Napkorong

Veronikának látszólag mindene megvan: barátok, szeretők, család, menő állás, barátságos klubok és jó kis partik- valami létfontosságú dolog azonban hiányzik az életéből, ezért egy reggel úgy dönt: megöli magát. Döntése beláthatatlan következményekhez vezet.
Egy idegklinikán tér magához, ahol orvosa közli vele: napjai vannak hátra csupán. Mire lehet elég ez a néhány nap? Veronika új barátokra talál, új vonásokat, új vágyakat fedez fel magában. Rájön, hogy a józan ész és az őrület közti határvonal nem is olyan kristályosan éles, amilyennek eddig vélte.
A gyűlölet, düh, szenvedély és szélsőséges szexualitás kiélése közben rádöbben: valójában létünk minden pillanata döntés élet és halál között. De mi várhat még arra, aki már minden döntést meghozott, a végső választást is beleértve?

Az öngyilkosság sosem fogja elveszteni aktualitását, és sosem fog közönyt kiváltani az emberekből. Van, aki elítéli, gyávaságnak titulálja, esetleg önzőségnek, egy könnyebb útnak, mások viszont hihetetlen bátorságot látnak mögötte, és csodálják azt, aki képes elszánni magát egy ilyen lépésre. Veronikát két egyszerű ok vezette.
Az egyik: minden egyforma és kiszámítható az életében, a fiatalság után jön a hanyatlás, az öregedés, a betegségek, a magány.
És a másik: a világ egyre rosszabb, ő pedig semmit sem tehet ellene - Veronika haszontalannak érezte a létét.
Bevette hát az altatókat, egyiket a másik után, szórakozottan levelet írt egy újságnak, mert felháborította a tény, hogy hazája iránt mennyire közömbös a világ, és hogy ezt nem is szégyelli, gyönyörködött a kis ljubljanai térben, amire tökéletes rálátása nyílt a kis kolostori szobájából, utoljára még rámosolygott egy utcán sétálgató férfira, majd elvesztette az eszméletét...
De nem járt sikerrel, és ahelyett, hogy a mennyben vagy a pokolban találta volna magát, egy elmegyógyintézetben ébredt!

Számomra két dologról szólt ez a könyv: tényleg ennyire haszontalan-e az emberi lét és mennyire vagyunk szabadak, mennyire vagyunk „bolondok”.

Az első kérdésre csak bonyolult és szélsőséges válaszok léteznek... Legalábbis számomra.
Veronika szerint egyszerűen csak belenyugszunk az örök körforgásba, és anélkül, hogy hozzátennénk valamit a világhoz, az "egész"-hez, egyszerűen csak meghalunk anélkül, hogy megvalósítanánk álmainkat vagy igazán boldogok lennénk...

"Egy szép napon rájövök, hogy az élet már csak ilyen: nincs értelme és nem változik. És belenyugszom."

De azt az aprócska részletet nem említi, hogy ő volt az, aki nem ragaszkodott az álmaihoz, és ő volt az, aki jelentősebb ellenállás nélkül hagyta magát lebeszélni vágyairól, amivel halálra ítélte önmagát. Tette a dolgát, de kétlem, hogy valaha is el tudta volna felejteni, hogy mekkora hibát követett el, mikor szinte önként dobta el magától a boldogságot! Érdekes, hogy a könyv három meghatározó szereplője, Veronika, Eduárd, és Mari, egy rájuk kényszerített életet éltek, és bár volt konkrét elképzelésük életük céljáról, mégsem volt elég bátorságuk (? hitük? reményük? akaratuk?) ahhoz, hogy megvalósítsák azt, és végül mindhárman egy idegklinikán végezték!

Tehát Veronika látszólag boldogan élt, de inkább csak a boldog élet látszatában, és igyekezett ezt elhitetni egész környezetével, és ami a legfontosabb: saját magával is! Talán soha nem is vallotta önmagának, hogy mennyire félresiklott az élete, nem lett volna képes szembenézni a ténnyel, hogy ezt mind egyes egyedül magának köszönheti!

"Elhitette a barátaival, hogy irigylésre méltó életet él, miközben minden erejét arra pazarolta, hogy meg tudjon felelni az eszménynek, amelyet ő maga teremtett."

Tehát tálcán kínálta fel magának a kínlódást, és nem is csoda, hogy a végén semminek érezte a létét... Látta hogy elkorcsosul a világ, és tudta, hogy semmit nem tehet ellene, hogy ő is megöregszik, és úgy hal meg, hogy szinte semmit nem vitt véghez az életében! De vajon akkor is haszontalannak érezte volna magát, ha valóra váltja az álmát, és azt csinálja, amiben rátalálhat önmagára?

Unalom, nyugtalanság, keserűség, düh, tehetetlenség, hasztalanság, értelmetlenség, elkeseredés,halál....

Veronikának tehát szüksége volt a halálra ahhoz, hogy aztán igazán élhessen!

"A társadalom kialakít egyfajta kollektív magatartásnormát - és senki nem kérdezi, miért pont így kell viselkedni. Az emberek elfogadják, és kész."

És pontosan ezzel követik el a legnagyobb hibát... Beolvadnak, két lábon járkáló hús-vér szörnyetegekké válnak, beleszürkülnek a mindennapokba, néha lidérces álmaikból verejtékezve felriadnak éjszakánként, és ezek az álmok a meg nem valósított elképzeléseikről szólnak, majd jönnek a nyugtatók, a pia, verik a gyerekeiket, talán egy-két öngyilkossági kísérlet, majd a lassú kínhalál... De előtte még szép lassan elrohadnak belülről!
Képtelenek szabadok lenni, és szabadon élni, szabályok közé vannak szorítva, és persze nem is lázadnak ellenük, majd amikor már szinte beleőrülnek ebbe, akkor egy idegklinikán döbbennek rá arra, hogy mennyire másként is lehetett volna ezt csinálni... Akkor talán a gyerekeik is normális felnőttekké váltak volna, és a mellettük élő férj/feleség sem lenne egy roncs. (Több, mint valószínű egyébként, hogy már a házasságuk első hónapjaiban rádöbbentek arra, hogy ez is csak egy újabb hiba volt részekről, de már teljesen mindegy, nem? de!)

Tehát bekerülnek egy idegklinikára, és hirtelen szabadok lesznek! Rájönnek arra, hogy itt aztán tényleg azt csinálhatnak, amit akarnak, nincsenek szabályok (persze hivatalosan vannak, de melyik őrült képes - vagy ha képes, akkor melyik hülye akarná betartani őket, ha már úgyis mindegy - betartani), nincs etikett, nincs jómodor, nem kell semmilyen normához igazodni, nem kell elvárásoknak megfelelni, és mindenki élhet a saját világában!

"Bolond az, aki a saját világában él. Én bolond akarok maradni, és úgy akarom élni a életemet, ahogy megálmodom, nem pedig úgy, ahogy mások elvárják."

De tényleg ez van? Egy idegklinikára kell beköltöznünk ahhoz, hogy azt tehessük, ami jólesik? Bolondnak kell lennünk ahhoz, hogy minden következmény nélkül megmondhassuk a véleményünket? Miért kell bebörtönözni önmagunkat? Szerintem egyébként ez mind igaz...

Gondolkoztatok már azon, hogy az emberek miért félnek az őrültektől? A nyilvánvalót leszámítva persze, és nyilvánvaló alatt azt értem, hogy mondjuk, bármikor képes megkéselni, vagy egyéb kellemetlenséget okozni, de nem lehet az, hogy az emberek csak félnek az őszintéktől? Félnek attól, hogy egyszer szembe kell nézniük a ténnyel, hogy elpazaroltak egy egész életet? Mert ha akárki bement volna a Villetébe, ezt bármelyik őrült megmondhatta volna neki...

"Hagyd ezt abba, ne gondold mindig azt, hogy zavarsz, ne érezd örökké feszélyezve magad! Ha valakinek nem tetszik, majd szól. Ha meg nem mer szólni, az az ő baja."

Szép gondolat, és milyen szép lenne így élni... De képesek vagyunk erre? Ha elhatároznánk magunkat, és eldöntenénk, hogy már pedig mi tökéletesen szabadok leszünk, és azt fogjuk csinálni, amit akarunk, akkor vajunk tényleg képesek leszünk rá? Vagy rabok maradunk, a belénk vert udvariassági normák foglyai, akik nem énekelnek utazás közben a vonaton, mert még megzavarják a mellettük ülők nyugalmát, és nem alszanak délig, akármennyire is jólesne, hanem bemennek a munkába, hiszen szabályok kötnek, és sorolhatnám a végtelenségik, hogy mi mindent vagyunk kötelesek megtenni annak ellenére, hogy szinte belepusztulunk a kényszerbe, és saját erkölcsi korlátainkba...

Erről szól az élet? Megfelelni a saját magunk áltat felállított gyilkos elvárásoknak? Azért kelünk fel reggelente, mert muszáj, mert munkába kell mennünk, esetleg iskolába, vagy azért, hogy újra lássuk felkelni a napot, és újra érezzük, ahogy a szél az arcunkba fújja a virágillatot, és érezni a hűsítő esőt a bőrünkön a forró nyári napokon?

Miért?!?

Te miért kelsz fel reggelente?

Én már egy ideje nem tudom....