|
 Vendég: 6
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,211
|
|
_Commentár nélkül
A közelmúltban egy régebbi prózámat kiegészítve írtam meg folytatásként annak II. részét, s raktam fel az egyik legismertebb közösségi portálra, ahol több amatőr író- és költőtársam is „közkinccsé” teszi különböző alkotásait. Néhányan meg is nézték, jelezték tetszésüket, de aztán bekövetkezett az, amire egyáltalán nem számítottam.
Egy jó ismerősöm (vagy inkább, akit félre ismertem?), aki famíliabeli is egyben, azt a hozzászólást írta, hogy idézem:
J.: „Ocsmányság ilyet kirakni!”
Közben válaszoltam a tetszésnyilvánítóknak: „Nagyon szépen köszönöm, kedves X. ésY!”
Azután próbáltam illedelmesen reagálni az előbb engem ért negatív kritikára, - ami annak okán keletkezett, hogy meggondolatlanul, önéletrajzi írásaimat fel merészeltem tenni arra bizonyos közösségi oldalra - ezekkel a szavakkal:
„Kedves J. Tanulhatnál belőle! De azért köszönöm a "tetszésnyilvánítást"! Ebből is látszik, hogy Te nem élted meg azt, amit én! Örülhetsz neki!”
Hamarosan meg is jött a kéretlen, és hasonló hangnemben írt válasz, s megjegyzem, elejétől kezdve a továbbiakban is szigorúan „via mobil”:
„Ez akkor is egy utolsó dolog. Nem hiszem hogy ez érdekelne bár kit is. Akit meg érdekel ennyi esze van. Én is tudnék egy pár dolgot leírni, de nem teszem. Mert lehet leírnám az igazságot.” Így, több helyen is kihagyva a fontos írásjelet, a vesszőt!
Ezután egy volt kedves munkatársnőm hozzászólása jelent meg. Ő talán végig is olvasta az írásom I. és II. részét is. Ezt írta:
K.I.: „Szerintem annak, aki írogat, verseket ír, nem utolsó dolog, hogy leírja így 60 felé az élete történetét. Más is megtette már ezt, nevesebb író is. Itt nem fűnek-fának panaszkodja el Zsuzsa azt, ami az életében rossz volt, csupán leírja, hátha valakit megvigasztal az ő rossz gyerekkora. Engem minden bizonnyal megvigasztal, mert már látom, nemcsak én éltem hasonló körülmények között, tehát nincs okom panaszra. Az én sorsom sem rosszabb a másiknál. Aztán meg Zsuzsa nem is az apja züllöttségéről írt, hanem arról, hogy az apa vagyona lement az apa torkán, de mégis hagyott valami értékeset - bibliai idézeteket - a gyereke számára. Így 20 év távlatából Zsuzsikánk valójában megtudta, hogy az apja, aki bibliát olvasott, valójában nem is volt rossz lelkű ember, csak eltévelyedett e világban, s már nem volt ereje visszatérni a jó útra. Ami pedig bármelyikőnkkel megeshet még. Ez a történet lényege, ami megnyugtatta Zsuzsát.”
No, nem is kellett több ennél J.-nek! Rögvest replikázott: „ Nincs igaza, mert ez a papámról szól.”
(No és aztán? Mi a baj ezzel? - jegyeztem meg magamban).
Megköszöntem régi munkatársnőm hozzászólását, majd egy kissé már sértődötten válaszoltan J. újabb megjegyzésére:
„Kedves J.! A Te hozzászólásod és írásomra írt "jelződ" Téged kellőképpen minősít! Ha érted, mit lehet ez alatt érteni! Azt már tudom, hogy Neked milyen az értékrended, de elfogadom. Egyébként az irodalmi honlapokon nem csak én írom meg életem egyes eseményeinek történetét, hanem mindenki más is. Ezek az igaz történetek (amelyek szerintem senkit sem sértenek) a közös kötetekbe és Antológiákba is bekerültek és be is fognak kerülni. Ha Te is szeretnéd megírni az igazságot, legyen. Tedd azt. Én is még nagyon sok igazságot meg tudnék írni, de nem szeretnék senkit sem sértegetni vele! Amit leírtam - ha mind figyelmesen végigolvastad -, akkor azt hiszem, ebből senkinek bántódása nem esik. Mindenki tudja, hogy milyen volt a Te papád, aki nekem az édesapám volt, s én tudom a legjobban, hogy mi hogyan történt. Nem pedig Te, kedves J.! Ha pedig nem tudsz leállni a kéretlen hozzászólásaiddal, akkor ki fogom törölni. Vagy ezután - megkérlek - ne olvass el semmi olyat, amit én írok. Mindenki nézzen magába! Egyébként nem hiszem, hogy nekem bármi szégyelleni valóm lenne azzal kapcsolatban, amiről írtam.
De aztán azonnal jött megint J. replikája: „Hát igen. Mindenki magából indul ki.”
Aki jól ismer, az tudja, hogy elég szerény és nyugodt természetű nőszemély (vagy, ahogy másként mondják: asszonyállat) vagyok, de már kezdtem kijönni a sodromból. Próbáltam J.-t jobb belátásra bírni:
„Rendben, J. Akkor ennyiben maradunk! Én nem haragszom Rád, Te csak azt tudod, amit másoktól hallasz! De tudd azt is, hogy "nem mind arany, ami fénylik!" Én már tudom!”
Hamar érkezett a következő válasz, amiből arra következtettem, hogy J. próbálja magát eszkuzálni, bár tudom, hogy „nyugtával kell dicsérni a napot!
J.: „Amúgy nem sértésnek szántam, de ez akkor sem tartozik senkire, kinek milyen volt az élete.”
No, akkor ezt én nem tudtam eddig, most ki vagyok „okosítva”. Nem volt (magán) élete sem Petőfinek, sem Aranynak, sem pedig a többi nagy írónak és költőnek sem, akiről az iskolapadban tanultunk. Vagy talán nem voltam ott az irodalomórákon, amikor ezen írók, költők életrajzát kellett legelőbb megtanulnunk, ismerhettük meg verseiket, regényeiket, aztán jöhetett a műelemzés!
Próbáltam még mindig higgadtan válaszolni J. utóbbi hozzászólására imígyen:
„J.! Örülök, ha nem sértésnek szántad, de ha tudnád, hogy hány ember írja meg egész köteteken keresztül az élettörténetét, akkor elcsodálkoznál. Én egyébként sem szeretem a "légből kapott" dolgokat, soha nem szoktam senkinek sem hazudni. Még ha talán valaki próbált is ilyent mondani rólam. Én minden versemben és prózámban csakis az igazat írtam le! És lehet, hogy nem tudod, de sok van már belőlük! Bár nem dicsekvésből mondom, mert nem vagyok sem dicsekvő, sem irigy, sem nagyravágyó. Ezt is tudnod kell. Örültem Neked!”
De ez sem vezetett semmi jóra. Hamarjában érkezett J. újabb megjegyzése, amire már én is jobban felkaptam a fejemet! Nem akartam hinni a szememnek, de ezt kellett olvasnom:
J.: „Én csak azt nem értem hogy egy gyerek, hogy utálhatja ennyire az anyját mint maga. El végre inkább meg kéne köszönni, hogy életet adott és felnevelte.”
Természetemnél fogva próbáltam volna ismét higgadtan válaszolni erre a „keresetlen” és személyeskedő megjegyzésére, de már kezdtem kifogyni a béketűrésből, s ezt már főleg nem tudtam szó nélkül hagyni:
„Kedves J.! A leírtakból szerintem nem derül ki, hogy én utálnám az édesanyámat! De lehet, hogy valaki más ezt mondja Neked! Én vagyok a legnagyobb tanúságtétel arra, hogy nem hagytam az anyámat ott, ahol éltünk, pedig én is elmehettem volna máshova és nem törődtem volna azzal, hogy mi lesz vele! És én tudom azt, hogy már gyermekkoromban is megvédtem az anyámat apámmal szemben, amikor bántani akarta. Ezt az én édesanyám is nagyon jól tudja. Csak már elfelejtette. Akarod, hogy mindent elmondjak itt és mindenki megtudja a valóságot? Rajtam nem fog ez sem múlni. Ugyan ki beszélte be Neked azt, hogy én utálom az édesanyámat? (Akkor, amikor annak idején egy lapáttal a kezemben álltam apám elé, hogy meg ne üsse az anyámat, apám ezt rossz néven véve azt kérdezte: „Csak nem akarod bántani az apádat?” Gyermekként nagyon nehéz volt „két tűz között lennem”, de tudtam, hogy az apám a hibás.)
S próbáltam mondandómat folytatni úgy, hogy ettől talán J. is megpróbál egy kicsit magába nézni és elgondolkodni:
„Egyébként örülök, hogy mások is olvassák, s nem fogom kitörölni, amit írsz! Lássák csak, hogy mennyire nem vagy képben! Talán többet kellene olvasnod ahhoz, hogy meg tudj ítélni másokat! Még nem késő elkezdeni. Olvastasd el, amit írtam anyukáddal, apukáddal és a nagymamáddal is, szeretném tudni, mi a véleményük az írásomról, vajon mi az, ami nem valóság! De ezek után a Te véleményedre már nem leszek kíváncsi!”
S amíg köszönetemet írtam le a jelenlegi tetszést nyilvánítóknak, J. ismét olyan témával folytatta mondókáját, ami nem tartozik szorosan a közreadott két írásom elemzéséhez és véleményezéséhez:
J.: „Én meg tudom, hogy a mama szereti magát, ez fordítva nem így van. Az sem érdekli él-e, hal-e. Inkább segíteni kéne rajta, ő csak jót érdemel. A legdrágább nagymama a világon. Nem mindig bántani kéne hanem törődni vele. Van jó pár munkatársam, akik jól ismerik magát, és tudják milyen. Csak azon gondolkodjon egy picit ha a maga gyerekei igy viselkednének magával, ahogy maga. Lenne a mama helyébe? Kiváncsi vagyok rá. És ezzel be is fejeztem.”
Így, hibákkal teli!
Nem tudom, honnan tudja azt, hogy én valójában hogy érzek az édesanyám iránt, de nem is az Ő dolga ezt megítélni, és kezdtem is elhinni, hogy J. ezuttal valóban be is fejezi, amit elkezdenie sem kellett volna talán. De csalódnom kellett!
Egy volt munkatársnőm meg merte kockáztatni, hogy közbeszóljon:
V.J.: „Kedves J.! Még most sem késő a helyesírási szótárt elővenni, van még benne sok minden, amit Ön nem helyesen alkalmaz hozzászólásában!”
De J., mintha csak éppen erre várt volna, azonnal tudta az „okos” választ:
„Ebbe meg nem kéne beledumálni másnak, ez a mi családunk. Értve vagyok!” – így kérdőjel nélkül.
Volt munkatársnőm sem állhatta meg reagálás nélkül:
V.J.: "Értve vagyok!" - ehhez kommentár nem kell! Azért ajánlom az említett szótárat! Nem kérek választ!”
Nem is csodálom, ezek után!
J.: „Talán egy gyereknek kéne segítenie a beteg és idős édesanyját, és nem fordítva.”
Nem is tudom, de én már hallottam olyanról, hogy az édesanya is segíti, (segítheti) a gyermekét! Egy írótársam szellemes, humoros megjegyzése jutott ekkor eszembe: „Láttam én már éjjeli őrt nappal meghalni”. No, tudom, hogy ez vicces, de nem árt egy kis humort is idecsempészni a kedves olvasóknak, hogy azért ne nagyon szomorodjanak el!
J. elgondolkodhatott, és erre a megállapításra jutott: „Mennyi idióta ember van itt !!! Semmi közük az egészhez. Csak jár a pofájuk. Mint már említettem ez a mi családunk. Foglalkozzon mindenki a sajátjával!”
Én akkor ezt válaszoltam rá – és már kezdtem nagyon dühbe jönni, mint Bud Spencer abban a bizonyos filmben, és most még hosszabb lére próbáltam ereszteni a kioktató véleményemet:
„Arról azért beszélhetnénk - bár nem nyitnék arról vitát -, hogy ki kit szeret jobban! Már megírtam, hogy én mindig is kitartottam az édesanyám mellett, különben nem élne velünk és én nem élnék Vele! Az a néhány munkatársad, ugyan mit lát a mi családi életünkből? Amit mondanak, azt meg nem muszáj elhinni! Még csak annyit, hogy jegyezd meg J., könnyű messziről szeretni valakit! Én nem bánnám, ha Te élnél a nagymamáddal! Mert csak akkor tudunk ítélkezni valakiről igazságosan, ha megtanultunk vele élni! Én az édesanyámat nem bántottam. Az együttélés nem mindig "leányálom", ezt pedig jól jegyezd meg. Én is szívesen élnék külön, ha tehetném! Én azzal igen sokat segítettem az édesanyámon, hogy velünk élhet, sok nyugdíjas édesanya megköszönné, ha úgy élhetne, mint Ő, akinek csak magára van gondja! Ha már felvetted a "kesztyűt", én is felhúzom, pedig én soha nem akarok senkivel sem veszekedni, ez mindig is távol állt tőlem, de magamat igenis, meg fogom védeni! Az én családom nem a Te családod, csak legfeljebb a famíliánkba tartozol. Neked is meg van a Magad családja! (Megjegyzem: az én családom az én apám, anyám, beleértve a férjemet és a két gyermekemet is.)
Szerencsére, engem is nagyon sokan ismernek barátok, munkatársak, és tudják, milyen vagyok, legalábbis nagyon remélem! Te meg azt gondolsz, kedves J., amit akarsz, és ahelyett, hogy mindenkit pocskondiázol, tartsd meg inkább a magánvéleményedet! Azt azért megvárom, hogy még kik szólnak hozzá, aztán az egészet ki fogom innen törölni. Legalább tudják meg mások is, hogy vélekedtek rólam és családomról!”
J. sem volt rest, megint csak fején találta a szöget: „Ez kurva vicces volt, most kell nevetni. És igen ha tehetném élnék is vele, mert egy áldott jó ember. És nem csak a rosszat kell mindig észrevenni, hanem a jót is. „
No csak, végre rájött, hogy nem csak jó dolgok léteznek, hanem rosszak is! Különben, ha nem lenne rossz, hogyan lehetne azt észrevenni?
S milyen jó, hogy mondta, különben talán nekem ez nem is jutott volna eszembe!
Aztán még megjegyezte, hogy ez az asszony az Ő mamája is, nem csak az én gyerekeimé!
Ezt kár volt leírnia, hiszen ezt én éppolyan jól tudom, de azért van köztük némi különbség! De mint tudjuk, az ostoba ember tartja magát a legokosabbnak.
Figyelmeztettem, hogy írhat, amit csak akar, és ha akarja, kitörölheti mások hozzászólását, ha nem tetszik neki, ez már engem úgy sem érdekel.
J. ezt felelte: „Én nem törlök ki semmit. Mindent elmentettem!
Mit tudtam volna erre felelni? – „Nyugodtan elmentheted, kinyomtathatod, nincs benne semmi titok! Amit leírtam, az mind igaz!
De azt azért jól jegyezd meg, hogy én a mamát (az édesanyámat) nap, mint nap látom, és jobban tudom hogy mikor van baja neki és mikor nincs! Neked meg azt mond, amit akar.” (Így a 78. éve táján ugyan már kezd egy kicsit feledékeny lenni ). Nem véletlenül írtam, hogy "nem mind arany, ami fénylik!" Remélem, ezt a közmondást tudod értelmezni?
Egyébként én az édesanyámmal élek, immár 60 éve, ha megérem!”
(Szerintem ezt sem sokan mondhatnák el magukról.)
J. gyors válasza megérkezett: „Lehet hogy minden nap látja, csak éppen nem foglalkozik vele. Ja és ezeket én nem a mamától hallottam. Én is befejeztem!
(Bárcsak így lett volna!)
Első hozzászóló (egyik régebbi volt munkatársam) sem állhatta meg ezt már szó nélkül:
K.I.: „Akkor nem is igaz. Idegenek által mondott pletykákra hallgatni? Bocsánat, hogy megint beleszólok, de annyi veszekedést átéltem, hogy nem bírom, ha egymást fölöslegesen bántják az emberek. Egyébként én a Zsuzsát jól ismerem, és szerettem. Vallom, hogy Ő is szereti az Anyukáját és az Anyukája is Őt, csak hát az átélt bánat miatt nem tudja egyik sem méltóan kimutatni a másik felé ezt. Az unoka felé azért könnyebb kimutatni, mert neki adja vissza azt is, amit a lányának nem adhatott meg. Ne veszekedjetek, mert nem használ az annak a szegény beteg öregasszonynak.”
Én meg próbáltam védekező álláspontra helyezkedni, de mint a későbbiekben kiderül, nem sok eredménnyel:
„Azért tegyük azt is hozzá, hogy ez az öregasszony (az én édesanyám) nem szegény és nem annyira beteg, hogy ellátásra szorulna. Saját magának főz, és azt, eszik, amit szeret, és a kertben is dolgozik, nem szorul semmilyen könyöradományra! A betegségei kezelve voltak, nem volt elhanyagolva és ne hogy bárki is azt higgye, hogy ez a "szegény öregasszony" nem tudná megvédeni magát, ha szükség lenne rá! (De még mennyire, hogy igen! Unokahúgomnak volt kitől örökölni!) Amúgy, amíg én élek, addig biztosan nem lesz különösebb gondja, de én sem fogok örökké élni. Még az is lehet, hogy előbb elmegyek, mint ez a "szegény öregasszony"! Akkor majd nem tudom, hogy Te, kedves J. Te fogod-e Őt eltartani és gondozni, amikor valóban szüksége lesz rá! Mert most nincs szüksége különösebb sajnálkozásra, sokan örülnének az Ő korában, ha úgy élhetnének, mint Ő! Ezt azért ennek a szegény öregasszonynak (nagymamádnak) is elmondtam, kedves J., és Ő azt mondta, nekem legyen több eszem, hiszen mindketten tudjuk, hogy milyen vagy! Másrészt (az én véleményem szerint) lehet, hogy Te tudsz utálkozni és utálni embereket, dolgokat, s más egyebeket, ezért hiszem azt, hogy másról is ezt jól el tudod képzelni. Tehát, mindenki magából indul ki, ahogy már előzőleg Magad is mondtad!
Ugyanakkor én nem mondtam, hogy én is befejeztem. Legalábbis lesz még folytatás. Ugyanis a következő novellámban lehet, hogy Te leszel a főszereplő!”
J. ismételt gyors válasza: „Alig várom már a folytatásos hazugságot! Leírni mindent lehet. Ja lehet hogy ez a " fele sem igaz műsor".
Nem, ez nem a „fele sem igaz műsor” – gondoltam magamban, sajnálom, hogy Ő ezt ne vette észre. Műsorszórást és műsorvezetést sem vállalok.
S próbáltam jobb belátásra bírni: „AMIT EBBEN A TÖRTÉNETBEN LEÍRTAM, AZ MIND SZÓRÓL SZÓRA IGAZ, SEM ANYÁMAT, SEM APÁMAT NEM BÁNTOTTAM MEG VELE, FŐLEG NEM TÉGED, ÉS AZ ÉN GYERMEKKOROMHOZ, AZ AKKOR TÖRTÉNTEKHEZ NEKED SEMMI KÖZÖD NINCS! EHELYETT MINDEN SZAVADBÓL A HARAG, A GYŰLÖLET SUGÁRZIK, CSAK TUDNÁM, HOGY MIÉRT? MIKOR BÁNTOTTALAK ÉN TÉGED VALAHA? ADDIG NEM TÖRLÖM KI EZT A TÖRTÉNETET, AMÍG MÁSOK IS NEM SZÓLNAK HOZZÁ, ÉS ELMONDJÁK VÉLEMÉNYÜKET! SAJNOS, AMI VOLT, AZ MEGTÖRTÉNT, EZEN NEM LEHET VÁLTOZTATNI! A MOCSKOLÓDÁSAIDAT HAGYD MEG AZOK SZÁMÁRA, AKIK VALÓBAN MEG IS ÉRDEMLIK! MINT MÁR MONDTAM, AZ ÖSSZES SZAVAD CSAK A BUTASÁGODAT ÉS OSTOBASÁGODAT MUTATJA ÉS TÉGED MINŐSÍT!
MÁSRÉSZT ÉN A TÖRTÉNETBEN VELED ÉS CSALÁDODDAL NEM SZEMÉLYESKEDTEM, EZZEL SZEMBEN TE MESSZE ELTÉRTÉL A TÉMÁTÓL ÉS A TÁRGYTÓL, ÉS POCSKONDIÁZOL, OCSMÁNYSÁGNAK „TITULÁLTAD”, HOGY FELTETTEM AZ ÍRÁSOMAT! MINDENKI LÁTHATJA. AZ IRODALMI ALKOTÁSOK OLVASÁSA NEM AZ ERŐSSÉGED! S MINT SOKAN MÁSOK, TE IS ELŐBB NYITOD KI A SZÁDAT, MINT SEM GONDOLKODNÁL ELŐTTE! A SZEMÉLYESKEDÉST NEM ÉN KEZDTEM EL, HANEM TE!”
Úgy éreztem, hogy ennyire még senki sem gázolt a becsületembe és azt mondtam neki, ha nem kér bocsánatot, gondolja meg, hogy átlépi-e a küszöbünket ezek után.
Ismételten próbáltam neki elmagyarázni, hogy szerintem egyáltalán nem ocsmányság felrakni önéletrajzi írást, hiszen csak az nem rak fel ilyet, aki soha nem is írt hasonlót! Sokan vagyunk, akik az irodalmi honlapokra, irodalmi csoportokba és a facebookra is verseinket, prózáinkat felrakjuk, abban megírva örömeinket, bánatainkat megosztva másokkal! Sajnálom, ha ezt valaki nem tudja eléggé értékelni.
Szerencsére megérkezett a felmentő sereg egyike:
J.R.: Kedves Zsuzsa! Hadd fejezzem ki köszönetem azért, mert megosztottad velünk ezt a remekművet. A történet (mindkettő) szépen kidolgozott, úgy formailag, mint stilisztikailag. A történet meg egyenesen lenyűgöz. Fantasztikusan írsz. De azt hiszem azt, hogy tetszenek az írásaid, sőt egyik rajongód vagyok, eddig se rejtettem véka alá. Az, hogy életmű az írásod, semmit sem von le az értékéből. Sőt. Úgy írni családtagról, hogy sem a művészi érték, sem a valóságalap ne csorbuljon, ezt csak nagyon tehetséges ember tudja művelni. Az meg, hogy a történéseket ki hogyan éli meg, megint csak szem és intelligencia kérdése. Ne feledjük, hogy egy-egy érzést, vagy ugyanazt a virágot, annyi féle képen lehet megírni, ahány szem nézi. Egy a biztos. Ha valaki, bárki nyilvánosan megosztja a művét másokkal onnantól közkincs. Közkincset pedig nincs joga senkinek kritizálni. Viszont lehet ellen-írást készíteni. Nosza!!!! Nekem, az olvasónak, akinek szánva lett a mű, tetszik. Értékkel bíró olvasmány, amihez csak gratulálni tudok. Szeretettel: J.R.”
Megköszöntem Rózának kedves szavait, végre valaki tudja írásomat értékelni!
Több se kellett J.-nek, s még mindig nem tudatosult benne, hogy ez a történet nem Őróla szól:
„Nem családhoz tartozó ne dumáljon bele. Foglalkozzon mindenki a sajátjával. És ez mindenkinek szól aki beleugat.”
Aztán így folytatta: „Én ilyen vagyok, ilyen is maradok. Senki kedvéért nem vagyok hajlandó megváltozni. Még magáért sem. Mégis jobb a természetem mint magának! De fejezzük már be, mert már UNOM. De hagyni nem hagyom magam. A véleményem meg van, és meg is volt. Örülök hogy végre kiadtam magamból. Jobban is érzem magam.”
Én: „Kedves J. Hogy jössz Te ahhoz, hogy engem mocskoljál, és megalázzál, fel is jelenthetnélek rágalmazásért! De mint mondtam, elfogadlak olyannak amilyen, vagy, s Te is fogadj el olyannak, amilyen én vagyok. Pedig Te még változhatnál, javadra szolgálna! De ha Neked ez így jó, akkor vállald az összes ezzel járó következményeket! EGYÉBKÉNT NEM ÉN KEZDTEM EL A SZEMÉLYESKEDÉST A BUTA, MEGGONDOLATLAN HOZZÁSZÓLÁSOKAT, HANEM TE, MOST MEG TE AKAROD VELEM ABBAHAGYATNI! UGYAN MÁR, GONDOLKODJ EL EGY KICSIKÉT, HA TUDSZ! KELLETT EZ NEKED? BÁR ANNAK ÖRÜLÖK, HOGY VÉGRE "kiugrattam a nyulat a bokorból", most legalább kimutattad a fogad fehérjét! Ebből is látszik, hogy eddig képmutató voltál! ÉS MÉG TE KÉRED, HOGY VÉGRE FEJEZZÜK BE??? EGYÉBKÉNT ÉN IS SOKKAL JOBBAN ÉRZEM MOST MÁR MAGAM, KÉPZELD EL! ÉS EZEK UTÁN ÉN VALÓBAN BE IS FEJEZEM!”
J.: Kiváncsi leszek!!!!
S mint aki sikerrel végezte dolgát, így folytatta:
J.: „De amúgy tényleg jobb befejezni, engem már nem is érdekel ez a hülyeség. Akkor én is befejezem!”
(Igen, mi más is volt ezz, mint hülyeség!?)
Szerencsére, ismét jelentkezett valaki, hogy a „megszokottságból” egy kicsit kibillenhessünk: F.Z.: „Nos, kedves Zsuzsa! Megemelem, a nem létező kalapom! Gratulálok. Egy mívesen megírt művet olvashattunk. Köszönöm! Az, hogy Judit nagysága illetlen szavakkal szól, az csupán Őt magát minősíti. Mint teológia doktora, kötelességem megemlíteni, semmi sem szebb a megbocsátásnál és szeretetnél. Köszönöm:)
Örömmel válaszoltam: „Kedves F. Z.! Nagyon szépen köszönöm kedves szavaidat. Judit nagysága már csak ilyen, az ítélkezés pedig Isten dolga, mi csak a véleményünket mondhatjuk el egymásnak, sajnálom, hogy kevés műértő olvasó járt itt. De azoknak megköszönöm, ahogy Neked is tisztelettel megköszönöm hozzászólásodat!”
Aztán, mivel azt láttam, hogy J. ilyen könnyedén veszi az akadályt és csak holmi hülyeségnek nevezi az egész párbeszédet, még muszáj volt szólnom hozzá:
„Ez az egész, kedves JUDIT (S ÉN VALÓBAN BE AKARTAM FEJEZNI, DE TE NEM TUDOD BEFOGNI A SZÁDAT, HOGY EGY KICSIT MAGADBA NÉZZ!) VALÓBAN A TE HÜLYESÉGEDET FEJEZTE KI, ÉS NEM AZ ENYÉMET, EZT AZÉRT NE FELEJTSD EL, ÉS MÉG SOKKAL TÖBB ANNÁL! DE KÍVÁNOM, HOGY ISTEN BOCSÁSSON MEG NÉKED! S mégy csak annyit: Látszik, nem bírod elviselni, hogy ne a Te szavad legyen az utolsó, nem bánom, válaszolj csak nyugodtan! De, mivel Te kezdted el a személyeskedést, - szerintem Neked kellene már abbahagynod!”
J.: Mondtam hogy abba hagyom mert már unom. De hát maga is ír, pedig azt mondta "valóban abbahagyja". Nem hiszem hogy ennyire fel kéne fújni ezt a dolgot. Mind a ketten leírtuk a véleményünket. Nem hiszem hogy ezen veszekedni kéne.
Most már tudom, hogy ez csak egy egyszerű hülyéskedés és veszekedés volt! Szerinte.
Ennek így nincs semmi értelme, gondoltam, és soha nem lesz vége! Én vagyok is az idősebb, nekem kell több eszemnek lenni. Hiszen a fiatalabbak az öregebbektől tanulnak. Vagy nem jól tudom? Ezért aztán az írásaimat és az összes hozzászólást kitöröltem arról a közösségi oldalról. Úgy is mondhatnám, hogy a kezdeti „várvédés” után megadtam magam az ellenségnek. De szerencsére azért elmentettem mindent, hogy szó szerint meg tudjam osztani kedves olvasóimmal, hogy mindenki vonja le belőle a tanulságot.
Torma Zsuzsanna
2013. február 13.
|
|
|
|
Ma 2024. november 27. szerda,
Virgil napja van.
Holnap Stefánia napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
