|
 Vendég: 10
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,204
|
|
Gy
Kis groteszk "mese" a halandóság ajándékáról...
Különös nap volt, mikor feltûnt a rendelõm várójában a halhatatlan.
Már amikor kora reggel felvert az ébresztõórám, akkor is éreztem, hogy van valami megfoghatatlan, valami új a levegõben. Valami rendkívüli. Már akkor tudtam, hogy valami szokatlan fog történni aznap.
És így is lett.
Elõször még nem volt ott. Amikor kinyitottam a rendelõm ajtaját, hogy kiengedjem a reumájára panaszkodó öreg Halassy-nét (csoda, hogy még él), és behívjam a következõ beteget, még nem láttam õt. Aztán egy füstös kamion, vagy talán busz haladt el az ablak alatt, néhány pillanatra félhomályba taszítva a várakozót. Amikor újra napvilág szökött be gyorsan az ablakon, hogy számûzze a sötétet, megpillantottam õt.
A páciensek között nem történt semmi változás. Az öregúr a kaktusz mellett belemélyedt egy tavalyi napilap sportrovatába. A két anyóka tõle jobbra átszellemült csevelyt folytatott ügyes-bajos családi dolgaikról, meg a mai fiatalságról. Átellenben velük az anyuka vidáman gügyörészett az ölében ülõ szõke csöppségnek, aki erõsen felfelé görbülõ szájjal kuncogott vissza rá. Az ajtófélfának támaszkodó kamasz épp elnyomta a cigarettáját egy virágtartóba.
A szokásos délelõtti (vagy akár délutáni) felállás. Mégis, azon a különös napon bekövetkezett valami változás.
Talán akkor érkezett, amikor tovarobogott az otromba jármû az épület melletti fõúton. Az is lehet, hogy ott volt mindvégig, csak én nem figyeltem fel rá. Eddig.
A ruhafogas mellett toporgott idegesen, egyik lábáról a másikra állt, ujjaival nyughatatlan babrált; hol zsebre dugta a kezét, hol a körmét rágta, hol pedig a haját túrta kócos szénaboglyává.
Amúgy átlagos külsõvel rendelkezett. Középkorú férfi, farmerban és kockás ingben, gesztenye hajjal és kurta bajusszal. Termete nyurga, alkata törékenynek ható, csontos. Szemei mélyen ülõek, kíváncsian csillogóak, homlokcsontja kissé magas.
Miután kinyílt a rendelõ-ajtó, abbahagyta a haldokló páfrány alapos vizsgálatát, és felém fordult.
- Meg kéne öntözni - jelentette ki szokatlanul mély hangon.
Rábólintottam, majd behívtam a következõ panaszost.
A nap hátralevõ része kicsit másképp telt, mint az eddigiek. Szinte gyermeki várakozás, türelmetlenség motoszkált bennem. A férfi felkeltette az érdeklõdésem. Gondolataim másfelé jártak, amikor megmértem Bronzvári úr pulzusát, gépiesen írtam alá Karancsné receptjeit, szórakozottan mondtam a hétéves Jásznak, hogy "Ááá!".
Végül aztán, háromnegyed órával az ebédszünet után rá került a sor. Mikor kiléptem a rendelõbõl, még mindig a halálra ítélt páfránnyal folytatott szemkontaktust.
- Szavamra mondom - nézett a szemembe. -, tényleg meg kéne öntözni.
Ismételten rábólintottam, majd egy türelmetlen kézmozdulattal befelé invitáltam. Aztán, mint engedelmes kisgyermek, kicsit félõsen, de besétált. A rendelõmben leültettem egy székre. Rám pillantott, mielõtt helyet foglalt volna, és ebben a pillantásban sok minden benne volt; határozatlanság, ugyanakkor végtelen, már-már nem emberi bölcsesség. És fáradtság.
- Neve? - kérdeztem rutinszerûen.
- Nincs - felelte úgy, mintha ez nem lenne olyan meglepõ, de én mindenesetre felvontam a szemöldökömet.
- Született? - próbálkoztam egy újabb kérdéssel.
- Már elfelejtettem - sütötte le a szemét.
- Hogyhogy?
- Túl... régen volt.
Úgy döntöttem, felhagyok az alapinformációk megtudakolásával. Nem lett volna semmi értelme. Inkább egybõl rátértem a lényegre.
- Panasza?
Tollamat unottan hintáztattam két ujjam között a jegyzeteim fölött, holott a választ igenis kíváncsian vártam.
- Meg akarok halni - suttogta maga elé.
- Hogyan? - néztem rá valódi meglepettséggel.
- Jól hallotta. Meg akarok halni - ismételte.
- Hát... Elõbb-utóbb mindenki meghal - világítottam rá a nyilvánvalóra.
- Nem, nem érti. Tudniillik én halhatatlan vagyok.
- Ó. Bocsánat, nem tudtam - szabadkoztam õszintén.
- Nem tesz semmit. A legtöbb ember nem látja.
- Mit?
- Hogy halhatatlan vagyok.
- Értem. Nos...
- Ígérje meg - vágott a szavamba. -, hogy megöntözi.
- Rendben, megígérem. Szóval... Miért is akar meghalni?
- Elfáradtam.
- Miben?
- Az életben. Élt már Ön közel fél évezredet?
- Azt hiszem, nem.
- Akkor nem tudhatja.
- Valóban nem. De megérthetem. És meg is értem.
- Szóval... Mit ajánl?
- Próbálkozott már bármivel is?
- Nem, nem, úgy döntöttem, elõbb kikérem egy szakértõ véleményét.
- Jól tette. Nos, akkor... Felírok önnek egy darab 20-25 centiméter hosszú, rozsdamentes acél konyhakést, rendben?
- Maga tudja, Ön az orvos.
- Igen, ez igaz - motyogtam, és sebesen kitöltöttem a receptet, majd átnyújtottam neki az asztal fölött. - Lefekvés elõtt kell bevenni.
- Köszönöm - mondta, majd a farmerzsebébe gyûrte a receptet.
Kikísértem. A váróterem már üres volt. Kifelé menet még búcsúzóul rápillantott a páfrányra, megcsóválta a fejét, aztán távozott.
|
|
|
- November 04 2008 19:22:09
Határozottan jó stílusa van: visszafogott, mégis hatásos, jó a csattanó, és még finom humor is van benne. Nagyon tetszik! |
- November 04 2008 19:23:40
Hû, nem is tudtam, hogy ennyi mindent beleraktam. Köszi! |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. May 08. Wednesday,
Mihály napja van.
Holnap Gergely napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
