|
 Vendég: 67
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,210
|
|
Misztikus történet
Bement a kórházba. Körbenézett. Először nem is értette mit keres itt, hiszen idegen volt számára a hely. Ahogy keresztülment a kórtermeken gyermekeket látott, akik ágyban feküdtek, vagy szomorú szemmel nevetgéltek a folyosón. Rémisztő volt látnia, hogy annyi kisgyermek szenved itt, és van, akiken segíteni sem tudnak.
Emese érezte, hogy majd megszakad a szíve, de azért folytatta útját ismeretlen célja felé. Még csak öt perce mehetett, de a fertőtlenítő és gyógyszerszag belemart tüdejébe. Vissza akart fordulni, mégis valami késztette, hogy továbbmenjen. Legszívesebb itt hagyott volna mindent, a gyermekeket, a kórtermeket, a végeláthatatlan folyosókat; mégsem tette. Valami ismeretlen erő vitte a lábát, egyre csak beljebb.
Két órával ezelőtt még békésen aludt otthon, puha ágyában. Rendszerint 8-9 óra felé kelt fel, de ma nem az óra csörgésére ébresztette. Még derengett az ég, mikor felpattant a szeme, érezte, tennie kell valamit, megmagyarázhatatlan, hogy mit. Valahogy hiányérzete támadt, mintha üresség lenne a szívében, lelkében. Határtalan űrt, amit még rendbe lehet hozni, csak azt nem tudja, hogyan csinálja. Megmosdott, felkapkodta a ruháit, evett pár falatot, aztán leült és várt. Maga sem tudta mire, de érezte, ha erősen koncentrál, rájön, mit is kell tennie. Nem igazán hitt az égi jelekben, de most be kellett látnia, vele is valami hasonló dolog történt. Mintha hívná valaki, sugallná, mit kezdjen, hová menjen. Ezért vette útját a város másik végén lévő kórház felé, és most itt van.
Még mindig nem akart vége szakadni a hosszú folyosóknak, csak ment előre, egyenesen. Megállt az egyik ajtó előtt. Emese tudta, megtalálta, amit keresett. Felnézett. „Csecsemőosztály”- ez állt a nagy fehér táblán, fakó, már-már alig látszódó fekete betűkkel. Érezte szíve egyre erősödő dobogását, lenyomta a kilincset. Belépett. A kórterem, amelyben találta magát, el volt függönyözve. Még fel sem mérhette, mit keres itt, amikor valaki hirtelen elhúzta a zöld függönyt, és látszott, amint a néma csend átöleli a szobában álló embereket. Három orvos és két nővér próbált segíteni egy piciny emberen, aki talán csak néhány hetes lehetett. Ott feküdt a műtőasztalon, apró teste feketének tűnt. Emese nem is mert hirtelen odanézni, annyira sokkolta a látvány. A gyermek súlyosan megégett, de még élt. Az orvosok már feladták a reményt. ”Hiábavaló minden, itt már csak a csoda segíthet!” – mondták. Emese közvetlenül maga mellett megpillantott egy férfit, kisírt, könnyes szemekkel. Fátyolos tekintetét a gyermekre emelte, és néhány sós cseppet dörzsölt ki a szeméből. Ő volt az édesapa. Az anya nem élte túl a tűz pusztítását, két órával ezelőtt már meghalt. Neki – a férfinak – már csak ez a gyermek maradt, ő jelentette számára a családot. A nővér bebugyolálta az égett sebekkel teli gyermeket, csak apró feje maradt szabadon, és látszott rajta, hogy heves fájdalmakat él át. Az apja karjaiba vette, ringatta, s közben beszélt hozzá. Istenem, milyen boldog is volt, mikor megtudta, hogy a felesége terhes! Szinte repülni tudott volna a boldogságtól. Az eltelt kilenc hónapot a világ nyolcadik csodájaként élte meg, s érezte, ennél boldogabb nem lehet életében. Talán igaza volt! Átok ült ezen a napon. Egyszerre elveszíteni a feleségét, a nőt, aki az életet, a teljességet jelentette számára, s most egyetlen gyermekük is követi őt. Lehet, még az éjszakát sem éli túl. A keresztelő egy hónap múlva lett volna egy közeli kis templomban, szűk családi körben. A gyermek a keresztségben Szent Ágostonról kapta volna a nevét.
Emese csak nézte, nézte az apát és a haldokló gyermeket, s már tudta, miért kellett idejönnie. A férfi csak most vette észre őt. Kérdő tekintetén végtelen szomorúság látszott, s maga sem tudta miért, de az ismeretlen nő felé nyújtotta a csecsemőt. Mikor Emese a karjába vette a haldoklót már nem érezte azt a reggeli ürességet szívében. Végtelen szeretethullám öntötte el, amint remegő ujjaival hozzáért a gyermekhez. Színek kavarogtak a lelkében, s nem tudott másra gondolni, mint a benne zajló változásokra. Soha nem érezte magát ennyire erősnek, karjával védelmezőn ölelte át a piciny teremtményt. Lassan kezdte kibugyolálni a puha takaróból, s az alig lélegző test új életre kapott. Sírni kezdett, de ez már nem a fájdalomnak szólt, hanem valami másnak, az újjászületésnek. Kicsiny testén a friss égések eltűntek. Emese és a gyermek találkozása csoda volt. Körülöttük vakító fényesség táncolt, mely mintha az égből jött volna. Így is történt. Kinyílt a menny kapuja, és a szeretet-fényesség Emesén keresztül a gyermekbe áramlott. Az apa csak állt, és könny futotta el a szemét. Az orvosok nem tudtak szóhoz jutni döbbenetükben. Elvették Emesétől a csöppséget, és megvizsgálták. Egészséges volt, egyetlen karcolás sem látszott rajta. Emese már tudta, mit történt, és kihasználva a pillanatnyi meglepetést kicsusszant az ajtón. Csak rohant, rohant egyenesen hazáig. Pár másodperc múlva a kórteremben is felfedezték az ismeretlen nő eltűnését. Az apa utána akart szaladni, de hiába. Mire kiért a folyosóra, már nem találta sehol. Csak néhány tollpihét találtak a fehér kövezeten, s tudták, nemrég egy angyal járt közöttük.
|
|
|
- augusztus 29 2009 07:29:35
Kedves Toscana!
Nagyon megható, megrendítő ez a történet, s talán egy kicsit hihetetlen is. Hiszen ami itt történt, az csodaszámba megy. A valóságban ilyennel nem találkozhatunk. Ha lennének ilyen angyalok, akkor nagyon sok halálra ítélt gyermeken és felnőttön segíteni tudnának.
De ennek ellenére mégis gyönyörű ez a történet, ami egyben arra is utal, hogy sokan segíthetnénk másokon, csak meg kell találni a módját, hogy hogy hogyan!
Üdv.: Torma Zsuzsanna
 |
- augusztus 31 2009 12:02:17
Hiszek abban, hogy néha történnek csodák, persze nem ilyen egyértelműek. Az írásod meseszerű és tükrözi a csoda iránti vágyunkat. Szépen leírtad. Kellenek az ilyen írások az olvasóknak.
Üdv: Hajdu Mária |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. november 21. csütörtök,
Olivér napja van.
Holnap Cecília napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
