|
 Vendég: 107
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,210
|
|
M
kissé elvont... a többit megtudod, ha elolvasod
Megakadt lemez
Beledobta a cigit a folyóba. Nézte, ahogy elviszi a sodrás. Lassan eltűnt a szeme előtt. Hát vége, gondolta. Soha többé nem fogok elszívni egy szálat se. Soha. Lefeküdt a fűre, és az eget bámulta. A bárányfelhők arra mentek, amerre a pásztoruk terelte őket. Engedelmeskedtek egy „felsőbb” hatalomnak. Akárcsak ő. Nem akart leszokni a dohányzásról, de utálta, hogy cigi szagú a ruhája. Ráadásul egyre többször találkozott a dohányozni tilos táblákkal. Persze minden ilyen tábla mellett rá kellett gyújtania, már csak ezért is, mert nem lehetett. Mindig is szerette azt tenni, amit mások nem. Most viszont… Kezdett felnyílni a szeme. Rengetegen dohányoztak. Nem csak felnőttek, tinédzserek is, akik azt hitték, csak azért, mert ugyanúgy „pusztítják” önmagukat, közéjük tartozik. Pedig ez nem fedte a valóságot. Nem tartozott közéjük. Sőt. Nem is akart közéjük tartozni.
Besötétedett. A levegő hidegen csapkodta az arcába félhosszú, barna haját. Ideje sétálni egyet, gondolta. Ennek ellenére az elhatározás túl gyenge lábakon állt ahhoz, hogy meg is mozduljon. Így hát csak feküdt a földön. Ha valaki a kezét nyújtja felé, egészen biztos, hogy megragadta volna. Magányosnak érezte magát. Az egyetlen hű társát az öngyújtóban találta meg, de ő már valahol a távoli habokat nyelte. Megrázta fejét. Már a gondolat is kiborította. Az öngyújtója! Az egyetlen, kék, mosolycsalogató tárgy! Mintha a kabaláját veszítette volna el…
Elég az önsanyargatásból, döntötte el, és nagy nehezen feltápászkodott. Az ég ráemelte tekintetét, és felrántotta szemöldökét. Viharfelhők gyülekeztek ráncos homlokán.
Igazán remek, hogy erőt vettem magamon, de ez még nem elég. Felkeltem, de elindulni képtelen vagyok, - gondolta. Valóban. Szinte látta, ahogy gyökerek nyúlnak felé, a lábai köré csavarodnak, és a gyökerek egy – egy emlékképpé alakulva ezt kiáltják: Maradj! Ha nem engedelmeskedsz, akkor sem engedünk el! A fogjunk vagy. Egyre szorosabban csavarták. A gyökerek gyorsan a derekára fonódtak, és a rossz emlékek majdnem teljesen kibújtak a rejtekhelyükről. Arcuk mocskos, tele sebhelyekkel, szemükben kígyók cikáztak ide- oda.
Laura alig kapott levegőt. A gyökérszerű karok a nyakára húzódtak.
-Nem ti fogjátok eldönteni, hogy mit tehetek, és hogy mit nem- nyöszörögte. Megpróbált kibújni a karok szorításából, de hiába. Nem tudta felvenni velük a harcot.
- Tényleg? Na ne nevettess. Rajtunk kívül nincs semmid – felelte az egyik kellemetlen emlék, és kivillantak éles, sárga fogai. Elmosolyodott, majd a lányra öltötte féreg nyelvét. – Az ellenállás értelmetlen. A miénk vagy! Innen nincs vissza út. Fel fogjuk emészteni az elméd!
Laura szeme fátyolos lett a fájdalomtól. Egész teste remegett. Még soha nem érte ilyen váratlan támadás. Ráadásul pont egy kietlen helyen… Egy erdő szélén, ahol a madár se jár.
A fák megérezték a lány fájdalmát, és levél könnyeiket hullatták érte. Még a nap is elbújt az ég mögé, nehogy látnia kelljen a diák élet – halál tusáját. Az ég azonban nem zokogott: tudta, ez már nem segít. Nem akarta még jobban elkeseríteni Laurát, ehelyett megpróbált a nap lelkére beszélni, hogy ne csukja be a szemét félelmében, hanem jöjjön elő, hátha a fények tánca erőt ad neki. A nap nem felelt. Kikukucskált az ég mellől, hogy mi történik. A kíváncsisága nagyobb volt félelménél.
Laura mindezt nem vette észre. Hangjában csengett az egyik keserű emlék kacaja, és ez egyre jobban megőrjítette.
Nem értem, töprengett, ezek vajon azt hiszik, csak ők léteznek? Mert ha igen, tévednek… nem csak rossz dolgok történtek velem rövidke életem során. Megannyi kedves emlékre jutott eszembe… A családi activity… A karácsonyok… A barátaim… Flóra, Karcsi… Amikor elmentünk a testvéreim szalagavatójára…Annyi mindenen mentem keresztül… A többiekkel… Hirtelen emlékek jelentek meg előtte:
- Apu, anyu! Nézzétek! Ugye kitaláljátok, hogy mi ez az agyag figura?
- Hm… Csak nem macska?
- De igen.. óh… Leesett az egyik lába… Miért kell mindennek tönkre mennie?
- Ugyan már… Helyre tudod hozni… Ne add fel…
Sötétség, majd egy újabb pillanatkép:
- Laura! Mindent bele!
A lány futott, ahogy csak bírt. Egy kézilabda meccs kellős közepén volt. Érezte, hogy minden szempár rá szegeződik. Felemelte a labdát, és…
Leült a padra, és a kezébe temette az arcát.
- Ne aggódj – fogta meg valaki a vállát. Laura ránézett: az egyik pótjátékos, Flóra ült mellette, elégedett mosollyal az arcán.
- Nem értem, miért van ilyen jó kedved – jegyezte meg hidegen.- Vesztettünk.
- Nem ez a fontos… Örülök, hogy játszhattam… Egy csapat részese lettem… Úgy éreztem, végre tartozom valahova….Sokkal többet kaptam, mint amennyit valaha is reméltem. Azt hiszem, ez az igazi győzelem. Legyőztem a félelmem, és önmagam lehettem. Te is azt mondtad egyszer, hogy az a fontos, hogy félelem nélkül nézzünk szembe a kétségeinkkel, nem? Nekem végre sikerült. Eddig nem ment, és látod, csak a kispadra jutottam. A válogatáson eluralkodott rajtam a félelem…Legyőzött a bizonytalanság, és mások rossz akarata…De úgy érzem, mindenkit legyőztem azzal, hogy az utolsó öt percben lőttem egy szépítő gólt. Ne hagyd, hogy legyőzzenek!
Mi lesz velem, ha veszítek? Ez nem történhet meg. Flórának igaza van.. Megmutatom nekik, ki a főnök… Elvégre az enyém minden rossz és szomorú emlékem, nem pedig fordítva … Képes vagyok rá…GYŐZNÖM KELL! Szeme fényében hullócsillag ereszkedett a végső elhatározás mezejére. Az ereiben lüktetett a vér. Minden erejét beleadva kiszorította magát a karok gyilkos öleléséből. Az árnyéktalan alakok arca még inkább eltorzult, arcukat százlábúak lepték el, és kezdték el lakmározni. Sikolyuk tőrként hasított Laura szívébe…
A lány erőtlen teste a földre zuhant. A nap előbújt az ég háta mögül, és reménykedve nézett le, de Laura nem mozdult. Tekintete találkozott az éggel, aki megengedett magának egy halvány mosolyt.
- Ne aggódj – susogta barátjának. – Szabad lett. Csak rajta múlik, hogy mit kezd vele.
A nap bölcsen hallgatott.
Laura már órák óta feküdt a folyó mellett. Haját szétkócolta a szél. Ruhája szakadtan tapadt gyönge testére. Lassan kinyitotta a szemét. Úgy tűnik, ismét a földre kerültem, gondolta, és halvány mosoly hagyta el a száját. Újra fel kell állnom. Körülnézett. A rét nyugodtan tartotta tenyere közepén. Távol mindentől: a családjától, a pesszimizmustól, az optimizmustól, a barátaitól, az ellenfeleitől. Csak ő volt és a természet.
|
|
|
- július 20 2009 08:41:48
Beledobta a cigit a folyóba.... Elfelejtettem kijavítani.... |
- július 25 2009 10:45:16
Kop-kop!
Remek az önmagával való harc marcangoló bemutatása színes megszemélyesített képekkel. Az emlékek felsorakoztatása, és abban is "Nem ez a fontos… Örülök, hogy játszhattam… Egy csapat részese lettem… "......
"- Ne aggódj – susogta barátjának. – Szabad lett. Csak rajta múlik, hogy mit kezd vele." Az egésznek a lényegét itt fogalmaztad meg; nagy dolog saját magunk alkotta bilincsünktől megszabadulni, s főleg, ha nem egy másikkal cseréljük fel. Nagyon tetszett a megakadt lemezed!  Jampa |
- július 26 2009 13:30:47
Köszi, Jampa, és Mistletoe! Örülök, hogy tetszik. |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. november 21. csütörtök,
Olivér napja van.
Holnap Cecília napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
