|
 Vendég: 6
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,213
|
|
Álomgyár
- Feltetted már magadnak a kérdést?
- Mifélét?
- Érdemes-e elszívnod a levegõt mások elõl? Akik még megérdemlik az életet?
- Egy állat vagyok, jól tudom, mocska az emberi fajnak.
- Nem, te nem vagy állat! Az állatok többre érdemesek, mint a te szánni való életnek nem nevezhetõ léted.
- Tudom, gyenge vagyok. Sírok, ha fáj, és inkább nyomom magamba a tût és szaggatom vénám, mintsem, hogy talpra álljak és dagadó mellel mondhassam, hogy igen én képes vagyok rá.
- Hányok tõled!
- Sajnálomr30;
Ökölben volt a kezem. A padló hideg volt, fáztam. Mint egy embrió, úgy görnyedtem a járólapon. Lassan próbálgattam szemhéjam fel-felemelni a homályból. Nem láttam, foszlányokban a szoba, foltokban a tárgyak. Fülem cimpáján és arcomon csótány futkos. A szoba közepén kifolyva a tej. Állott a szaga, savanyú, hetek óta haldoklik szegény. Akárcsak én, ne is szóljak semmit. Nem is hideg már, sokkal inkább égeti a szerveim. Még a vizelet is meleg, ami csurog combomon. Lenézek, szemem rögvest megmered. Véres, undoríró! Sárga és vörös színben pompázik. Fel kellene állni fagyos ágyamról, de nehéz. Alig érzem testem, az agyam nehéz, koponyám hasogat, és erõsen balra húz.
Lesöpröm arcomról azt az ocsmány kis rovart, erõt veszek karjaimon és felülök. Végre. Csak ülök és pislogok, agyam formálja a tervet, hogy hogyan is kellene eljutni a fürdõszobáig. Igaz, szobának nem nevezném, inkább egy sötét lyuk, egy rozsdás, fedél nélküli vécé kagyló, és mellette a zuhanyrózsa. Semmi elválasztás, függöny vagy perem, bele a nagy semmibe egy fehér csempézésû egész.
A világ, a lét minden másodperce a nagy üresség. Fekete és fehérség szisztematikus váltakozásán alapul. Mikor a hideg, szúrós tûfej lassan, érzékien hatol zölden pislogó, lüktetõ vénámba és hüvelykujjam finoman tolja bele a gyönyört és elsõ csepp vérem folyik végig karomon egészen le a csuklómig, akkor abban a másodpercben önt el a sötétség. A világ fájdalma semmivé foszlik, személyem és az univerzum egy magasabb síkon egyesül. Könnyen bukok elõre, fejem térdem közé, testem a padlóra. A fekete álom. Az ébredés, az elsõ pillantások, szemhéjam lomha emelkedés, ez az a fehérség, ami megvakítja izzó pupillám. Azt mondják a sötét út végén ott a fehér fény, a halál kapujában. Bár így lenne, ez csak a heroin, túl egyszerû lenne, ha a halál lenne.
Sikerült végre feltápászkodni, combomon már száraz volt a vér. Görnyedt hátam, görbe kezem és hullatartásom már elõre jelezte, hogy újabb nap kezdõdött körülbelül déltájt.
Az út három métere rendkívül hosszú és viszontagságokkal teli, mozognak a falak, jár a padló és mindennek tetejében arctalan, görbe hátú törpék serege masíroz ki és be az ablakon. Ez az utóhatás, mondhatni a másnaposság érzése. Lassan lépdelek, mintha üvegszilánkokon járnék, kezemmel kutatom a közbe esõ tárgyakat, amik segíthetik utamat. Csattan a szék. Egy izomszálam sem rezdül, túl korai még. Éppen hogy nem hullok vissza a járólap karmai közé.
Azonban a következõ pillanatban már puha tenyeremet hasítja a szúrós, szálkás ajtófélfa, de legalább van mibe megkapaszkodnom. Odaérek a csaphoz, karjaim megfeszítem és markolom, hátra ne vágódjak. Bár lehet, az volna a legjobb. Kinek is hiányoznék én? Annak az undorító csótánynak, akinek ha levágnám a fejét, akkor is rohangálna még napokig? Nem hinném, tán még neki sem.
Az a pillantás, ami visszatekint rám a repedt tükörrõl, elárulja ki is vagyok valójában. Egy rozsdás szegen lógott a csap fölött, jobb alsó sarka hiányzott és az egészet, ami még megmaradt temérdek repedés tarkította. Olyan volt az egész, mint egy pókháló, csak éppen üvegbõl. Bámult s én visszabámultam, tudtam, hogy láttam már valahol. Éreztem, hogy jobban ismer bárkinél.
- Újra itt vagy?
- Pedig nem szeretnék.
- Jobb is lenne, jól mondtad! Kinek is hiányoznál te, nem is vagy már ember. Tedd meg, épphogy fújdogál a szép. A párkány csalogat. Ennél nincs is rá jobb idõ. Csak lépj ki és enged el magad. Zuhanj, úgyis megszoktad már. Aztán, ha szétloccsan fejed a betonon, akkor hazatértél.
- Hagyj békén végre!
- Tedd meg!
- Sajnálom.
Ujjaim tövébõl csöpögött a vér. Egy pillanatba telt és öklöm megállíthatatlanul repült az üveg felé. Egyszer, kétszer, majd harmadjára is. Csak hogy megbizonyosodjon, hogy nem élte túl. Talán igaza van, úgysem ér semmit az egész.
Lassan megengedtem a vizet. Jéghideg volt hidegebb, mint a padló. Lemostam kezemrõl a vért, majd combomról dörzsölgettem a szégyent.
Ahogy végeztem jól megszokott szertartásommal, kibotorkáltam a szobába. Megkerestem azt a néhány göncöt, amit még fel lehetett venni és magamra húztam. Favágó csizma, lyuggatott, hét éve színét vesztett farmer és egy vörös ing. Az ingnek három gombja hiányzott, éppen annyi hogy kilátszott a hasamon tátongó heg, amit néhány éve egy késeléses balesetnél szereztem. Nyakamban a keresztem, mint igaz hívõ ember. Számtalanszor éreztem, hogy csak bemocskolom nevét, de mivel soha nem voltam bizonyos benne, hogy valójában hogy is hívják Õt, ezért még erre sem méltattam. Bûnös lélek vagyok, ez tény, de miért nem ment ki akkor? Miért? De most kezembe veszem végre sorsom. Elég! Elég!
Egy doktornõ adott nekem egy címet. Gyönyörû nõ volt, olyan, aki biztos nem állt volna le velem még egy szóra sem. Tõle kaptam a Fény utcai Szanatórium címét. Az egyetlen rehabilitációs központ az ország e részén.
Úgy gondoltam soha sem teszem be oda a lábam. Sokkal jobb volt élvezni az életet, mintsem hogy belegondoljak abba, hogy ha nem kapom meg a napi fejadagot, akkor mi történik velem. Halottam már sokaktól, hogy megpróbálták. Hánytak, hónapokig hasadt a fejük. Dühkitörések, öncsonkítások. Féltem, nincs rá jobb szó. Remegett kezem, s fejem izzadt, ha már csak rá gondoltam, akkor is. De eljött az a pillanat, a tükör elõtti sokadik pillanat, mikor elhatároztam végleg: másképp lesz.
Kiléptem az ajtómon, sosem zártam be magam után. Minek is tettem volna? Semmi nem volt benn, csak néhány használt fecskendõ és körülbelül harminc darab befõttes gumi. Sok kellett belõle, hisz egy kielégült pillanatban, csak úgy szakadtak, mint a legvéknyabb cérnaszálak. Imádtam és gyûlöltem egyszerre ezeket a pillanatokat. Elindultam, nem is volt annyira messze a központ. Hatalmas, fehér falai csak úgy hívogattak. Talán új élet kezdõdik? Talán nem, sohasem lehet tudni, mit írtak a nagy, barna borítású Végzet címû könyvbe. Furán hangozhat így sok-sokévnyi heroin függõség után, hogy számomra ezek a falak jelentették a pokol legsötétebb bugyrait.
Nekivágtam a csillogó márványlapokkal szegélyezett útnak. Féltem, reszkettem, mint még sohasem. Ám tudtam, tudtam, hogy vár még rám valami, amiért érdemes újra kezdeni. S bár tudom, kevés história végzõdik jól és hogy néha unalmas is, de én mégis mélyen, ott benn bíztam abban, hogy van még híd, mi átível a végtelen folyón. |
|
|
|
Ma 2025. július 04. péntek,
Ulrik napja van.
Holnap Sarolta, Emese napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
