|
 Vendég: 3
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,200
Nem aktiváltak: 0
|
|
NAGY DOMOKOS IMRE
MEGTÖRTÉNT…
Este hétkor még beszélt a fiával telefonon. Az utóbbi két évben szinte szertartássá vált, hogy hét órakor felhívta a fiát. Ő maga a nyolcvanhoz közeledett, négyféle betegséget kellett kordában tartania, a fia pedig egyre gyengült. Két agydaganat-műtéten túl, feleségét rákban elveszítve felnevelte gyerekeit, akik „csont nélkül” bejutottak az egyetemre. De minden erő véges, ezt ő is tudta. Az utóbbi két évben már nem hagyta el a lakását, az utolsó évben a gyerekek támogatásával sem. Karácsonykor az unokák jóvoltából, mindenféle „okos kütyük” segítségével látta élőben a fiát, és megdöbbenve állapította meg, hogy egy nála öregebbnek látszó arc nézett rá. Aztán hónapokkal később a gyerekek bevallották: abbahagyták az egyetemet, hogy gondozhassák az apjukat.
A hangból meg tudta ítélni, hogy éppen hogyan van a fia. Az utóbbi időben frissebb, érthetőbb volt a hangja, kevésbé kereste a szavakat, és ezért bizakodni kezdett. Ám most csak valami halk, nehezen érthető motyogást hallott. De azért bizakodott, mert volt már így.
Egy óra múlva megszólalt újra a mobil, s amikor meglátta a fia számát a kijelzőn, tudta, hogy baj van.
‒ Aput a mentő eszméletlenül vitte be a kórházba. Átmegyünk hozzád, együtt menjünk be… ‒ mondta fiúunokája, aztán kikapcsolt.
Szép kellemes tavaszi este volt. Amíg a ház előtt várták a kocsit, eszébe jutott, amikor az „egyszervolt szerelmek” még valódiak voltak, majd amikor a fia érettségire készült, esténként együtt sétálva vették át a magyar és történelem tételeket.
Szerencsére a kocsi hamar megjött, s irány a kórház.
Aztán csak vártak, vártak… Fél tízkor haza kellett indulnia, hogy a saját egészségével is foglalkozzon, mert az most az eddigieknél jóval fontosabb lett, de a gyerekek megígérték, hogy amint tudnak valamit. telefonálnak.
Tizenegy felé valamivel nyugodtabb hangon közölték, hogy apjuk magához tért és megismerte őket. Reggel bemennek újra, mert akkor folytatják a vizsgálatot és a kezelést.
Ha nyugtatóval is, de elaludt.
Reggel nyolckor újra szólt a telefon. De sírt.
‒ Apu ma hajnalban… Majd megyünk hozzád…
Tehát megtörtént. Nézte a készüléket, és lelki szemei előtt a következők jelentek meg.
NAGY DOMOKOS GÉZA
élt 53 évet
Gyászolják édesapja és gyermekei.
Szombaton és vasárnap nem lehetett mit csinálni. Amikor hétfőn bementek a gyerekek, az orvos a következőket mondta:
‒ Ezzel tizenhat évet élt??! Egy átlagember jó ha hat hónapot kibírja.
*
Ez a mondat volt, ami megnyugtatott. Megerősítette azt a meggyőződésem, nyugodtan mondhatni: hitemet – amit az évtized elején több elbeszélésemben is éreztettem, ‒ hogy amíg valakire még szükség van e Földön, addig él.
És mivel unokáimnak én vagyok az egyetlen támasza, az én „túlvilági behívómat” nem címezték meg.
Budapest-Sasad, 2019. május 14.
|
|
|
- May 14 2019 18:41:53
A szomorú valóság...
Kell érezni, hogy szükség van az emberre...erőt ad.
Késsen még soká az a "behívó"!
Lélekben Veled... |
- May 17 2019 16:41:28
KEDVES IMRE!
Szomorú híradás és egyikünk sem kerülhetjük el.
Sok erőt kívánok, nyugodjék békében, Neki ennyi ideje volt csak. Engedjétek el, Neki már ott, a Másvilágon van dolga.
Szeretettel kívánok áldott békét: Viola  |
- May 18 2019 07:25:57
Nagyon szépen köszönöm együttérzéseteket. Az évtized elején néhány versemben már megéreztem, hogy ez eljöhet. |
- May 31 2019 14:02:33
KEDVES DOMOKOS!
SAJNOS, SORSTÁRSAK LETTÜNK! tE A FIADAT ÉN A DRÁGA PÁR5OMAT SIRATOM!
FOGADD SZÍYBŐL JÖVŐ RÉSZVÉTEMET, ÉN MÉG MINDIG NEM TUDOM MAGAM TÚLTENNI A FÉRJEM HALÁLÁN. MONDHATNAK NEKEM BÁRMI VÍGASZTALÓT, MINDENRŐL Ő JUT AZ ESZEMBE ÉS SIRATOM NAP-NAP UTÁN!
NEM VAGYOK MÁR OLYAN ERŐS, MINT AHOGY MONDJÁK. EZ A SZÖRNYŰSÉG NÁLAM IS KIÜTÖTTE A BIZTOSÍTÉKOT!
MOST NEKED ÉN MONDOM, HOGY ERŐSNEK KELL LENNI, DE HOGYAN AZT NEM TUDOM!
KÖSZÖNÖM, HOGY TUDATTAD VELEM, SZERETETTEL ÜDVÖZÖLLEK: PIRCSI |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. April 18. Thursday,
Andrea napja van.
Holnap Emma napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
