem “rezgelődik“ ellene. Éljen békében kegyelemkenyéren.
Mint levelem elején írtam, a Fejedelem szenvedélyes vadász, és várható volt, hogy a mi tiszteletünkre is vadászatot fog rendeztetni. Azt azonban nem gondoltuk, hogy ily hamar. Ugyanis alig pihentük ki magunkat, Csoma János közölte, a Fejedelem elrendelte az udvari főkapitánynak, hogy „régi szokás szerént Begyénes vadászatot készítsen elő, melyen Begyén vadászathoz értő pecéreivel és verem-ásóival megjelenni el ne mulassza“. Nem tudtam másra gondolni – s amikor hangosan gondolkoztam rajta, János diplomáciai nyelven mondva »se meg nem erősítette, se meg nem cáfolta« – hogy a Fejedelem így akar még időt nyerni ahhoz, hogy jobban átgondol-hassa a dolgokat. Mert azt biztosra veszem, hogy ha nem is tudja, de nagy valószínűséggel sejti jövetelünk célját.
Már maga az út innen Gyulafehérvárról (latinul Alba Iulia) Gyergyószékbe, ahol a havasoknak nevezett magas hegyekben tartják majd a vadászatot, néhány napig eltart, ott leszünk vagy egy hetet, aztán visszajövünk, pihenünk, s az érdemi tárgyalások csak utána kezdődnek. Úgy vélem, a Fejedelemben nem mindennapi diplomáciai érzék van, azt hiszem mifelénk is megállná a helyét. Hiszen aki így tud egyensúlyozni a német császár és a török szultán között, az igazán rendkívüli ember lehet. Szeretném kicsit közelebbről is megismerni, mert az ünnepélyes fogadás igazán nem volt erre alkalmatos.
*
Néhány nappal később.
Tisztelve Szeretett Hitvesem!
Levelem írását kénytelen voltam egy időre félbeszakítani, mert váratlan dolgok történtek. Az egyik, hogy francia követség is érkezett. Ennek nemigen örülünk, noha ugyanzon célból jöttek, mint mi. Attól tartunk, hogy kevesebb több lenne, mert ha túl sokan magyarázzák ugyanazt valakinek, de más és más érvekkel, feltétlenül gyanakvóvá válik, mégha nem is lenne annyira tapasztalt politikus, mint a Fejedelem.
A másik örömteli volt számomra. Tudod jól, hogy mennyire szerettem vadászni, ám az utóbbi időben alig akadt reá módom. Most azonban egyszerre beállított János, s megkérdezte, »elmék-e vélök egy kiseded agarászatra«, amíg a nagyvadászatot előkészítik. Igen-csak megörültem ennek, mert alaposan kijövék már a gyakorlatból.
Egy napon át összeszoktam a János által számomra kölcsönbe szerzett vadászlóval, s másnap indulánk. Ekkor árulta el János, hogy maga a Fejedelem is ott lészen, ám a követségek tagjai közül – nem árulták el előre, hogy kik lesznek a hazai résztvevők – csak a fiatalabbak tartanak velünk. Miközülünk egyedül én. Mindenesetre a Fejedelem komoly vizsgának szánhatta ezt az agarászatot, s nyugati diplomaták nem vizsgáztak túlzottan jól. Most aztán keresgélhetik a mentségeket, hogy miért is kerülték a Fejedelem társaságát.
Én viszont ott valék, s igazán nem bántam meg. Egyrészt, mert megismertem közelebbről Őfenségét, másrészt, mert igencsak jól éreztem magam.
Korán reggel (ahogyan itt mondják: pitymallatkor) kelénk, s reggel nyolc óra után már a gyülekezőhelyen voltunk. A Fejedelem taktikája bevált, a követségektől csak kevesen jöttek el, zömmel a fiatalabbak. Kivétel volt egy középkorú francia úr, valami vicomte de (a nevét nem tudtam megjegyezni, mert úgy hadarta el), aki már többször járt itt, s minden vadászaton résztvesz, ha módja van, mert:
– Tudják, Messieurs, itt kevesebb a szertartás, de több az igazi vadászat...
Aztán megjött a Fejedelem. Szikár, keménykötésű férfi, aki közelebb van ötvenhez, mint a negyvenhez, de ez csak annyiban látszott meg rajta, hogy itt-ott ősz szálak voltak a hajában és szakállában. A szakálla jó másfél-két arasznyira volt megnövesztve, és szögletesre vágva; a bajusza pedig a végén fel volt kunkorítva, ahogyan azt errefelé sokszor láttam.
Felálltunk sorban, mint valami lovassvadrony a díszszemlén, ő el-lovagolt előttünk, s mindenkit bemutattak neki. Mikor hozzám jutott el a sor végefelé, s János, mint régi diáktársát mutatott be, váratlanul megszólalt latinul:
– Mondja csak, Amice, hogyan állják meg az itteni deákok a helyüket odakinn a nagyvilágban?
Először levegőt kellett vennem a meglepetéstől, de egy diplomatának mindig tudnia kell válaszolnia. S ráadásul erre nem is volt nehéz.
– Mint a példa is bizonyítja – mutattam Jánosra – a zöme igazán tisztességgel...
Őfensége elmosolyodott:
– No, Amice, úgy vélem, jó diplomata lesz magából... – s tovább lovagolt.
A bemutatás után pedig kiadta az ordrét:
– Uraim, indulás!
A kíséret nem volt igazán nagy, mindössze talán negyven agár és öt-hat szimatra kereső kutya, ahogy itt mondják, vizsla volt velünk, no persze a megfelelő személyzettel. Én csodálkozva néztem ezt a kutyasereget, de János szerint igazán nagy vadászatokon száznál több is együtt van.
Egy erdő szélén álltunk fel enyhe félkörben, középütt az előkelőségek. Mi Jánossal a bal szárnyra kerültünk, amit nem is bántam, mert sejtettem, hogy igencsak kemény lovaglásra van kilátás.
Először egy nyulat vertek fel a vizslák. Ekkor a Fejedelem szavára egy agárpárt eresztettek rájuk. (Hallottam a kutyák neveit is, dehát nem tudok én magyarul, hogy meg tudtam volna jegyezni.) A nyúl futásnak eredt, utána az agarak, s utánuk mi. Hát volt is olyan tereplovaglásban részem, melyhez képest – ezt a vicomte mondta – az ottani parforce vadászatok sétalovaglások. Szószerint árkon-bokron át vágtattunk, akkorákat ugrattam, mint tán soha. De valóban jó lovat szerzett nekem János, mert egyszer sem botlott meg. Úgy másfél mérföldnyi vad hajsza után az agarak beérték a nyulat. Az egyik oldalról a hasa alá vágott, feldobta a levegőbe, s a másik elkapta. Ha az élen lovaglók nem érnek oda idejében, bizony széttépték volna.
Ezután még vagy hat nyulat fogtunk, amikor egy kisebb bokros előtt megálltak a vizslák, s viselkedésükből látszott, hogy valami komolyabb vad lapul benne.
– Üssétek ki! – vezényelt a Fejedelem, s a nagy zajra, kiabálásra, dobálásra kiugrott egy vadkan. Először nagyon harciasan fordult velünk szembe, ám amikor az összes kutyát egyszerre ráengedték, meggondolta magát, és futásnak eredt.
Sohasem hittem volna, hogy egy vaddisznó így tud szaladni. De valami festőművész igazán megfesthetné a látványt: elöl a disznó, utána a kutyák, s utána a lovasok. Nem tudom, meddig tartott a hajsza, de végülis a kutyák megállították a kant.
Eddig még csak ment a dolog, de ki végez vele?
Ám a Őfensége nem hagyott kétséget efelől. Úgy pattant le a lóról, mintha még mindig apród lenne, s kihúzva hegyes végű, széles dákosát, elindult a vadkanból és kutyákból álló tömeg felé. Mi is lóról szálltunk, mert ilyenkor nem szabad, hogy a vadászt valami megzavarja.
Nem rohant rá vaktában meggondolatlanul, hanem megállt a közelben, s várta a megfelelő pillanatot. Háromszor is elindult, de aztán újra megtorpant. Végre a kutyák éppen alkalmas helyzetbe rángatták a disznót. Ekkor Őfensége hirtelen előreugrott, és dákosát a bal lapocka mögött tövig a disznóba szúrta. Már pattant is hátra, nehogy valami baja legyen, ám remek szúrás volt, a disznó nem mozdult többet.
Ezzel vége is volt a vadászatnak, hiszen haza is kellett érni, mert másnap indulunk Gyergyóba. Visszafelé a sor végén lovagoltam Jánossal, s hozzánk csatlakozott egy fiatal francia követségi titkár, bizonyos vicomte Pierre de Cheruble. Hát elég furán beszélgettünk, zömében latinul, de kevertük a franciával, mivel vallonul tudunk valamelyest, az pedig a francia egyik változata. Egyszerre csak azt mondta a vicomte:
– Csak azt nem értem, hogy miért híresztelik egyesek Őfenségéről, hogy gyáva...
– Mert nem akkor megy hadba, amikor mások akarják, hanem amikor a szükség rákényszeríti – válaszolta János.
– Így már értem – mondta a francia. – Mert ehhez a disznó-szúráshoz nagyobb bátorság kell, mint egy csatához... Egyébként mennyit ér egy ilyen agár?
Elámultam a válaszon.
– Egy díszes tiszti páncélra még valamit rá is kéne fizetni – válaszolta János. – Jó vadászmadárral vagy kiváló agárral többet lehet elérni Sztambulban a Fényes Portán sokszor, mint egy zacskó arannyal...
– Azt hallottam, hogy télen szoktak bölényre vadászni – folytatta az érdeklődést de Cheruble.
– Csak síkvidéken, a lengyeleknél – mondta János. – Nálunk olyankor nagyvadászatot többtucat vendéggel és többszázfőnyi kísérettel nem lehet csinálni. A havasokban télen alacsonynak számít a kötésig érő hó. Legfeljebb néhány igen elszánt vadász megy olyankor bölényre...
*
Tíz nappal később.
Tisztelve Szeretett Hitvesem!
Ez aztán igen furcsa levél ám, merthogy több részletben írom, ám csak így van reá időm. Megjöttünk Gyergyóból, s mondhatom: száz Guldenért nem adnám, hogy ott lehettem, de újabb száz Guldenért sem vállalnám újra. Hiába no, az az utazás a nagy sokasággal, mint valami hadsereg, ízlésem ellen való volt. Nemúgy a vadászat. Így inkább csak erről írok. Annak is a legérdekesebb két napjáról.
Vadászpuskát persze nem hoztam magammal, így Jánoshoz fordultam segítségért. Ő elvitt magával br. Bánffyékhoz, akiktől az egyik fiú úgyis éppen a mi egykori Alma Materünkbe készül. Az erdélyi arisztokraták korántsem olyan nagy urak, mint másfele, jórészük sokkal emberibb, szerényebb viszonyok között él, így a magamfajta módos polgár sem érzi magát feszélyezve. (Egyébként Erdélyben bárói címnél magasabb csak a Fejedelemnek dukál; s jellemző az itteniekre, hogy bár a diplomáciai életben a Fejedelemnek a »fenséges« titulus jár, a magyar megszólítása »Nagyságos Fejedelem«.) Megismerkedtem a család fejével, legidősebb Bánffy Jánossal, aki nyolcvan éve ellenére is ott lesz a vadászaton. És természetesen legifjabb Bánffy Jánossal, a leendő egyetemi polgárral. Ki is választottunk két egyforma »stucz« nevű puskát, melyeket errefelé a legtöbbre becsülnek. Kaptam hozzá egy fegyverhordozó-töltögető embert is. Ugyan egy szót sem értünk egymás nyelvén, de János tolmácsolásával rögzítettük, hogy a kilőtt puskát jobb kézzel adom hátra, ő a töltöttet a bal kezembe adja. Ha valamit észrevenne, amit én nem, arról az oldalról óvatosan megérint.
A vadászat harmadik napjáról számolok csak be, lehet, így is unod már a sok vadászatot.
Egy enyhén emelkedő ritkás erdővel borított hegyoldalon volt a vadászvonal, ugyanis a hajtott vad szívesebben menekül hegynek, mint völgynek. Mögöttünk úgy kétezer lépésnyire vadászhálót feszítettek ki szinte a vadászvonal teljes hosszában a sebzetten menekülő vadat megfogandó. Hogy a hajtók és a kutyák mennyien voltak, fogalmam sincs, de nagyon sokan.
Kürtszó jelezte a hajtás indulását. Aztán jóideig csak kutyaugatás hallatszott hol innen, hol onnan. Talán fél óra múlva hallottam az első lövést középtájról, majd nemsokkal később néhányat közelebbről. Egyszer csak kísérőm megérintette a vállamat balról. Alaposan oda kellett néznem, hogy észrevegyek egy rókát. Hátrafelé figyelt, nem is gondolt veszélyre elölről. Így aztán szépen bejött lőtávolon belülre, s egy tiszta lövéssel ottmarasztottam.
Jó ideig semmi sem történt, majd egyre erősödő kutyaugatás hallatszott. Két fogós szelindek igyekezett megállítani egy bölény-tehenet a borjával. (Bonasusnak nevezik latinul. Egy igen nagydarab és veszélyes szőrös vadtulok.) Nézegettem, hogy hogyan tudnám lelőni, de sehogysem jöttek kézre. Hátrapillantva láttam, hogy a kísérőm is a fejét rázza. Így hát vártam.
A helyzetet végülis egy farkas oldotta meg. Valahol nagyon megijeszthették, talán meg is dobták vagy rálőttek, mert esze nélkül vágtatott ferdén keresztbe, egyenesen neki a bölény–szelindek né-gyesnek. Ezek szétugrottak, a szelindekek nekiestek a farkasnak, a bölénytehén pedig elsietett a borjával. Nem voltak lövésre nekem, de valahogyan nem is bántam. Viszont az ordast egy olyan pillanatban, amikor a szelindekek éppen sebeiket nyalogatták, szép egyes lövéssel elejtettem.
Szólt a puska még vagy fél óra hosszat, de rám már nem jött semmi. Végül lefújták a vadászatot.
A parancsolat úgy szólott, hogy a vadászok a szélekről indulnak befelé, s belsők akkor csatlakoznak hozzájuk. Tőlem jobbra már csak a két János – közelebb Csoma, lejjebb az ifjú Bánffy – álltak. Meg is érkeztek hamarosan. Bánffy egy vadsüldőt lőtt, két szarvastehenet elengedett lövés nélkül, mert nagyon vágtattak; Csoma pedig két nyulat és egy őzet ejtett el. Látott egy medvét is – legalábbis annak vélte – ám igen messze volt, nem is lehetett jól megnézni.
Így értünk a fejedelmi álláshoz középre, szépen felgöngyölítve a vadászvonalat. Őfenségét igen jó hangulatban találtuk, mert egy gyönyörű hiúzt lőtt, s rajta kívül még egy közepes medvét és egy szarvasbikát.
Ami feltűnt nekem, hogy a vadászok félkörben állottak, s hárman – egy középkorú és két fiatalabb – oldalt, mint amikor a skólában a rossz gyermeket a sarokba állítják. Mint kiderült, valami olyasról is volt szó. A félkör közepén, a vadászok oldalán állt a Fejedelem, vele szemben a legidősebb Bánffy báró, mint az egész társaság seniora. Kivont széles pengéjű, hosszú dákosát egy fatönkre helyezte heggyel lefelé, s úgy fogta a markolatát, mint a bakó kivégzés előtt.
Mikor mindnyájan együtt voltunk, megszólalt a fejedelem:
– Régi szokás, nemzedékekre visszamenően, hogy aki megsebzi a vadat, s az úgy elmenekül, hogy nem lehet megtalálni, azaz csak megpiszkolja, azt (légyen is akárki) megcsapjuk. Ma is három vadász volt vétkes eme meggondolatlanságban. Bánffy uram, mint a legidősebb vadász osztja ki a csapásokat.
Először a középkorú került sorra. Le kellett feküdnie egy farkas-bőrre, s Bánffy uram olyan ötöt vágott az ülepére, hogy más ember három napig nem ült volna lóra. Azért csak ennyit kap – magyarázta Őfensége – mert egyébként tisztakezű gondos vadásznak ismerik.
Utána következett a két fiatalabb. Őket Bánffy uram tíz-tíz méretes csapásban részesítette. Sziszegtek is keményen, s visszafelé inkább kocsin jöttek. Őhozzájuk Bánffy uram szólott:
– Igaz, hogy a Szentírás szerint a vad életét és halálát az ember alá rendelte az Úr. Ám ez nem azt jelenti, hogy a kínhalálát. Ti pedig felelőtlen lövöldözéseitekkel számos vad kínhalálát okozzátok.
Ezzel zárult a számomra legérdekesebb nap. Egyébként lőttem még négy nyulat, két őzet és egy szarvastehenet. Medvét is láttam, de azt is hagytam elmenni, mintsem hogy megcsapassam magam. Megkérdeztem a legifjabb Bánffy Jánost, hogy mi lett volna, ha ő kerül ilyen helyzetbe. Megcsóválta a fejét.
– Ajaj – mondta. – Nagyapán vagy huszonöt olyat vágott volna az ülepemre, hogy egy hétig hason fekszem...
*
Már azt hittük, hogy bölény nélkül végződik a »begyénes« vadászat, amikor az utolsó napon az egyik hajtást váratlanul lefújták.
Csak medvét vagy bölényt sebezhettek meg – gondoltam, s e véleményemben társaim meg is erősítettek. Fele-fele arányban oszlottak meg a vélemények sebzett medve és bölénybika között.
Megérkezvén középre, megtudtuk, hogy mi is történt. Egy termetes bölénybika ment át az öreg Wass báró és a Fejedelem között. Nem is sietett, így a Fejedelem nyugodtam rálőhetett. Jó helyen is találta, hevederen, ám a bika megugrott, s elrobogott. Mese nem volt, utána kellett menni, és végezni vele, mert a sebzett bölénybika még a sebzett medvénél is veszélyesebb. Nehezítette a dolgot, hogy épp ott rohant neki a hálónak, ahol azt gyengébb anyaggal toldották meg, átszakította és továbbment.
Számosan vállalkoztak volna arra, hogy végezzenek vele, ám ezt a Fejedelem maga nem engedte.
– Szó sem lehet róla! Én sebeztem meg, én megyek utána!
Kísérőnek jelentkeztek többen is a fiatalok közül, úgy, hogy végül Őfenségének kellett döntenie.
– A fiatal Wass báró jöjjön, ő már bizonyított nemegyszer!
Az öreg Wass báró unokája még 1630-ban hívta fel magára a Fejedelem figyelmét, amikor a rakamazi sáncokon tört résen huszáraival berontott az ellenség táborába, és »úgy aprította őket, mint a szecskát«.
Hosszasan válogattak a döfő-fegyverek között, míg végre megfelelőeket találtak. Aztán a szelindekek közül is kiválasztották a négy legfogósabbat, s elindultak. Néhányan a fiatalabb vendégek közül tisztes távolból megfelelő kísérettel követhettük. Csak hárman vállalkoznák reá: a két vicomte és én. A két János kísért bennünket.
A legjobbkor értük utol a bölény üldözőit, éppen akkor, amikor észrevették a már álldogáló vadat, és ráeresztettek a négy szelindek közül kettőt. A bölény felkapta a fejét, de látván, hogy csak két kutyával van dolga, nem vette menekülőre a dolgot, hanem szembe-fordult velük. A két szelindek egyszerre két oldalról támadta, de vigyázva a szarvak hatótávolságán kívül maradtak. Az egész társaság lassan távolodott a völgynek, mi óvatosan követtük. Egy darabig olybá tűnt, mintha valami kutyaviadalon lennénk, ám egy alkalmatos pillanatban a pecérek elengedték a két pihent szelindeket, s – ha nem is könnyen – pórázra vették a másik kettőt.
Ekkor értettem meg a dolgot. A kutyákkal kifárasztják a már amúgy is gyengülő vadat, s akkor fogja a vadász ledöfni.
Így is lett. Mikor már egyre jobban lassúdtak a bika mozdulatai, akkor ugratott elő Wass báró. A bölénynek már nem volt kedve és ereje ellene fordulni, inkább menekülésre fogta a dolgot. A két szelindek elölről lassította a futását, míg a Fejedelem balfelől közelített hozzá. Egy alkalmatos pillanatban aztán belevágta lapockája mögé a lándzsát, és már ugratott is el, nehogy az ismételten meg-sebzett vad kárt tehessen benne. De annak már nem volt ereje. Bőgött még egyet – a hideg futkározott a hátunkon a hallatára, de a lovainkat is igencsak keményen kellett tartani, – aztán eldőlt.
Ekkor visszaléptetett, leugrott a lóról, kivonta dákosát, ám már arra nem volt szükség. A bölény kimúlt. Wass báró, ez az öles-termetű, vállas férfi ránk mosolygott, és odaszólott hozzánk, nagy meglepetésünkre franciául:
– Nos, Messieurs, odahaza látnak-e ilyesmit?
Majd intett a kürtösnek, hogy fújja meg a siker jelét.
*
Tisztelve Szeretett Hitvesem!
Levelemben lehet, túl sokat írtam a vadászatról, ám eddigi időnket zömében az töltötte ki, s a diplomáciai tárgyalásokról meg akkor sem írhatnék, ha már érdemben elkezdődtek volna.
Most hozta János a hírt, hogy egy megbízható kereskedőember indul Danckába, ő elvinné a levelem, s ott átadná a kereskedelmi kép-viseletünknek. Így gyorsan zárom soraimat.
A viszontlátásig is sok szeretettel gondol rád tisztelve szerető hitvesed
Cornelius.
Írtam: Budapest-Sasad, 2000 tavaszán, átsimogattam és magyarázatot fűztem hozzá: 2012. február 7-9. |
|
|
- February 09 2012 11:59:12
Kedves Domokos Imre!
Látom, hosszabb terjedelmű ez az elbeszélésed, ahogy lesz időm, el fogom olvasni! Mert ehhez nem elég néhány perc.
Szeretettel: Zsuzsa
 |
- February 10 2012 07:29:01
Drága Domokos Bátyám!
Először is nagyon örülök, hogy "újra" itt vagy.
Novellád szép történelmi visszatekintés vadászkalanddal "fűszerezve". Meg kell, hogy mondjam, nagyon érződik művedből a vadász szenvedélyed, hiszen olyan átérzéssel,mérnöki pontossággal meghatározva írod le a különböző eseményeket, - mely a vad elejtéséig bekövetkezik- hogy erre lehet következtetni.
A korra nagyon jellemző Cornelius levelének stílusa, melyet "tisztelve szeretett hitvesének" írt.
Szeretettel gratulálok, élmény volt olvasni novelládat.
Szeretettel: Évi-Húgod. |
- February 10 2012 10:44:06
Domokos Bátyám visszajöttem, mert Tündi megdorgált, hogy írásod műfaja nem novella, hanem elbeszélés és igaza van úgy hogy kijavíttatta velem.
Szeretettel: Évi és Tündi. |
- February 10 2012 14:57:26
Domokos kedves!
Nagyon örülök, hogy újra írsz és ilyen jó vadásztörténeteket!
Drága Apám, könyvtára rámmaradt, csupa vadász könyvek!
Gratulálok és jó egészséget kívánok: Pircsi |
- February 11 2012 12:54:07
Kedves Domokos Imre!
Nos, ahogy ígértem, itt vagyok újra, és most értem elbeszélésed végére! Nagyon élvezetes volt olvasni a Cornelius van Druyden "helyett" írt hosszú levelet. Igaz, hogy - ahogy már előző elbeszéléseidnél is írtam -, sajnálom a vadakat, de azért azt örömmel olvastam, hogy a fejedelem betartotta és betartatta a "vadászetikát", hogy sebzett állatot nem hagytak kínokban, hanem amint tudtak, végeztek velük, hogy ne szenvedjenek!
Tetszettek a régies kifejezések is!
Az is eszembe jutott, hogy a "levélírónak" a hivatalos megbeszélés és a vadászat mellett hogy jutott (juthatott-e?) ennyi ideje hitvesének levelet írni, (igaz, hogy részletekben írta), nem lehetett éppen rossz dolga!
(Én olvastam a "Tündérkert" és "A nagy fejedelem c. Móricz-regényeket, de a triológia harmadik kötete nincs meg nekem, mert amikor a kettőt megvettem, hiányzott mellőlük a harmadik a könyvesboltban.)
Örülök, hogy itt voltam és elbeszélésedet - mivel volt elég időm -, nyugodtan elolvashattam!
Szeretettel: Zsuzsa
|
- February 12 2012 08:30:24
Köszönöm az értő hozzászólásokat, és nyugtázom az érdeklődést.
Az erdélyi fejedelmek közül igazán nagyra kettőt tartok: Báthory Istvánt és I. Rákóczy Györgyöt, mert ők valóban sikerrel egyensúlyoztak "konty és kalap között". Báthory vadászatiról szinte semmi részlet nem maradt fenn, míg Rákóczyról annál több. Így számomra nem volt nehéz mindezt irodalmi formába önteni.
Az elbeszélés első olvasója stílusosan Gabriella asszony volt. |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. April 19. Friday,
Emma napja van.
Holnap Konrád, Tivadar napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
