|
 Vendég: 6
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,217
|
|
Az elsõ osztályos könyvemben volt egy vers. Így szólt.
" Disznóölés készül itt,
Vidám téli ünnep,
Nem csoda ha örömükben,
Táncra penderülnek. "
Errõl szól az írásom is, ezt a feketebetûs ünnepet szeretném bemutatni, egy gyerek szemszögébõl nézve.
Faluhelyen nem csak azok az ünnepek léteznek, amelyek a naptárban pirossal vannak írva. Léteznek másfajta ünnepek is, ami csak nekik ünnep, mégpedig azért, mert egész évi munkájuk gyümölcse érik be, és sokszor az elkövetkezõ év alapjait teremti meg. És ez ünnep.
Nekem ezek közül is, a legkedvesebb a decemberi disznóölés volt.
Lázba hozott a készülõdés, a nagy sürgés forgás, ami már az elõzõ este elkezdõdött. Ilyenkor az éjszaka is nehezen telt, nekem pedig fõleg azért, mert a hentesünk mindig azt mondta, hogy õ bizony, azzal az aranypatás lovával jött, én pedig igen-igen szerettem volna ezt a csodalovat látni. Persze akármilyen korán is keltem, valahogy mindig elszalasztottam, ennek a nem mindennapi látványnak a lehetõségét.
Hajnali ötkor már mindenki fent volt. Még nem is világosodott, de már jöttek a szomszédok és a barátok segíteni.
Jókedvûen, hangosan ugratták egymást, és idõnként nagyokat nevettek. Gondolom ehhez hozzájárult a jóféle hazai pálinka is, amit anyukám ugyancsak bõkezûen kínálgatott.
Aztán megjött a hentes, kipakolta a szerszámait, õ is felhörpintet egy kupicával, és a férfiak kíséretében elindult a baromfiudvar felé.
Ugyanebben a pillanatban én az ellenkezõ irányba tartottam, a szoba felé. Bedugtam a fejemet a dunyha alá, és még a füleimet is befogtam, hogy ne halljam a malacvisítást. Ezt a kétségbeesett hangot mindig nehezen tudtam elviselni. Amikor csend lett, csak akkor merészkedtem újra elõ.
A férfiak odahúzták a disznót az udvar közepére, ahol már elõzõ este
ellapátoltuk a havat. Betakarták egy nagy kupac szalmával, hogy a szõrt
leégessék róla. Meggyújtották a tüzet. A lángok magasra csaptak, mi gyerekek pedig kiabálva futkostuk körül. Egészen bevilágította az udvart, és a piszkosszürke havat, narancsos színûre festették a táncoló fények. Mikor elaludt a tûz, kaparókkal szép tisztára pucolták, a hamutól koromfekete állatot. Ilyenkor a hentes mindig valami csellel odahívta a gyerekeket és elkapta õket, majd a disznó lábáról letekerte a még meleg szaru körmöket, és az ujjunk hegyére húzta. Mi visítva ráztuk le a kezünkrõl, és gyorsan elszaladtunk az újabb mûkörmök elõl.
Utána kezdõdött az igazi munka. A böllér felnyitotta a disznót, kiszedte a belsõségeket, hiszen mindenre szükség volt. Majd gyorsan, friss hússzeleteket vágott, és odaadta az édesanyámnak, hogy friss pecsenyét süssön belõle reggelire. Amikor elkészült, csak úgy, az asztal körül állva, puha kenyérrel mindenki sültet reggelizett. A böllér osztályozta a húst, hogy mi kell a kolbászba, mi a hurkához, disznósajthoz.
Két nagy üstben már forrt a víz. Az egyikbe belerakták a töltelékhez valókat fõni. Amíg ez fött, a hentes mûvészi gonddal kikanyarította a sonkákat, szalonnákat. Az asszonyok felrakták a finom húslevesnek valót, készítették a toros káposztát. A fõtt húsokat, kirakták hûlni, mi gyerekek pedig kedvünkre csipegettünk a javából. A legizgalmasabb a hurka, kolbász töltése volt. Mi tátott szájjal bámultuk, ahogyan a hurkatöltõ alól kanyarogtak ki a finomságok. Megtöltötték a disznósajtokat, és kicsi fõzés után ott pihentek a nyomtató kõ alatt.
Gyorsan felkockázták a zsírnak való szalonnát, és sütni kezdték a nagy üstben. Mikor majdnem készen volt, tejet öntöttek bele, hogy szebb színe legyen, és finom ropogóssá váljon a tepertõ.
Mindezek után nagy kádakba, alaposan besózva, lerakták a füstölni való húst. Ezzel a munka véget ért aznapra.
Addigra, már a konyhában a nagy asztal meg volt terítve. Ott illatozott a gyöngyözõ húsleves, kellette magát a toros káposzta, tejföllel meglocsolva, és tálon sorakoztak a sült hurkák. Apraja nagyja odasereglett az asztal köré, és kellemes beszélgetések, anekdotázások, borozgatások közepette ette a jól megérdemelt vacsorát. Ha nem voltak túl fáradtak, még egy kis nótázásra is sor került néha - néha. A gyerekek fülüket hegyezve hallgatták az öregek történeteit. Hallgatni szabad volt, de beleszólni nem. S ha már a fáradtságtól nem bírtunk magunkkal, szüleink hamar kiadták a parancsot, irány az ágy.
Hát így teltek egy vidéki kis faluban a feketebetûs ünnepek. Jó rá visszagondolni, szánkban érezni a hazai ízeket, és érezni a derûs, boldog hangulatát.
|
|
|
- március 22 2008 05:18:30
Nagyon jó, hangulatos leírás.Fiatalkori emlékeimet idézi ez a sajátságos emberi tevékenység. |
- március 22 2008 06:24:40
Köszönöm Tibor! Számomra mindig a jókedvet, és a sok finomságot, no meg a Karácsony közeledtét juttatja eszembe.
Szeretettel: zsuzsu |
- március 22 2008 16:35:58
[b]Zsuzsu kedves...nagyon jó volt olvasni ezt a kis "gyilkos" történetet...nekem is gyönyörû emlékeim vannak abból a korszakból...a kisfalumból...a régi disznótorokból....és abból a közegbõl, ahol még ma is hétköznapi dolog az összetartás...a szeretet...és egymás tisztelete...köszönöm Neked, hogy megidézted ezt, az emlékeimben lassan megfakuló - képeket!!!
szeretettel [/b] szí. |
- március 26 2008 11:24:21
Kedves Zsuzsu!
Én is nagyon köszönöm, hogy ilyen mértani pontossággal írtad le a "fekete betûs" ünnep hangulatát. Mert hát szegény "cocának", ahogy mifelénk mondták, ez az ünnep nem volt derûs.
Kisgyerekként még nem is gondoltam annyira bele, mint idõsebb fejjel, hogy a disznótor mitõl is olyan jóízû.
Az biztos, hogy én egyet sem tudnék levágni, ha nekem kellene megtenni! Ha eszembe jut szegény állat, akkor mindig arra gondolok, hogy le kellene szokni a húsevésrõl.
Üdvözöllek: Torma Zsuzsanna
|
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2025. október 22. szerda,
Előd napja van.
Holnap Köztárs. napja, Gyöngyi napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
