Napkorong
Versek fõoldal · Prózák fõoldal · Gyakori kérdések · Szerzõk és verseik · Szerzõk és prózáikFebruár 18 2020 21:38:52
Navigáció
Versek fõoldal
Prózák fõoldal


Gyakori kérdések
Szerzõk és verseik
Szerzõk és prózáik
Kapcsolat
Alapszabály
Szerzõdés
Online felhasználók
Vendég: 5
Nincs Online tag

Regisztráltak: 2,197
Nem aktiváltak: 0
Tagjainkról-tagjainktól
- Weboldalak
- Saját fotóalbumok
- Pályázatokon elért eredmények
- Saját kötetek
- Megjelenések antológiákban
- Tagjainkról mindenféle
Fórumtémák
Legújabb témák
Asszociáció.
Szerelem
Anagramma
Két rímelõ játéka
Minden ami jó... :)
Legnépszerűbb témák
Asszociáció. [10199]
Szótaglánc. [8524]
Földrajzi-né -l... [7724]
MÜFORDÍTÁS [4923]
Szerelem [3565]
Napkorong pályázat nyertesei.
Drogmentes életért
Hurrá nyaralunk!
Küldetésem van
1848-as szabadságharc
Pályázatok
Nem fizetõs pályázatok
Pályázatfigyelõ
Pályázatok
Online rádió
Lépésrádió online
Lépésrádió - Egy lépéssel közelebb hozzád
PageRank mérõ
Google PageRank
Élet pentatonban
Gy

Allegória az élet öt fő szegmenséről



A patak pillanatai
A születés

Egy hang a csendben. A gongé, mellyel kezdetét veszi a küzdelem, vagy a harangé, mely Istenhez hív.
Születés. Vagy inkább megtestesülés? De mikor? És hol? Meddig menjünk vissza térben és időben, kutatva nyomát a teremtésnek, és hol leljük meg azt a pillanatot és azt a helyet, amikor és ahol elmondhatjuk, hogy most, igen, most és itt történt a csoda. A megismételhetetlen. Amikor a Teremtő egyetlen leheletnyi pontba sűrítve teremti öröktől fogva különböző formákba gyúrva mindig és mindig önmagát: a teljeset, a tökéleteset, a jót.
Hol van hát valódi születése a pataknak? A forrásnál, ahol kibuggyan a földből, vagy fenn a magaslatokon, ahol esővízként a földbe szivárog? A felhőkben, a tenger feletti párában, az óceán vizében, a folyóban, a patakban önmagában, az érben, a forrásban…?Vagy ne kutassuk, hanem mondjuk azt, hogy egyszerűen csak lett. Kibuggyant a földből. Üdén, frissen, harmatfelhőbe burkolózva. S ha nincs az emberi praktikum, mely vascsövet, mint ócska katétert dug a hegy oldalába - hogy kezét alátéve tiszta forrásvízzel enyhítse szomját – bizony születése helyét észre sem vennénk. A rendszeretetnek és praktikumnak köszönhetően a születés helye valamiképp mégis körülhatárolható. Maga az esemény megfoghatónak tűnik, de legalábbis érzékelhető: ahogy a forrás kilépve a föld sötétjéből a napvilágra, boldog fájdalommal nyeli, szórja szivárványos jókedvében a fény sugarait. Boldog fájdalommal, hisz a születés kézen fogva jár vele. És mint minden fájdalom, akár önmagáért vagy önmaga ellen is, de erőt követel.
Születés. A szó szinte nyög az „ü”-ben, hisz „szül” a hegy, és lám „szül”-etik a forrás, mely az „e”-ben és az „i”-ben már csilingelve, bizakodón, vidáman veti bele magát az „élet”-be, melynek „é”-je, s „e”-le szinte sikolt a boldogságtól.
De az idő, a születés ideje rejtve marad. És tudatlan gyermeke, az emlékezet, beleágyazva az öntudatlanság mélységes-mély bugyraiba, úgy engedelmeskedik - amióta világ a világ ugyanannak a parancsnak - a feledésnek, hogy közben botor módon mindig azt hiszi, valami különös, valami fantasztikus, valami újszerű dolog történik vele.
A pataknak nincs emlékezete. De már születése pillanatában valamiféle őstudás megérezteti vele, hogy ő a körülötte lévő mozdulatlanságban a mozgás, az áramlás, a sodrás, emelkedés és süllyedés, és különös, végtelen ariadne-fonalán, mint ékszíj a motoron csak körbe-körbe jár. S hogy forrásnak hívják az emberek, vagy érnek, most éppen pataknak, majd folyónak, (folyamnak, tengernek, óceánnak, párának, esőnek,) nincs jelentősége. És titokzatos módon megsejt valamit abból a csodás, egyidejű és örökkön-örökké történések jelenvalóságából, ami… az élete.
A patak „tudása” mindössze ennyi magáról, de ez a tudás egyetemes és örök, a másságban is felismerhető önazonosság, mely cáfolni látszik Hérakleitoszt, és létével igazolva véli önön tételét, hogy aki belelép, mindig ugyanabba az örök áramlásba lép bele, mely bölcsen magában hordozza az ismeretlen múltat, az alig észlelhető jelent, s a sejtelmes, titokzatos jövőt.


A család

A patak nem firtatja, ki az őse, testvére, utóda. Inkább csak sejdíti a múltat, a jelent és a jövőt. Ha végiggondolná azt, hogy az „ős” értelmezése: eredet és kezdet, akkor patak őse: az ér, a forrás, az eső, a felhő, a pára, a tenger, a folyó… És visszatérve önmagához, kérdezhetné: de hát hol az igazi kezdet? És ha az utódé: folytatás és vég, akkor patak utóda: a folyó, a tenger, a pára, a felhő, az eső, a forrás, az ér… És ismét visszatérve önmagához, kérdezhetné: de hát hol az igazi vég?
A patak nem kérdez és nem gondolkodik. Arra sem gondol, hogy minden létező dologban, misztikus módon egyesül utód és ős, jövő és múlt, a kezdet és a vég. Így azt sem tudja, hogy ő egyszerre nemcsak ős és utód, de testvér is, hisz egy test és egy vér ősével és utódjával, egy test víz mivoltában és egy vér a mozgásban és áramlásban. Ahogy mint patak magába fogadja a kis vízfolyások, erek és patakocskák vizét, minden hordalékukkal együtt, majd - a testben való növekedésben, az áramlás, a sodrás, az erő duzzadásában, bár lényegi változás nélkül, de mégis mássá, „folyóvá” változva, immár úgy - mint folyó, hordozza összes előde hozadékával gazdagodva és egyúttal megterhelten az egyetlen lényegi valóságot: az áramló vizet. És ha kivesznek belőle, akár egy pohárnyit is, majd szabadjára engedik pohárbörtönéből, hát akarva-akaratlan, azonnal árad és folyik, hisz őseit, testvéreit, utódait, a „vérét”: az áramlást nem tagadhatja meg.
És ha tudna gondolkodni, önmagától eltelve, előbb-utóbb megjelenne gondolatai közt az érdek, a mi hasznom belőle?… miért jó nekem, ha?… gondolata. De szerencséjére megőrződik attól a csalódásba burkolt felismeréstől, hogy ezek a gondolatok és a bennük rejlő önzés és lázadás is hiábavaló lenne, hisz a befogadás, - ha úgy tetszik ősök, ha úgy tetszik utódok, ha úgy tetszik testvérek befogadása, - létének feltétele, s ha nem teszi, egyszerűen életét veszélyezteti, hisz kiszárad. S ha kiszáradt, kiszáradását már megelőzte, majd követi egy másik. Az ősé, az utódé, a testvéré.
A patak ősi ösztöneiben „szereti” a családját. Ez a valahova tartozás, a születés pillanatában meghatározott elemi szükségszerűség, melyet a patak sohasem tagadhat meg. S ha meg is tudná tagadni, ez a történések kimenetelét tekintve lényegtelen, hiszen képtelen a családban élés kényszerét megváltoztatni.
A patak létében - tudtán kívül - így kapcsolódik egybe élet és család örök, egyetemes egymásrautaltságban, mely független gondolattól, akarattól, érdektől.
És ha a patak öntudatlan állapotából csodálatosan öntudatra ébredve filozófiai gondolatokra ragadtatná magát, tudná, hogy mindennek a teremtésben sejtelme van a létező valóságok egymáshoz, így mindenekhez kapcsolt voltáról, és látná ez összetartozás különös, végtelen láncát, a családot, s az egyén egyes láncszemén a hozzá, és csak hozzá kapcsolódó – és súlyánál fogva a láncot kissé megfeszítő, de azt el nem szakító – fényesen csillogó medált: a barátot. A sors kegyelméből felnyíló medálban pedig tisztán láthatóvá válna, amint ott ragyog - mint lehetőség, mint megnyílt kapu az égi szférák felé- a legfényesebb ékkő, a szerelem.


A barátság

A szél, ha éppen jó hangulatban volt végtelenül kedves tudott lenni. Hancúroztak. Apró, majd nagyobb hullámokba gyürkőzve birkóztak egymással. Kellemes játszótárs volt, bár, ha hirtelen támadt sürgős dolga akadt, gyakran a fövenyen túlra is kikergette a patakot. A baj mégsem ez volt vele. Hanem, hogy jött és ment. A patak sosem tudta mikor érkezik és meddig marad.
A kő. Csak volt a mederben. Hogyan került oda, a patak nem is sejtette. Érezte hogy valamikor, a múlt egy távoli mozzanatában valami közük tán volt egymáshoz és most nagyon jó, hogy ott van, de akárcsak a szél, ő sem tartozik a családhoz. Ő valami más.
A kavicsot kedvelte. Könnyedén elsodorta, játszott vele. De a követ szerette. A nagyot. Neki feszült, de az nem mozdult. Játszani nem lehetett vele úgy, mint a kaviccsal, de mozdulatlansága azzal a jóleső bizonyossággal szolgált, hogy mindig ott lesz, az erő ellenében is, és lehet rá számítani. Körül lehetett folyni, kemény testén apró, százarcú fodrot vetett a víz. Szépnek, izgalmasnak, különlegesnek érezhette magát, hiszen testének minden fodra, - mit a kő gyűrt össze rajta saját simaságának vagy egyenetlenségének köszönhetően, - egy kissé más és más volt. Változatosságot hozott az életébe. Olyan formáját mutatta meg a pataknak, amit az eddig még nem ismert. Különös hangokat csalt ki belőle. Ahogy vize neki csapódott, hangja loccsanó, kedves hang volt, s a kényszerű szétválás után hullámai boldog csobbanással záródtak össze, apró örvényt kavarva a kő körül az alábukás majd felemelkedés finom izgalmával jutalmazva meg a patakot.
Bár átmenetileg eltakarta az előtte lévő valóság egy jelentős szeletét, ennek ellenére a kő sohasem csapta be a patakot.
Tömegénél fogva a mederben gyökerezett. A mederben, mely útja volt a pataknak, s bár a kő súlyos volt és nehéz, (családjával ellentétben) nem terhelte a patakot. Nem kért semmit, és látszólag nem sokat adott. Ami mégis kérésnek és adásnak tűnhetett, azt a helyzet kívánta, nem az akarat.
A nagy kő csak volt a mederben. Maga volt a mozdíthatatlan, szilárd, örök némaság. A „kőség” maga.
És mit adott a patak a kőnek? Talán ugyanazt, amit kapott: a csobbanó-loccsanó hangokat, s a százráncú hullámfodrokat. Adta a sodrás erejét, amivel alig érzékelhetően, de kitartóan alakította, csiszolta a követ és rendületlenül hozta hordalékával a híreket a megtörtént időből.

A szerelem

Kőről kőre lépkedett. Lépése kecses volt, könnyed, szinte tánc-szerű. A víz felcsapódó harmata lágy permetet szórt csupasz lábszárára. A nyár végi forróságban a hűsítő vízcseppek üdítőleg hatottak. Úgy érezte, szinte repül. Biztos volt benne, hogy nem véti el a következő követ.
A patak ekkor látta meg a lányt. E pillanatban az idő fogaskerekeit valami titokzatos erő mintha megállította volna.
A patak már sok mindent látott. Ahol megszületett, lágyan imbolygó, hatalmasnak látszó zöld lények vették körül. Kedves hangjuk volt. Ahogy nőtt és erősödött, ezek a barátságos lények apróvá és jelentéktelenné zsugorodtak. Már távolabbra is ellátott. Szeme előtt feltűntek az előzőknél vaskosabb, szikár, tiszteletet parancsoló, félelmetes lények, melyeknek hangja már nem volt oly lágy. Sőt, ha a szél közéjük furakodott, ez a hang zúgóvá és ijesztővé vált, olyannyira, hogy saját hangját is alig-alig hallotta. Aztán megszokta, de nem szerette őket. Követelőztek, néma, föld alatti lombjukkal sokat elszívtak erejéből, de mit számít ez ott, ahol bőség van. Adott hát, s nem sokat törődött velük.
Saját fajtájából eddig csak nálánál fiatalabbakat látott, kicsi csobogó erecskéket, tudatlan, tapasztalatlan, az eróziókat ösztönösen kihasználó vízfolyásokat, amelyek sok mindent hoztak, jót is, rosszat is. Tömegében erősítették, gazdagították tudását a világról, s kezdetben az egymásra ismerés önfeledt örömével ajándékozták meg. Később már nem tudtak újat mondani, úgy érezte, fecsegésükkel csak megzavarják: felkavarva a már leülepedett iszapot, s hályogot vonva szemére csak elhomályosítják látását.
Egy kissé lenézte őket, bár halvány sejtése volt arról, hogy sorsuk közös: titokzatosságában félelmetes és mégis vonzó ismeretlen felé tart, hol egymást erősítve és terhelve, tehetetlenül engedelmeskedve egy még nagyobb hatalomnak, szinte rohannak egy haloványan derengő, képzeletbeli végzet vagy megdicsőülés felé, valami ősi bizonyosság-érzettől sarkalva, hogy ez alól egyikük sem vonhatja ki magát.
Valóban már sok mindent látott. Sodródott a meghatározott történések gyors egymásutániságában, és bár kissé törődötten, de megőrizte az örök békesség és szépség utáni vágyakozását.
Egy élesebb kanyar után pillantotta meg a lányt. Az eléje táruló kép új volt és felkavaró. Megbabonázta a látvány és a hang. A könnyed mozgás, és az alig hallható halk duruzsolás, mely minden lépésnél a kockázat izgalmától egy-egy fölös dobbanást kölcsönzött a szívnek, mely a patak számára lágy, izgalmas zsongássá olvadt össze, s teljes valójában rabul ejtette. Csak egy aprócska pillanatra, jóságosan és nagyvonalúan magállt az idő. Először fordult elő, hogy a patak egyáltalán nem hallotta a saját hangját. És mintha minden más is elnémult volna. A part megszűnt létezni, a távlatok leszűkültek, kaleidoszkópszerűen összesűrűsödtek, minden színt és szépséget egyetlen pontba vetítve. És ez a pont ott lépkedett előtte a köveken. És számára már nem volt más, csak a mozdulat, a hang és …a meztelen lábak, melyeket elért. Szeretett volna örvényként visszafordulni, a kő körül körbe-körbe, újra és újra átélni az élményt, ami annyira szép és fájdalmasan felemelő volt, amilyen talán csak a születés pillanata - s ha tudása lett volna létéről, melynek egykoron majd ő is része lesz, - s ha cserélhetett volna az óceánnal, hát hatalmas rázkódással vált volna szökőárrá, magával sodorva a lényt, aki megigézte.
És a lány nem vétette el a következő lépést. Csak azt nem tudta, hogy a víz egyik oldalon már mélyen alámosta a követ…

A halál

A patak nem tudta, mi a család. De ugyanígy nem tudta, mi a barát, a halál. Ha ember lett volna, netán nyelvész, megsejthette volna, - a szavak kialakulásának idejébe visszaképzelve magát - a múlt ködébe vesző filozófiai értelemben vett azonosságot az azonos hangzásból, az azonos dallamból. Azt, hogy fontos, mély értelmű, de földhöz kötött dolgokról van szó. Hogy ezekben a szavakban megbúvó fogalmak és hozzájuk kapcsolódó jelenségek és történések képletesen és valóságosan is horizontális síkon mozognak És sejtelme lett volna a másik síkról is, melyben a születés az égből való kiszakadás, és a szerelem a szeretet előhírnökeként az égbe való visszajutás lehetőségében kapcsolódik egybe.
A halálról is csak úgy volt tudomása, mint minden másról: születésről, családról, barátságról, szerelemről, melyek érzetei által a fájdalomban egy kicsit meg-megérintették. De nem tudta különválasztani a fájdalmat a mámortól, amely minden fájdalomnak, és a mámort a fájdalomtól, mely minden mámornak egyidejű társa. Hiszen a születés fájdalmában ott van a fényre törés diadala, a családban élés eleve elrendeltségének tehetetlenségében a valahova tartozás békés nyugalma, az igaz barátság mozdulatlanságában az elfogadottság öröme, a szerelem beteljesületlenségének gyötrelmében a vágyakozás szépsége.
A patakot már rég folyónak hívta az ember. Megduzzadt vizében egyre ritkábban hallotta a saját hangját, de még számon tartotta a patakocskák és vízmosások surrogását. Még emlékezni vélt az illatokra, mit magukkal hoztak, s az őszi levelekre, melyeket hosszan ringatott. De legtisztábban a madárdalt és a szerelem hangját, a lány szíve dobbanását hallotta, melyek egyre csak hívták, egyre csak fölfelé.
Mint folyam a vad sodrásban, majd mint tenger, az áramlataiban, kezdte elveszíteni azt a valamit, amit önmagának hitt. Egyre többet gondolt a lányra, és arra az érzésre, amit tőle vélt kapni, a vágyra, mely fölfelé hívta, vonzotta, elszakadni térben és időben jelenlévő testi mivoltától, a víztől, hogy itt hagyjon lent mindent, emelkedjen, szálljon, repüljön valami ismeretlen, titokzatos, légies, mámorítóan új boldogság felé, ami már talán maga a …halál. És ami egy csodás pillanatban elszakadva a földtől felfelé szállt, az már nem a patak, még csak nem is a víz, az már egy új valóság, a pára volt és a sodrás erejét megtartva, áradt szerelmes gyönyörűségben, emelkedve most már föl és egyre följebb, .… mígnem egy dermesztően hideg áramlat könnyet csalva mámortól opálos szemébe, esőcsepp alakban újra visszaejtette a földre.
És azóta az idő végtelen medrében a patak emlékezete legmélyén mennyei sóvárgásként él egyetemes pára volta, az újjászületés, az üdvösség halvány képe, és azóta bár gyengén, de folyamatosan, a legnagyobb fagyban és ínség idején is küldi föl az ég felé apró, erőtlen páracseppjeit egy megváltásra váró örök vágyakozásban.
Óh, ha a Teremtő szabad akaratot adott volna a teremtett világnak is, bizony a patak pára voltában nem engedelmeskedett volna teremtőjének. És ha értelmet adott volna neki az Úr, hát saját logikája fegyverét használva ellene, a valahová megérkezés kényszerítő vágyától eltelve tagadta volna meg az engedelmességet.
Az isteni bölcsességnek köszönhetően a pataknak nem volt sem szabad akarata, sem értelme. Így hát nem félt a haláltól. Nem félt, hiszen kezdet és vég, születés és halál, időben és térben megfoghatatlan, meghatározhatatlan, örök egymásba fonódásában végtelennek tűnő valami, ami patak számára értelmezhetetlen. De abban a szent pillanatban, a megváltás pillanatában, amikor kegyelemből megkapott akaratával és értelmével a Teremtővel való örök egyesülést választja, akkor mégis értelmezhetővé és megváltoztathatóvá válik a teremtésben mindeddig elfoglalt helye és szerepe, de akkor a patak már… nincs.

Csak a szférák zenéje: a lágy harmóniában összecsengő hangok teljessége, melyben a teremtett világ tiszta pentatonja egyesül az ember felemelt és leszállított hangjaival többszólamú kórusban mintegy mennyei kánonban, együtt dicsőítve a Mindenek Urát.

Hozzászólások
Peszmegne Baricz Agnes - február 01 2009 10:41:49
Kedves András!
Igen, Isten a Lélek által szól hozzánk, ő adja a szavakat is a szánkba, egyetlen dolgunk az lenne, hogy minden szavunkkal, tettünkkel őt dicsőítsük. A gondolatainkba a Sátán is belebabrál, de ha tovább nem engedjük, akkor már nagy baj nem lehet.
(A trónuson ülő valaki a gyermeki képzeletben van, a személyes isten egy minőség, nem konkrét személy.)
Köszönöm, hogy jeleztél. És bízom abban, hogy egyszer együtt dicsőítünk. De csak úgy, ha nem egymásra nézünk, hanem együtt egy irányba, Isten felé.
Köszönöm soraidat.
Szeretettel: Ági
Taygeta - február 01 2009 14:31:26
Kedves Harmat, olvasom sorokat és nem jutok szóhoz, a gondolataid csodásak, és csak peregnek soronként, mint vízcseppek a csendes esőben, olvasom és már azt hiszem ezt nem lehet fokozni és akkor Te mégis tovább írod és magaddal viszel egy számomra ismeretlen de lenyűgöző világba, a próza írás rejtelmébe. Gondoltam már rá én is talán meg kellene próbálni, nemcsak verseket írni, de eddig még elhatároltam magam a témától. Köszönöm, hogy olvashatlak.
Szeretettel Tay
Peszmegne Baricz Agnes - február 01 2009 21:45:59
Kedves Tay!

Hogy én elkezdtem prózát írni, az azért van, mert valaki, aki a verseimet olvasta, és én sokat adtam a szavára, azt mondta diszkréten, hogy szépek, de inkább próbálkozzam prózával. ( Nem sértődtem meg, nem keserített el nagyon, mert sok mondanivalóm van.) Ez kellett hozzá.

Kedves Tay! Köszönöm a szép szavakat. És próbáld meg!!!
Torma Zsuzsanna - február 03 2009 10:31:04
Kedves Harmat!
Szóhoz sem tudok jutni... hogy ennyi csodálatos dologról tudtál írni, azt szinte el sem tudom hinni,pedig csak a "patak" volt benne a főszereplő.
Talán, az emberi élet itt a Földön is hozzá hasonlóan működik.
"Nem félt, hiszen kezdet és vég, születés és halál, időben és térben megfoghatatlan, meghatározhatatlan, örök egymásba fonódásában végtelennek tűnő valami, ami patak számára értelmezhetetlen. De abban a szent pillanatban, a megváltás pillanatában, amikor kegyelemből megkapott akaratával és értelmével a Teremtővel való örök egyesülést választja, akkor mégis értelmezhetővé és megváltoztathatóvá válik a teremtésben mindeddig elfoglalt helye és szerepe, de akkor a patak már… nincs."

Üdv.: Torma Zsuzsanna
smileysmileysmiley
Peszmegne Baricz Agnes - február 03 2009 17:26:10
Kedves Zsuzsa!
Köszönöm.
Szeretettel: Ági
Hozzászólás küldése
Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
Értékelés
Csak regisztrált tagok értékelhetnek

Jelentkezz be vagy regisztrálj

Felülmúlhatatlan! Felülmúlhatatlan! 50% [1 szavazat]
Nagyon jó Nagyon jó 50% [1 szavazat]
Jó 0% [Nincs értékelve]
Átlagos Átlagos 0% [Nincs értékelve]
Gyenge Gyenge 0% [Nincs értékelve]
Pontos idő
Mai névnapos
Ma 2020. február 18. kedd,
Bernadett napja van.
Holnap Zsuzsanna napja lesz.
Bejelentkezés
Felhasználónév

Jelszó



Még nem regisztráltál?
Kattints ide!

Elfelejtetted jelszavad?
Kérj újat itt.
Üzenőfal
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni

Helen Bereg
18/02/2020 20:05
Szép estét Mindenkinek! smiley

Gyongy
18/02/2020 13:46
Kellemes, szép délutánt Napkorong smiley

KiberFeri
18/02/2020 11:34
Nagyon kívánom, hogy kellemetes napotok legyen!

nagygabi
17/02/2020 23:04
Nagyon szépen köszönöm kedves Ica! Nagyon szuperul kitaláltad. Bevallom,nekem sosem sikerült még saját fényképet feltennem ide.Puszi Neked!:-D

Helen Bereg
17/02/2020 19:48
Szép estét, jó éjszakát Korongosok! smiley

nagygabi
17/02/2020 16:34
Szép estefelét mindenkinek -e helyen! :-)

hzsike
17/02/2020 13:50
Szépséges napot mindenkinek! smiley

Gyongy
17/02/2020 12:38
Szép napot Napkorong smiley

KiberFeri
17/02/2020 08:44
Kellemes napot kívánok mindenkinek!

Manon
17/02/2020 08:11
Szép új hetet mindenkinek!

Helen Bereg
16/02/2020 19:45
Jó éjszakát Mindenkinek! smiley

Gyongy
16/02/2020 13:20
Szépséges vasárnapot Napkorong smiley

KiberFeri
16/02/2020 08:53
Szép vasárnapi jó reggeltet kívánok minden kedves lakótársnak!

Helen Bereg
15/02/2020 17:35
Szép estét Mindenkinek! smiley

Gyongy
15/02/2020 14:52
Kellemes délutánt Napkorong smiley

Archívum
Minden jog fenntartva napkorong.hu 2007-2009.
Powered by PHP-Fusion © 2003-2006 - Aztec Theme by: PHP-Fusion Themes