|
 Vendég: 5
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,213
|
|
Vicus már hajnali fél hatkor kiült a kollégium elõterébe. Még sötét volt odakinn. Érdeklõdve kimentem, megkérdeztem tõle, mit keres itt ilyen korán, hiszen még ébresztés sem volt. Nem tud aludni, mondta. És különben is zavarják a többiek. Szeretne egyedül lenni. Kötelességem lett volna visszazavarni, mert reggel hét óra elõtt a mászkálás a házirend megsértésének számít. De nem szóltam semmit. Derékig érõ festett fekete haja, fekete ruházata félig-meddig megmagyarázzák a hangulatát, a világszemléletét, amely, nem meglepõ módon szintén fekete. De a szemében, mintha lett volna valami. Kérlelt, könyörgött, pedig tényleg nem szóltam egy szót sem. Leültem mellé. Nem akartam tolakodó lenni, ezért egy darabig csak némán néztem az ablakon keresztül, hogyan lopakodik elõ a hajnal az ég alján, halványlilára festve a közeli dombokat. Néhány csillag még próbálkozott erõtlenül a túloldalon eltûnõ éjszaka búskomor sötétségébe kapaszkodva, de nem sok esélyük maradt: a világosság elkergeti õket nemsoká a horizont alá. Tudom, Vicus az éjszakát jobban szereti. Esténként nem lehet ágyba parancsolni, pedig valamikor ki kéne pihennie magát. Hajnalokig ébren van, és ha nem is zavarja mások álmát, a saját életét rombolja folyamatosan, ahogy a plafont bámulva, ki tudja, hol jár az esze.
Kérdezgetni kezdtem óvatosan a legutóbbi hiányzásairól, amikor betegségre hivatkozva nem jött egy hétig iskolába. Tudom, hogy beteg volt, nem akart õ lógni. Már ismerem annyira. Azt mondja, jobban szeret itt lenni, mint otthon, még akkor is, ha a kollégiumban nincs egy aprócska zug sem, ahová elvonulhatna kicsit.
Kérdeztem, fog-e a héten enni? Nem r11; hangzott a határozott, rövid válasz. Reggelizni nem jár. Ebédelni sem. Nem éhes. Egész nap semmit nem eszik. Mi meg csak nézzük tétlenül, ahogyan sovány kis alakja mindinkább eltûnik az egyébként is bõ fekete cuccok alatt. Mégis, mit tehetnénk? Álljunk mellette minden egyes ebédidõben? Könyörögjünk neki? Beszéljünk a fejével újra meg újra? Rendeljük be a szüleit, akik relfelejtettékr1; észrevenni, hogy mi történik a lányukkal? Már mindent megpróbáltunk, hiába. Különben is, hogy segítsünk olyasvalakin, aki maga sem akarja a segítséget?
Szóba jött a család. Vicus elkezdett mesélni. Édesanyja zugivó. Mikor senki nem látja, rájár a piára, és mindig spicces, ha épp nincsen berúgva. Apjával szinte sosem találkozik, állandóan, dolgozik, túlórázik, vagy ki tudja, merre jár? A bátyjar30; nos, a bátyja is sokszor van távol, de érte õszintén aggódik, mert folyton fenyegetik, hogy megverik, megölik, nemcsak õt, hanem az egész családot. Jártak is már náluk nemegyszer gyanús alakok, akik a bátyját keresték, s miután nem találták otthon, szó nélkül elmentek. Aztán volt már náluk a rendõrség is, ilyenkor mindig segített a bátyjának elpakolni a cuccait, nehogy baj legyen.
r11; Milyen cuccait? r11; kérdeztem gyanútlanul.
r11; Hát, olyan cuccaitr30; r11; jött a tétova válasz.
r11; De mégis, mik azok a cuccok? r11; faggattam tovább, halvány sejtéssel, amit én magam sem akartam komolyan venni. A Vicusék? Nem hiszem elr30;
r11; Fû, meg ilyesmir30;
Rövid csend következett.
r11; De tanárnõ, kérem, el ne mondja senkinek, mert akármi kiderül, elviszik a bátyámat. Azt nem akarom! Õ az egyetlen normális a családban!
r11; Ennyire vészes a helyzet?
r11; Igazából nemr30; Vagyisr30; Tényleg nincs gondr30;
r11; Hát ez nem hangzott túl meggyõzõen.
Már egészen világos volt odakinn. Ránéztem az órára. Mennem kellett ébreszteni.
Vicusról sokáig semmi hírt nem hallottam a hajnali beszélgetés óta. Egy nap megkeresett az iskolában.
r11; Tanárnõ, kérem, ha talál elhullott állatokat az út szélén, hozza el nekem! A szobrásztanár mondta, hogy mindenkinek be kell adnia egy vizsgamunkát félévkor, és én arra gondoltam, készítek koporsót a kis döglött állatoknak. Macska, róka, nyúl, ilyesmikr30; r11; Mondta mosolyogva, és láttam rajta, hogy ezt õ maga sem gondolja komolyan, illetve azt, hogy én tetemeket gyûjtsek neki, bár az ötletet jónak tartja. Ez csak amolyan kamaszos bepróbálkozás volt a részérõl, feszegeti a határokat.
r11; Vicuska drága, ezt inkább ne erõltessük, jó? Szerintem a tanár úr sem díjazná... r11; feleltem én is mosolyogva.
Megkerestem viszont Tivadart, a szobrásztanárt, és megérdeklõdtem, mi a véleménye Vicus enyhén szólva is furcsa önkifejezési formáiról, mire legnagyobb meglepetésemre közölte: ra csaj igazi egyéniségr1;. Nem gondoltam volna, hogy hinni fogok neki, de elkezdtem kicsit másként szemlélni a kérdést.
r11; A mûvészet lényege a hatáskeltés. r11; Magyarázta Tivadar. r11; Teljesen mindegy, hogy milyen eszközökkel éri el a hatást a mûvész, lényeg, hogy megállsz, és rácsodálkozol. Vicus kétségkívül megbotránkoztat, ellenállást vált ki a szemlélõbõl a dolgaival, de én zseniálisnak tartom! Tavaly megnéztem egy rajzát, amit a Gáspár kobzott el tõle, és felháborodva hozta oda nekem. Annyira jó, hogy kiraktam a mûhely falára!
Tivadar lelkendezett. Én meg nem tudtam, mit gondoljak, próbáltam megérteni. A rajz kétségkívül jó, de morbid, és agresszív a téma. Egy temetõben lezajlott mészárlás következményei: véres testrészek mindenhol, egy kislány kezében a nagykéssel áll a sírok mellett. A felirat pedig: rBoldog anyák napját!r1; Hajszálvékony a határ a mûvészet és a túlzás közöttr30; Tivadar nyilván csak a mûvészet szempontjából értékelte a rajzot, és betudta az egészet a kamaszkor természetes lázadásának, amely jótékonyan került kölcsönhatásba az emberben szunnyadó kreativitással. Én viszont láttam az összefüggést az alkotások és a Vicával folytatott beszélgetés között.
Abban reménykedtem, beteges vonzódása a halál és az elmúlás iránt szelídül majd idõvel. Felmerült bennem a gondolat, hogy esetleg Vica is belekeveredett valami drogügybe, hacsak rfelhasználóir1; szinten is, elvégre a bátyjára felnéz, még akkor is, ha az eszével tudja, hogy nem cselekszik helyesen a fiú. Ki másba kapaszkodhat? Az anyjába, aki eltompítja saját agyát az itallal, hogy ne kelljen tudomást vennie a külvilágról? Vagy az apjába, aki ugyanezt csinálja, csak munkába meneküléssel? A bátyja legalább figyel rá két üzlet közöttr30; A gondolat egy idõ után bizonyossággá vált bennem, bár nem tudhattam semmit biztosan.
Aggódtam, és vártam. Mást nem tehettem. Szemmel tartottam Vicust. Beszélgettünk sokat: életrõl, jövõrõl, mûvészetrõl, lehetõségekrõl és továbblépésrõl. Minden héten, mikor a kollégiumi éjszakás ügyeletben én voltam a soros, Vica szokása szerint hajnalban kijött, leült a fotelba, én pedig kimentem hozzá. A családjáról dierkt nem kérdeztem. Volt, hogy magától mesélte el az otthoni eseményeket, de legtöbbször már eszébe sem jutottak a rossz dolgok.
Múltak az évek. Vicus mit sem változott látszólag. Ugyanúgy feketében járt, ugyanúgy nem evett, és ugyanúgy ontotta magából a rsötét mûvészetetr1;, ami persze finomodott, ahogy egyre többet tanult a kifejezõeszközökrõl elméletben és gyakorlatban egyaránt. A bátyját lecsukták idõközben, szülei pedig elváltak. Édesapja eltûnt, s amíg anyja elvonókúrán volt, Vica a nagyszülõkhöz került, akik mindenben gondját viselték. Aztán szépen lassan rendezõdött a helyzet, lenyugodtak a kedélyek. Vica leérettségizett, majd két sikertelen próbálkozás után felvételt nyert a képzõmûvészeti egyetemre.
Ennek már tíz éve.
Egy nap levelet kaptam tõle. Meghívó elsõ önálló kiállítására, melynek rFehér szárnyú halálr1; a címe. A keménypapírra nyomott kép egy mosolygó angyalt ábrázolt, kezében bordó krizantém. A lap hátuljára ennyi volt csak írva: rKöszönök mindent, amit értem tett! Vicusr1;
Az elsõk között gratuláltam a lánynak, aki hófehér kosztümben jelent meg édesanyja oldalán, mosolyogva, saját kiállításának ünnepélyes megnyitóján. |
|
|
|
Ma 2025. július 04. péntek,
Ulrik napja van.
Holnap Sarolta, Emese napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
