|
 Vendég: 96
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,210
|
|
ÉN,-AZ "ÉLETMENTŐ"...
Csodálatos dolog történt, ma délután velem . Még most is bennem hullámzik valami abból az izgalomból, amit átéltem. Talán kezdhetném a dolgok menetét korábbról is, mert a hét folyamán már megrendített valami hasonló.
Ritkán nézek tv-t, ha szakítok rá időt és mutatok némi érdeklődést, az többnyire a napi aktualitásoknak vagy a tudományos csatornáknak szól. Lakóhelyem képújságjára pedig tényleg egészen véletlen, fatális tévedésként kattintok. De most, valami megmagyarázhatatlan módon mégis ezt tettem. A hirdetések sorában épp a helyi „sintértelep” oldala következett, ahonnan egy szomorúszemű, rövidszőrű foxi tekintete villant elém. Olyan volt, mint egy villámcsapás. A másodperc törtrésze alatt éreztem, nekem épp most, nem egy perccel előbb, és nem két perccel később, hanem igen, most kellett idekapcsolnom.
Különös érzés öntött el. Az esengő szempár azonnali elhatározásra késztetett. Lázasan kezdtem el számolni. Befogva 12 napja, a telepen tartás 14 nap. Húhh, gondoltam, ennek így kell lennie. Olyan elsöprő erővel , minimális kételyt sem hagyva tudtam…ez a kutyus rám vár….Pillanatok alatt kész volt bennem a történet. Nem mérlegeltem még azt sem, hogy nekünk van már két foxink, egy szálkásszőrű és egy rövidszőrű. Semmi nem érdekelt, csak hogy elhozzam onnan . Az jutott eszembe, olyan ez az állapot, mint amikor egy halálraítélt vár a siralomházban, a különbség csak annyi, hogy az ember, tudatánál fogva felfogja mi is történik vele. De az állatok, épp úgy mint az ember megérzik… Leperegnek az utolsó percek…és vége.
Össze-vissza kalapált a szívem. A családommal megbeszéltem a tervet, mire jutottam magammal. Valahogy mindannyiunknak evidens és kézenfekvő volt, hogy másnaptól már három kutyus rohangál az udvaron. Így is lett. A párom és a fiam -,kiéhezve, bolhásan, lerongyolódott állapotban,- hozták haza. Ahogy kivették a kocsiból, rám nézett, és én soha nem felejtem el annak a két, hálás szempárnak a ragyogását…egészen megejtő volt…
Majd egy hét telt el. Azóta kapott annyi finom falatot, simogatást, dicséretet és ölelést, amennyit talán egész életében soha. Be sem kellett lopnia a szívünkbe magát, minden olyan természetes volt…olyan, mintha örökké velünk élt volna…A másik két foxi is elfogadta, azóta hárman , háromfelé cibálják a lábtörlőt, és most már három „tettes” közül kell eldöntenünk, vajon melyik lopta már el megint a papucsomat….
Napokig ez a történet kavargott a fejemben. Olyan lélekemelő volt az egész. .Nem hagyott el ez az éteri érzés, újra és újra átéltem… Olyan volt , mintha egy téli hegytetőn, túl mélyen beszippantanád az éles levegőt. Belebújik, beleszivárog minden pórusodba és redődbe,kitágul a tüdőd szélesen, majd szétfeszít…de nem fáj, mégis különös, nagyon ritka pillanat. Talán akkor éreztem utoljára hasonlót, amikor a gyermekeim születtek. Nem tudom megmagyarázni, de van benne valami egészen mélyen emberi és elgondolkodtató.
Még fel sem ocsúdtam a történtekből, az élet elém sodort még egy állatot, egy gólyát, aki szintén oltalomra szorult.
A határból telefonált a férjem, hogy találtak egy beteg, legyengült gólyát. Ott rostokolt
körülöttük, nem tágított. A poros dűlőn, majd háromszáz métert bicegve, szó szerint őket szemelte ki. Lélekszakadva rohantam. Zakatolt a fejem, mit is tehetnék. Jajj istenem, most ilyen állatos-hetem van? Vajon miért épp belém botlanak ezek a helyzetek? De nem sok időm jutott a magyarázatok keresésére. Megérkezve, láttam a lesoványodott, megsebesült kölyök gólyát. Látszott rajta, hogy képtelen a repülésre, az önálló életre. Azonnal telefonáltam az egyik vadász barátunknak, és kértem, ha istent ismer, kerítsen valami telefonszámot a hortobágyi madárvédelmi intézettől. Tudtam, ők kapcsolatban állnak ezekkel az intézetekkel. Még a számokra vártam, megsimogattam , a fejét szelíden lehorgasztó, védtelen madarat. Hagyta magát felemelni, minden bizalma, reménye bennem volt. Különös, szentimentális érzés futkosott rajtam, szinte elérzékenyültem.
Sikerült kapcsolatba lépnem a madárkórház vezetőjével, aki azonnal autóba ült és a fióka segítségére sietett. Átszáguldoztam a városon, vártam a „felmentő sereget” a helységtáblánál, hogy mielőbb a helyszínre vezethessem őket. Hála az égnek, megnyugodtunk, mert szerinte „ csak” felszíni seb volt az egyik lábán, és nem nyílt törés. De ahhoz épp elég súlyos, hogy ne tudjon elrugaszkodni a földről, így elszakadt az életterétől.. Ezért, napok óta éhezett és vízhez sem jutott. Elszállították, és megígérték, bármikor meglátogathatjuk a telepen, ahol kezelik az ilyen és ehhez hasonló, bajbajutott állatokat.
Én egy örök aggódós ember vagyok. Ilyen helyzetekben is. Nagyon. El is gondolkodtam, ahogy hazaértem. Mi az a furcsa, felfokozott érzés, ami ilyenkor rátör az emberre. Hogy lehet így, emberi-világra, érzésekre lebontani azt ami nem is az…De aztán rájöttem, hogy igenis, az.. Hiszen azok az élőlények, amelyek a környezetünk, az életünk, a létezésünk szépségét , értelmét és értékét adják, az bizony nagyon is emberi. És épp ezért és ettől tud az ember aggódni egy állatért, oltalmat adni, ha rászorul és elengedni akkor, amikor már képes a saját közegében talpra állni.
Gyönyörű érzéseket kaptam ajándékba ezektől az apró élethelyzetektől. Nem lettem sem jobb, sem rosszabb ember, csak az, aki egyébként is vagyok. Az emberek belső valósága azt hiszem ilyen helyzetekben is világosan megmutatkozik.
Lehet néhányan azt gondolják, túl messzemenő következtetésekig jutok a történtek kapcsán, de én hiszem, hogy ennek a két történetnek az életemben oka és értelme van, és nem csupán annyi, hogy tudunk-e jót tenni, ha módunkban áll…
…hiszen , ha ránézek a kutyánkra és rágondolok a gólyánkra…most is repes a lelkem…
|
|
|
- augusztus 20 2009 06:19:57
Szia Szosz!
Nagyon szépen megfogalmazva kaptuk tőled ezt a történetet.
Jó a hosszúsága, kevés benne a babla.
Sikerült pátosz nélkül megírni, pedig amiben árva gyerek vagy kivert kutya szerepel, azt a történetet nem nehéz a magasztosságig elvinni.
A végkövetkeztetés is remek lett.
Az én Mackó kutyám, mint általában a kóbor ebek utánamszegődött. Kilométereken át követett. Nem akartam őt! Mindenféle szempontból hátrányos lett volna a befogadása. Ahogy fogytak a méterek egyre fogytak a mindenféle szempontok is.
Tíz évig járt mellettem és viselte a velem élés nehézségeit a szeretetért cserébe amit kapott tőlem.
Hogy olvastalak eszembe jutott a szeme. Soha úgy nem nézett rám emberi lény. Ígyy csak egy befogadott hálás állat tud nézni.
Köszönöm, hogy írásod révén visszakalandozhattam a múltba.
Már megérte megírnod!
Szeretettel: sziszu |
- augusztus 22 2009 22:50:07
Köszönöm,hogy olvastatok, és úgy gondolom, mindhárman rendelkeztek azzal a kifinomult érzékenységgel, hogy nem tűntem túlságosan nevetségesnek
ölelések!!!
szí. |
- augusztus 22 2009 22:52:28
Szisz
...veled élés nehézségei?????-, el nem tudom képzelni mármint,ha kutya lennék...
pussza-szí |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. november 21. csütörtök,
Olivér napja van.
Holnap Cecília napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
