|
 Vendég: 3
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,202
|
|
Az iskolában volt olyan tanárom, aki felcsapta az osztálykönyvet, és ahol kinyílt, onnan választotta az aznapi felelőt. Volt olyan is, aki elindult a névsor elejéről, vagy végéről és poroszos módszerességgel, sorban számoltatta be tanítványait a tananyagról. Kiszámítható volt, hogy kire, mikor kerül sor. A kiszámítható tanárokat nagyon szerettük, a kiszámíthatatlannál sokkal többet tanultunk.
Az élet iskolájában Szent Péter nyitogatja a naplóját. Ma még nem dolgoztam! Felcsapja a könyvet valahol, rábök egy névre. Lehet 2 vagy 90 éves, bármennyi - gyerek, férfi, nő – akit kiválaszt, és magához szólítja. Nem tudjuk, hogy mikor melyikünkre kerülhet sor.
Akit szeret, pillanatok alatt megszabadítja a földi léttől. Akit nem szeret annyira, az képes napokig, hetekig, évekig betegeskedni, szenvedni, küzdeni az életért, otthon, kórházban, mire magához szólítja.
Igazságos dolog, hogy mindenki Ott végzi, protekció, megvesztegetés nincs.
Az utóbbi időben nagyon sok embert szólít el a környezetemből, így nagyon sok temetésen voltam az elmúlt hetekben.
A vonat óránként indul a Keletiből, és aki a magyar vonatokhoz szokott, ha megteheti próbálja ki, mert nem fogja elhinni, hogy ilyen is van a magyar közlekedésben.
A jegy nem volt olcsó, de olcsóbb volt, mint egy helyjegyes Bp- Debrecen utazás, de itt átmentünk az országhatáron és helyjegy sem kellett. Kényelmes ülőhely mégis jutott mindenkinek. A Kelenföldi pályaudvaron szálltam fel, ahová percre pontosan, halkan suhant be a XV. vágányra a Rail-Jet, mert mint megtudtam, így hívják. Állt egy pillanatig, míg néhány utas felszállt. Az ajtók automatikusan becsukódtak és a vonat tova suhant.
Az ülések kényelmesek voltak és tiszták, az ablakok ragyogtak, át lehetett látni a hunyorgó reggeli fényben.
Rögtön leültem egy ablak melletti helyre, és megismerkedtem az útitársnőmmel, aki többet utazott aznap már, mint én, mert Törökszentmiklósról indult, és bizony egy Alföldről jövő vonatról, már megérkezett a Nyugatiba (igaz némi késéssel! ) és onnan átmetrózott a Keleti pályaudvarra. Ő is nagyon meg volt elégedve a modern vonat nyújtotta kényelemmel.
Mint ahogyan ilyenkor szokás elbeszélgettünk mindenről, ami az eszünkbe jutott. Megtudtam, hogy egy rokonát megy látogatni és egy kicsit vásárolni, mert bizonyos dolgok már Bécsben olcsóbbak, mint itthon.
Én nem vásárolni igyekeztem, hanem szomorú dologban jártam. El is meséltem, hogy egy távoli rokonom jön értem a pályaudvarra, akivel évek óta nem találkoztam (remélem meg fogom ismerni). Együtt megyünk temetésre, és ha nem találkozunk, én bizony nem találok oda, amennyire ez a város is megváltozott.
Egy kicsit izgultam, a találkozás miatt, de útitársnőm megnyugtatott, hogy nem siet, ha nem találkoznék a rokonnal, megkeressük a temetőt.
Kicsit megnyugodtam, hogy talán nem fogok „ elveszni”, mert bizony van 20 éve, hogy utoljára Bécsben jártam.. A város, látszólag sokat változott. Ez látszott a vonat ablakából, Bécs előtt rengeteg építkezést látunk.
A vonaton volt néhány, bizonyára számítógép vezérelte, elektronikus tábla, amire menet közben kiírták, hogy hány óra van, milyen sebességgel halad a vonat, hány fok van, és mikor érünk a következő állomásra.
Állomás nem sok volt, mert talán két helyen álltunk meg az országban. És Ausztriában is csak egyszer, a Westbanhof előtt.
Nem hagytam ki szerencsére a mellékhelyiséget, mert az szinte különb volt, mint egy repülőgépen. Semmilyen szerelvény nem hiányzott, gyönyörű tiszta volt és csodák csodája az út vége előtt is lehetett kezet mosni, - volt folyékony szappan és hideg –meleg víz - és működött a kézszárító is. A teljes falat borító tükörben volt lehetőség megfésülködni.
Élmény volt az utazás és pontosan megérkeztünk a Westbanhof- ra
A rég nem látott rokonommal azonnal megismertük egymást, mert mindketten, a temetéshez voltunk öltözve. Elbúcsúztam útitársnőmtől, és elmentünk a szomszédos parkolóházba, megkeresni a rokon autóját. Ez nem volt könnyű, mert „vidéki ember” lévén a kis osztrák faluban, a saját garázsában vagy az utcán szokott megállni, van bőven hely. Parkolóház talán nincs is.
No, itt Bécsben volt, és talán Ő is izgult a megismerés, találkozás miatt., és bizony kérdezősködnie kellett, hogy hol is hagyta az autóját, 10 perccel azelőtt?
Az autó megtalálása után a temetőhöz hajtottunk, és már csak a ravatalozóhoz kellett eljutni.
A temetés
A ravatalozó akkora terem volt, hogy mintegy 120 gyászoló kényelmesen elfért, senki nem fagyoskodott kívül. Ilyen szép, nagy, fűtött, világos, színes termet még temetésen nem láttam.
A terem közepén álló koporsó, melyet körülvettek a gyászolók virágai, jelezték, hogy temetésen vagyunk. Halk zene szólt, egy énekesnő énekelt, valamilyen temetéshez illő dalt és az elhunyt barátja egy fúvós hangszeren talán, oboán szomorú dalt játszott. A bejáratnál volt egy díszes könyv, amibe a gyászolók beírhatták gondolataikat és a nevüket.
Megérkezett a pap. Becsukták az ajtót, és elbúcsúztatta az elhunytat.
Ebből nem sokat értettem, mert németül zajlott minden. A Miatyánkot magyarul mondtam, mert annyit megértettem, hogy az következik. A búcsúztatás nagyon szép volt, különösen, hogy a pap megkérdezte, hogy kíván-e valaki szólni?
Megható jelenet következett, mert az elhunyt fia beszélt édesapja hiányáról, próbálta megnyugtatni zokogó édesanyját és a húgát..
Ezek után a koporsót elkísértük a sírhoz, ahol valószínűleg géppel ásták ki a földet, mert a gödör fölé helyezett lift-szerű berendezéssel, halkan leeresztették a koporsót..
A koporsó mellett állt egy temetői alkalmazott, és egy láda, amiben föld volt. A gyászolók sorban a sírhoz járultak, és a kis lapáttal, ami a ládához tartozott földet szórhattak a koporsóra- majd részvétet nyilvánítottak a hozzátartozóknak.
Ezután következett a halotti tor, a közeli étteremben, ahol mindenki azt rendelt, amit akart.
Miközben ebédeltünk az elhunyt lánya ment oda minden asztalhoz és átadott egy kis köszönő kártyát a részvétért, melyen az elhunyt fényképe születési-halálozási ideje fel volt tüntetve.
Temetés 2
Az országos hírű magyar szobrászművész 87 éves korában, csendben elaludt a kórházban.
A Magyar Kultúra Napján nyílt a kiállítása, melyen a helyi polgármester az ezévi, „ X város Kultúrájáért” díjjal akarta elismerni, mert nemcsak kőbe, fémbe, fába lehelt életet alkotásaival, hanem a város köztereit is díszítik hagyományos szobrai. A pihenő tejesasszony kecskével, vagy a Kislány kutyájával első ránézésre is azonnal felismerhető.
A művészt a város saját halottjának tekintette. Voltunk néhányan a temetésen, de a sötét ravatalozóba a koporsón, virágokon és a szűk családon kívül más nem fért be.
A koporsót elhelyezték a ravatalozó előtt, és a pap elbúcsúztatta a művészt. Ezután a polgármester méltatta az elhunyt tevékenységét, majd a művésztársak nevében két szobrász is elbúcsúzott, méltatta életművét.
Nem volt nagyon rossz idő, csak a szél fújt metszően, kitartóan. Szerencsére ónos eső, égi áldás, nem esett. A kiásott sírba hat temetői ember engedte le a koporsót valamilyen vastag szalagon. Egy szép fehér terítőt terítettek a koporsóra, (talán, hogy a rögök ne zörögjenek) és pillanatok alatt ásóval - lapáttal betemették, felhantolták a sírt. Részvétnyilvánítás után hazagyalogoltam, mivel az autóbusz pont elment az orrom előtt, és legalább 40 perc a következő.
Szent Péter dolgozott, ismét magához szólított két embert. |
|
|
- March 02 2013 05:39:28
korunkból fakad minden!
a komfort is, az is, hogy ismerőseink zöme - a föld alatt!
kontrasztos, hogy valahol a jólét és a kényelem a túlvilágra is elkísér, bár...
aki kilépett (vagy belépett?) azon a bizonyos kapun - lehet, hogy nem észleli...
csak, akit arra ítéltek, maradj még! |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. April 27. Saturday,
Zita, Mariann napja van.
Holnap Valéria napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
