|
 Vendég: 21
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,223
|
|
Radmila Marković
Szégyellem magam
Kissé megenyhült a levegő hőmérséklete, és úgy éreztem, itt az ideje kimenni a temetőbe az anyám és a nevelőapám sírjához. Szedtem pár szál virágot, kiskapát, kis-söprűt magamhoz vettem, és kerékpárral elindultam a nyugati temetőbe.
Mikor a temetőkaput átléptem, egy kedves ismerősömmel találkoztam. Beszélgetni kezdtünk. Ő fél a temetőben, én viszont a csöndet valahogy kellemesebbnek, lélekemelőbbnek tartom, mint bárhol máshol. A halál lett beszélgetésünk témája. Én azt állítottam, hogy nem félek a haláltól, hiszek a lélekvándorlásban, és abban is, hogy van élet a halál után. Csodálkozó tekintete kellemesen szép arcáról mintha azt mondaná:
- Hogy mondhatsz ilyent?
Pár pillanatnyi csend után megszólalt, és teljesen mást, eddig még soha sem hallott szép, igazán elgondolkodtató igazságot szinte suttogva lehelte bele a csendbe.
- Én sajnálom itt hagyni ezt a világot, a természet adta szépségeket, az enyéimet.
Ránéztem, mélyen a szemébe, majd megpróbáltam meggyőzni.
- De hiszen a lányodban, unokáidban élsz tovább. Ami viszont engem illet, én nem szeretném még egyszer átélni azt a kálváriát, amit eddigi életem során megtapasztaltam, tehát erre a világra, ha nem muszáj, én bizony nem jönnék vissza. Igaz, a természetet elfogadom, de nem csodálom.
Valamiért, én sem tudom miért, egymásra mosolyogtunk, és elváltunk. Lassan távolodott tőlem, én meg a sírt és környékét nézegettem. Egy-két száraz fűszál éktelenkedett a kőkemény földből. Ezen a nyáron a Szahara jött a helyünkbe, nem csoda, hogy minden kiszáradt, a föld repedezett és kőkemény lett. Úgy gondoltam, kapával fellazítom a földet, a söprűvel eligazítom, és így legalább hasonlít majd valamire a sír környéke. Igen ám, de a kiskapával a göröngyöket, amiket felvertem, nem bírtam elaprítani. Tőlem két sírral arrébb egy velem korabeli hölgy is a sír környékét rendezgette. Neki volt gereblyéje. Odamentem hozzá, megszólítottam.
- Ha nagyon szépen megkérem, megkaphatnám kölcsön egy kis időre a gereblyét?
- Tessék csak – válaszolta.
Siettem felaprítani, széttörni a nagyja göröngyöket, és visszavittem a szerszámot mondván:
- Köszönöm szépen a gereblyét!
- Hát hogyne adtam volna oda szívesen a volt osztálytársamnak!
El tudom képzelni, milyen bamba pofát vághattam, és azt szerettem volna, ha megnyílna a föld, és elnyelne engem. Szégyelltem magma, és bűnbánóan bevallottam: nem ismertem meg, de a szégyenérzet mellett örömmel telt meg a lelkem. Íme, egy osztálytárs, él, élünk, és örömömben átöleltem, megcsókoltuk egymás arcát, egy pillanatra megint kisdiákok lettünk.
Beszélgettünk gyerekeinkről, erről-arról, de nekem az volt a fontos, hogy ott volt mellettem egykori osztálytársnőm. Ha rágondolok, hogy nem ismertem fel őt, szégyenkezem, de sokkal jobban örülök, hogy Rád találtam kedves osztálytársam, pedig nem voltál elveszve Te sem, én sem.
|
|
|
- október 14 2015 09:46:03
Nem kell amiatt szégyenkezni drága Marám, hogy nem emlékeztél az osztálytársadra, hiszen az ember változik, annyi minden történt - történik az életében -, hiszen Neked rengeteg tanítványod is van, nem emlékezhetsz mindenkire. Tetszett a történeted, a hitvallásod, hogy Te hiszel a lélekvándorlásban. De tudod mire gondoltam? Talán azért hiszel benne, mert nagyon sok kellemetlen emléked volt van a földi életről melyet meg kellett tapasztalnod. Lehet, hogy nincs igazam, nem tudom. És talán én azért nem hiszek, mert alapvetően jó életem volt még a nehézségeket leszámítva is? Érdekes, hogy én el tudom képzelni, le is tudom írni az eltávozott szeretteimet ott mennyben, de mégsem hiszek a lélekvándorlásban. Én úgy gondolom, úgy érzem, hogy véget ér az életem és tovább nem leszek sehol senki és semmi.
Szeretettel olvastam érzelmekkel telített írásodat.
Ölellek: Évi |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2026. június 13. szombat,
Antal, Anett napja van.
Holnap Vazul napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
