|
 Vendég: 93
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,210
|
|
M
novella - ajánló (röp-töprengő melléklettel)
Rejteki tanösvény (túra-ajánló röp-töprengővel) Jelige: Harmat
Sosem gondoltam volna, hogy van ilyen szépen hangzó, romantikus nevű tanösvény, amely sehová sem vezet. Pedig gondolhattam volna. Hiszen valamit úgy is el lehet rejteni, hogy soha többé ne találják meg.
Amikor elindultunk a Rejteki tanösvényen, ez az eshetőség nem jutott az eszembe. Arra gondoltam, hogy tanösvényről lévén szó, egy legalább átlagosan karbantartott, de mindenképpen járt úton fogunk haladni. Mindkét feltevésem tévesnek bizonyult. A hely kiinduló pontja a 26-os számú úton Répáshuta és Hollóstető között található. Szép nagy parkolót alakított ki a Büki Nemzeti Park a túrázni kívánó vendégek részére. A parkoló szélén hatalmas eligazító tábla térképpel, a tanösvény fő látnivalóival, a barlangok, kőfülkék és a túraútvonalak jelzéseivel. A tábla tetején színes festékkel, kézzel írott „Hazudsz, kutya!”felirat olvasható. Javaslom, aki a közeljövőben arra jár, vegye fontolóra a benne sugallt valóságot.
De haladjunk szépen, sorban az események fonalán. Előzményként el kell mondanom, hogy júniusban életem párjával egy Bükk aljai kis faluban, Bogácson nyaraltunk. Aktív kikapcsolódást terveztünk. Minden együtt volt: verőfényes nyári idő, két bicikli, két elszánt ember, turista térkép. Jelzett kerékpárút vezet fel a Bükk fennsíkig a Hór patak völgyében. Nagyjából ismerjük a terepet. Már többször jártunk a környéken gyermekeinkkel is. Az elhagyott gyertyánvölgyi üveghutáig minden turisztikai érdekességet megnéztünk korábbi nyaralásaink alkalmával. Felmásztunk a Subalyuk barlanghoz, megnéztük az elhagyott kőbánya földtani rétegeit, a kaptárköveket, meglátogattuk az Oszlai tájházat, háromszor is felkapaszkodtunk különböző útvonalakon a festői kilátást nyújtó Odor várba, megkerestük a Hajnóczy barlangot, megcsodáltuk a Tebe rét természeti szépségeit, a Koporsós víznyelő félelmetes torkát. Ez a mostani túra teljesítménytúra lesz. Irány Hollóstető! A Hór völgye kapujától oda-vissza kb. 30 km. Menni fog? Utoljára húsz éve voltunk ilyen hosszú hegyi kerékpártúrán.
Csodálatos az út, enyhe emelkedő az út háromnegyed részén. Az utolsó szakaszon meredekebb, köves, vízmosásos, helyenként toljuk a „drótszamarat”. Ennek ellenére két óra alatt felérünk Hollóstetőre. Megdicsérjük magunkat, eszünk-iszunk hozott anyagból. Korán van még, unalmas lenne ugyanezen az útvonalon visszakerekezni. Nézzünk a térképen egy alternatív utat! Nem hoztam az egész térképet, csak egy részét fénymásoltam le, amely Hollóstető környékét mutatja. Van itt a közelben egy „Rejteki” tanösvény” nevű túraút, amely levisz a Hór völgyébe, és az elhagyott üveghuta fölött torkollik abba a kerékpárútba, amelyen jöttünk. Ez kell nekünk! Némi vita után, melynek témája, „a járt utat a járatlanért”- kontra kíváncsiság, az általam képviselt utóbbi nézet győz, és röpke fél óra alatt eljutunk a tanösvény kiindulási pontjáig. A tájékoztató tábla erőteljes hangvételű, figyelmeztetésnek beillő „monológjával” egyelőre nem törődve, hatalmas elszánással vágunk neki az útnak.
Az út eleje meredeken visz a völgybe. Biciklivel egy kicsit nehezen járható, de oda se neki. Lankásodik az út, javul a minőség, de jaj, eltűnik a jelzés. Egyszerűen vége. Próbálkozunk. Egy erősen gazos szakaszon, derékig érő csalánon átvergődve rátalálunk a jelre. Hamarosan elérjük az 1. sz. Kőfülkét. A Kőfülke előtt szép, újnak tűnő tábla hirdeti a tudnivalókat. Kézzel festett szöveg nincs ezen a táblán. Úgy látszik, a „Hazudsz, kutya!”szerzője már idáig sem jutott el, szegény. Hajt a kíváncsiság, a többi barlangot is megnézném, így hát folytatjuk utunkat egy egyszemélyesre szűkült ösvényen. A jelzés a barlang után kb. száz méter távolságra ismét megszűnik. Aztán a völgy felé fordul az út. Itt ritkásabb az erdő, az utat benőtte az aljnövényzet. Minden jel arra utal, hogy ez a szépreményű tanösvény ritkán látogatott. Úgy tűnik, idén mi vagyunk az első fecskék ezen a környéken. Bízatom életem párját, ki visszafordulna, hogy jó az irány, hiszen lefelé vezet az út, és arra tartunk. Nincs kedvem visszafordulni. Körülbelül két kilométert jöttünk már lefelé a völgy irányába. Nagy az öröm, amikor ösvényünk egy erdőgazdasági útba torkollik, ahol véget is ér. Mennyei boldogság a hepehupás, gyökerekkel szabdalt terep után autók kereke által ledöngölt, köves útra térni. Röpke, de intenzív vitába bonyolódunk arról, hogy most jobbra, vagy balra? Ugyanis a térképen ez az út nincs feltüntetve. És jelzés változatlanul nincs a fákon. Nem könnyű a döntés, ugyanis az út előttünk mindkét irányban felfelé vezet, és mindkettő kanyarodik is, jobbra, illetve balra. A völgy irányában, eddigi ösvényünk képzeletbeli folytatásában, egyenesen, egy mély szakadék, aminek lejáratát nem is keressük. De miért nem? Haragszunk egymásra. Pontosabban én vagyok a hunyó, a kíváncsiságommal, mert életem párja szerint sokkal jobb lett volna ugyanott visszamenni, ahol jöttünk. Egyébként is többször mondta már, hogy forduljunk vissza… Végül győz az erősebb, aki most nem én vagyok. Balra indulunk. A kanyar után az út következetesen balra kanyarodik és lassan, de biztosan emelkedik. Az út egy vadbefogókkal és magaslesekkel tarkított fennsíkra vezet. Valószínűleg ezt az utat a vadászok terepjárói járták ki. Újabb vita. Most én nyerek. Visszafordulunk. Meg sem merem pendíteni a témát, hogy keressünk ösvényt a szakadék irányába. Érzem, nem lenne nyerő. Nincs más választásom, mint erősen bízni abban, hogy a jobb oldali út, valószínűleg a kezdeti emelkedő után lefelé fordul, és levisz a Hór völgyébe. Egy darabig látjuk a mély szakadékot, ahol tovább kellett volna vinnie a”rejteki tanösvénynek”, aztán jobbra fordul az út. Kitartóan felfelé visz és jobbra kanyarog. Már újabb két kilométert jövünk felfelé, sejtésünk szerint talán Répáshuta irányába, amikor favágók hangját halljuk. Hatalmas robajjal dől egy fa. Előre örülünk, hogy útbaigazítást kaphatunk valakitől. A favágók az úttól távolabb dolgoznak, nem látjuk őket, csak a hangjukat halljuk. Az út szélén az otthagyott hátizsákok, használt, szegényes holmik. Örömünk hamar eloszlik. Illegális favágókba botlottunk. Hirtelen elcsendesednek. Észrevettek minket? Tőlük talán most nem lenne tanácsos útbaigazítást kérni… Továbbmegyünk. Egy keskenyebb út vezet balra, a völgy irányába. Megpróbáljuk? Ráállok. Ez is egy másfél-két kilométeres kitérő. Disznótanya, zsákutca. Friss kukorica kiszórva a disznóknak, fölötte vadászles, lőállás. Délután 4 óra felé jár az idő. Délutáni „sziesztájukból” hamarosan ébredeznek a disznók. Visszatérünk „az” útra, s megyünk tovább. Jobbra és felfelé. Szép lassan gyökeret ver bennem a gondolat, hogy vissza kellene fordulni. Lélekben már feladtam. Ez már a vég… Számolgatok. Ha visszafordulunk, feszített tempóban este 6 órára visszaérünk a tanösvény elejére, onnan még minimum három óra vissza az út a Hór völgy kapujáig, ahol a kocsit hagytuk. Talán sötétedés előtt meg lehet tenni. Már a sírás környékez… Mintha motorzúgást hallanék. Életre kap bennem a már-már haldokló remény. Egy terepjáró! A megmentőnk! Elévetem magam. Pontosabban kiállok az út közepére. Csak a testemen keresztül… Megtudjuk, hogy Répáshuta innen már nincs messze. Kiérünk az aszfaltos útra. Még mindig felfelé. A lábam, a derekam, a vállam, a kezem, mintha ólomból lenne. Végre lejtő következik. A vizünk már rég elfogyott. Répáshután rövid pihenőt tartunk a helyi vegyesbolt lépcsőjén. Eszünk, iszunk, kissé felfrissülve indulunk tovább. Répáshuta és a Hór völgyi Tebe rét közötti lejtős út rendkívül köves. Ugratunk végig a köveken, az állandó rázkódástól, zökkenéstől a csuklóm felmondja a szolgálatot. Leszállok a bicikliről és tolom. Végre a Hór völgyében vagyunk. Mintha haza érkeztünk volna. Már nem is beszélünk. Visznek a kerekek lefelé…
17 óra 15 perckor a bogácsi strand gyógyvizében áztatjuk meggyötört tagjainkat. Összegezünk. Gratulálunk magunknak. Megállapítjuk, a teljes térképen végignézve mai utunkat, hogy szép teljesítmény volt ötvenegynéhány évesen hegyi terepen, pihenőkkel együtt 8 óra alatt, 41 km-t kerekezni. Edzés nélkül. Lám az ember, ha rákényszerül, mily nagy teljesítményre képes.
A „Rejteki tanösvény” titkát csak félig sikerült „megfejtenünk”. A másik felét alaposan elrejtette. Ennek ellenére ajánlom minden vállalkozó szellemű túrázónak. Ha valakinek sikerülne a titok teljes megfejtése, kérem, értesítsen. Cím a szerkesztőségben.
Eltöprengtem. Érdekes asszociációk jutottak eszembe a túraút nevéről. A rejtekről: rejtett erők…elrejtett igazság… út az igazsághoz… A tanösvényről: a keskeny út... az Isten útja… a tanítás… a tanulás... Egymást űzik kavarogva fejemben a gondolatok. Mennyi-mennyi kifejtésre, megbeszélésre váró téma! Azért, hogy vegyük észre a tanítást mindenben: a természetben, a helyzetekben, eseményekben! Megbeszélve, egymást segítve, figyelmeztetve, bátorítva tanuljunk magunk is!
Ez a túra engem több dologra is megtanított. Egyet leírnék. Biztos vagyok benne, hogy számomra, és az olvasó számára sem ez a legfontosabb tanítása ennek a történetnek, mégis jelenünkre jellemzően ez a naivan vigasztaló eszmefuttatás kívánkozott legelőbb tollhegyre.
Haladunk egy úton. Közös a cél. Amíg nincs elágazás és a térképpel egybehangzóak a jelölések, addig nincs is probléma. Onnantól kezdve, hogy „lemegyünk a térképről” és nincs jelzés sem, már csak eddigi tapasztalatainkra és megérzéseinkre hagyatkozhatunk. Ez már gond. Hol az egyikünk megérzése alapján indulunk el egy bizonyos irányba, hol a másikén egy másikba. Az útvonal zegzugossá válik, sok kitérővel, veszélyes helyzetekkel, vádaskodással, keserűséggel. Mint a demokrácia. Az éppen erősebb érdekérvényesítő akarata győz, és megy a „szekér” hol erre, hol arra. Mi lehet a megoldás? Ha előre megállapodunk, hogy ki a túravezető, akkor megspórolhatjuk a próbálkozásokat, a fölösleges kitérőket. Kötelesek vagyunk elfogadni az ő döntéseit, de elvárjuk, hogy valóban napra készen ismerje az utat. Biztonságban érezhessük magunkat. A vezető próbálja ki először az utat, amerre a többieket vinni akarja. Vállaljon felelősséget. Legyen biztos abban, hogy az az út, amelyen megyünk, végig járható. Ez minden helyi rendszerben érvényes. És ne mondja senki, hogy az EU nem helyi rendszer! Az. Csak ott több útvonal van. Ha valamelyiket adaptálni akarjuk, a számunkra legkönnyebben járhatót kell választani. Ha a más úton haladók kényszeríteni akarnának is valami egyébre, még akkor is. Akár új ösvényt is taposhatunk magunknak. Ez is egy választás. És nem kényszeríthetnek semmire. Jó lenne ezt tudni!
Hogyan jutottam gondolatban idáig? Egy nyári kirándulástól a demokráciáig? Ki tudja, miért mételyezi meg mindennapjainkat, még nyaralásainkat is a politika? Mert minden helyzet és minden esemény mögül előbújik, hiszen ott lapul mögötte. Tulajdonképpen „ő” hozta létre a helyzetet. Ezért ne mondja senki, hogy nem politizál! Nem tudja megkerülni. Benne van a helyzetben.
Hát tanuljunk! Tanuljunk továbbra is! Már rajta vagyunk a „rejteki tanösvényen”. És egy dolog egészen biztos: van jó út. „Csak” meg kell találni, és végig kell menni rajta.
|
|
|
- augusztus 06 2009 10:26:28
Kedves Ági!
Remekül sikerült nagy részletességgel leírni ezt túrázást biciklivel. Nagyon izgalmasan fogalmaztál meg benne minden történést és látványoságot (már amennyi volt benne, ami nem a Ti hibátok), és jól megfogalmaztad a "konzekvenciát" is, amit le lehetett vonni az egészből. Ebben a nagy EU-ban "elvesznek" a kicsi dolgok, vagy mi vesztjük el a "fonalat" útunk végigjárásához.
Kicsi dolgokra, úgy látszik, sokan nem adnak, pedig sokszor a kis dolgokban rejlenek a csodák, amikre később mindig szívesen emlékszünk vissza. Ettől a csodától voltatok megfosztva, s gondolom, nem vagytok ezzel egyedül!
Nagyra értékelem részletes, hasznos, és főleg tanulásgos prózádat!
Üdv.: Torma Zsuzsanna
 |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. november 21. csütörtök,
Olivér napja van.
Holnap Cecília napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
