Látom az arcodat, a lepergő könnyeidnek lágy neszét. Hallgattam. Füleltem. Éreztem, hogy az ajkadon végigpergő cseppek szinte fájdalmasan hulltak alá, a szürke padló vaskos-poros felületére. Éjszaka volt. Olyan csendes és nyugodt minden. Nem féltem semmitől, mert tudtam, hogy velem vagy. Végigsimítottam kezemet, vajpuha arcodon, és ujjaimmal letöröltem szomorúságodnak könnyeit. Homlokod égett a láztól. Csend volt, és egész tested reszketett. Nem volt már sok hátra... Közel volt a hajnal. Tudtad, hogy itt vagyok veled. Meggyógyulsz biztosan. Így is lett, mert amint a napfény első sugara megérintette sima orcádat, a tested didergése már teljesen megszűnt. Jól voltál. Szemeidet lassan kinyitottad, és nem értetted hol vagy. Szemedbe néztem, és te megnyugodtál. Átjárt tested melegsége, szereteted ereje. Vasárnap volt, csodálatos nap. Közelebb jöttél, átöleltél. A nap sugarai felszárították a könnyeidet a padlóról. Szíved nyugodtan vert. Felkeltél és velem vagy. Én pedig látom az arcod szépségét, mely az éjszakai álmaid után a napfény hatására kisimult. Végre újra velem vagy. Te pedig tudtad, hogy könnyeid cseppjei már sose kerülnek vissza az arcodra. Mert a nap felszárította őket. Én pedig letöröltem őket az éjszaka folyamán az arcodról. Végre mosolyogtál, mert ránk ragyog a Nap. Elmúlt minden bánat!
